Kedves István,

„tudod, mi történt velem” hétfő reggel?

Szokásom szerint leültem a laptopom elé, hogy a lapokban a friss híreket elolvassam.

És az egyikben fő helyen Te voltál.

Rendesen megdöbbentettél, István.

Mert csak most, pár napja váltottam Veled levelet, ha akarjuk, egy baljóslatú napon, 13-án (de szerintem Te ebben nem, ebben sem hittél), s arról érdeklődtél, hogy megkaptam-e a nekem dedikált kötetedet. Nyilván, tudtam, hogy nemcsak ez érdekel, hanem a folyóiratnál levő írásaid sorsa felől is „kérdezel” – kimondatlanul. Természetesen válaszoltam „mindkét” kérdésedre, a fel nem tettre is rendesen, ahogy az illik, hogy egyik írásod most jön, februárban (most immár halálod után!), és mások is nemsokára.

Rövid mondat volt a válaszod: „…minden rendben, mindent nagyon köszönök. Szerető barátsággal…”. 

Nem tudtam akkor, hogy hozzám ez egyben az utolsó mondatod is.

És azt sem tudtam akkor, hogy Te leszel nekem az első, a legelső, akit – a Magyar Írószövetség elnöksége, a Magyar Művészeti Akadémia, az Erdélyi Magyar Írók Ligája nevében, de volt kollégádként is – én fogok majd búcsúztatni.

Nem egy hálás feladat, István kedves, ahogy Te szerettél megszólítani a főleg az utóbbi egy-másfél évre korlátozódó levelezésünkben, azok után, hogy bő másfél évvel ezelőtt anyagot kértem Tőled valamelyik lapszámunkba, talán épp a készülő interjúd mellé.

Nem egy hálás feladat. Nem szereti senki, szerintem te sem szeretnéd, István kedves, legyen bár a legnagyobb tisztelettel az ember az iránt, akiről ilyesmit kell írnia.

Mert ilyenkor nem is írni kellene, és nem is írni szeretne senki, hanem csendben hallgatni, félrevonulva a temetői fák mögé, és nézni, hitetlenkedve, ahogy a mélybe eresztik – mondjuk – egy embertársa, egy céhbelije koporsóját – most itt épp a Te koporsódat.

És végérvényesen tudomásul venni, hogy sajnálatos módon: nem vagy többé.

Vagy mégis vagy?

És már nem az a rettentően szomorú, betegségtől türelmetlen, időnként sürgető, de egyébként udvariasan viselkedő ember, aki talán már érzi, hogy nagyon sürgeti őt is az idő, s akit én utolsó másfél évednek az íméjjeiből megismertem.

Vagy, István, illetve leszel mindaddig, amíg ember lesz, olvasó lesz, aki leveszi a könyveidet, és fellapozza azokat.

És – látod – most új mappát kell nyitnom, kedves István.

Egy olyat, amilyen eddig nekem még nem volt.

Mert hova tegyem be a Te nekrológodat?

Mert nem halotti búcsúztatót szerettem volna írni, István.

Éppen most, a Magyar Kultúra napján.

Új írásaidat akartam olvasni. Újabb műveidet.

És azokra – ahogy szoktam Neked – kimerítően válaszolni.

Tudom, írnak majd mások, persze.

És írok, válaszolok másoknak majd, persze.

De volt valami a Te utóbbi években írt leveleidben, mint a Te írásaidban is, amit és ahogyan csak Te tudtál, és Te csináltál. Egy majdhogynem szobához, ágyhoz kötött ember lélegzetvételei voltak ezek. A külvilággal, az emberekkel, az úgynevezett (kinti) élettel való – talán egyedüli – érintkezési lehetőségei.

S hogy mi marad akkor, István?

Az, amit az utolsó, nekem (is) elküldött köteted címébe írtál, amelyikről néhány nappal ezelőtt olyan kíváncsian érdeklődtél?

Megkaptam, István.

És elgondolkodom most, hogy vajon akkor már „akaratlanul” üzentél volna? Nekünk? Valaki(k)nek?

Mert azt írod a címlapon: Egy ateista tanácsai: higgyetek Istenben! 

Mit fűzhetnék hozzá még ehhez?

Hogy nyugodjál békében, 

„István kedves”!