"ilyenkor nem is írni kellene"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 3. (641.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Álom a pihenésről
Sigmond István
Összefonódva a paplana alatt, Matt - Rövidprózák
Fekete Vince
Sigmond István halálára
Demeter Zsuzsa
Bűntelen bűnösség – Sigmond István prózapoétikájáról
Pap Ágnes
Molekulákban a világ
Egyed Emese
"Arcát a lélek felkutatja" – Kinde Annamária verseibe költözött
Charles Bukowski
Versei
Szőcs István
Képtelen jegyzetek – A műkedvelés előnyei
Daróczi Jakab
Versei
Bréda Ferenc
Bab és Babér
Tóth Kinga
Versei
Jancsó Miklós
Öregség
Lakatos Artur
A fantasy-világ mítoszai (1.) – Robert E. Howard és a harcos antihősök
FERENCZI SZILÁRD
A gyermek mint vadászfegyver
KAÁLI NAGY BOTOND
Töredék, feketében
László Noémi
Ördöglakat – Kinde Annamária utolsó verseskötetéről
MOLNÁR ZSÓFIA
Mi az, amit nem lehet?
Bartha Katalin Ágnes
Amerikai magyar színházkultúra
KISS LÁSZLÓ ANDRÁS
Felmért irányok
Lászlóffy Zsolt
Ellentétek egysége – Szegő Péter 60
Hírek
 
Demeter Zsuzsa
Bűntelen bűnösség – Sigmond István prózapoétikájáról
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 3. (641.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

Az immár lezárt, teljes, kerek egésznek tekinthető Sigmond-életmű számtalan megközelítési lehetőséget kínál az olvasóknak. Ha a Helikon hasábjain a múlt évben megjelent sorozat – mely egyben a Polis Könyvkiadónál kötetté szervezve utolsóként megjelentetett műve is a szerzőnek –  felől nézzük ezt az életművet, akkor a legkézenfekvőbb fogódzónak a prózanyelv szaggatottá válása, lerövidülése tűnik. Hiszen Sigmond utolsó két kötete már vállaltan molekulányi nagyságú, terjedelmű szövegek sorozata, s ebben a maga kitalálta műfajban próbálta újra- és újra elmondani, történetté szervezni azt, amelyhez – a teljes életmű felől nézve bizton állítható – minden kötetében visszatért, s amelyre soha nem tudott feloldást/feloldozást adni/nyerni: az esendő ember bűntelen bűnösségének a tragikumát.
Akár az életmű utolsó darabjaitól közelítünk Sigmond prózavilágához, akár diakrón módon, történetiségében próbáljuk körüljárni ennek a világnak a tereit, kezdve a kronologikus vizsgálódást az első, 1969-es Árnyékot eszik a víz című kötettel, folytatva a diktatúra idején, majd a rendszerváltást követően megjelent művekkel, akár műfaji szempontból vesszük górcső alá az életművet, és külön elemezzük a regényeitől a novellisztikájáig, illetve igencsak elhallgatott drámapróbálkozásait; vagy vizsgáljuk motívumrendszerében, prózapoétikai eljárásaiban ezt a majd’ húsz kötetet, netán a recepció hol szűkös, majd a Varjúszerenád után megsokasodó sorait, bizton mondhatjuk: Sigmond prózavilága bár jelentős prózapoétikai átváltozáson ment keresztül az elmúlt harminc-negyven évben, szövegeinek alapmotívumai, lett légyen szó realista indíttatású novellafüzérről vagy utópisztikus regényről, lényegében változatlanok maradtak.
S hogy melyek lennének ezek az alapvonások? Mindenekelőtt ki kell emelnünk a szerzőnek már az első köteteiben is markánsan jelen lévő abszurd iránti fogékonyságát, illetve a sigmondi figurák – nevezzük jobb híján – „életútjának”, azaz az egyre hangsúlyosabban körvonalazódó szenvedés- és megváltástörténetnek a térhódítását (ami természetesen nem lenne elképzelhető az abszurd jegyei nélkül). Mindezt persze szigorúan sigmondi kontextusban kell értelmeznünk, s ennek egyik jelentős kísérlete 1972-ből való, Sigmond István Egy panaszgyűjtő panaszai című kisregényében. Ez a narratívasorozat a tradicionális erdélyi regénystruktúra szétbontását kezdi meg a hatalomról való beszéd formájában.
Ebben a groteszk, bizarr panoptikumban a hősök által belakott történetek a legtöbb esetben megrekednek valamiféle profán szenvedéstörténet szintjén, s a megváltástörténetnek csak az ígéretét vagy elszalasztott lehetőségét hordozzák magukban. A sigmondi szenvedéstörténetben ugyanis éppen a szenvedésre esik a hangsúly, melynek meg- és nem egy esetben újraélése révén Sigmond szereplői eljut(hatná)nak a „megtisztulás” fázisába (Sigmonddal szólva nevezhetjük ezt akár angyalvárásnak, akár végtelennek, akár szent őrületnek) – anélkül azonban, hogy a körülöttük lévő világ törvényeit megváltoztatnák, „megváltanák”.
Természetesen a szenvedés- és megváltástörténetnek egy sajátosan sigmondi értelmezéséről beszélhetünk, a keresztény kultúrkör lényegi vonásaival, az isteni kegyelem mozzanatával ugyanis nem találkozunk. Hiszen épp a megváltástörténet központi eleme, a bűn motívuma hiányzik belőle – ha a teljes pályaművet vesszük górcső alá, akkor épp ennek a bűnnek az egyre nyilvánvalóbb hiányát tapasztalhatjuk, az abszurd világba vetett ember bűn nélküli bűnösségét és bűnhődését. Sigmond bűnfogalmának többféle értelmezése lehetséges, műveiben fokozatosan számolja fel a bűn motívumát. Korábbi szövegeiben, így például az Egy panaszgyűjtő panaszaiban vagy a Szerelemesőben vagy a Félrevert harangokban, illetve korai elbeszélésköteteiben (Valaki csenget, A kútbamászó ember) a bűn motívuma még fellelhető – a társadalom/hatalom/közerkölcs kontra egyéni szabadság/morál/méltóság fogalomkörével a bűnösség – vagy mások által bűnnek tekintett cselekedet – mibenléte is megragadható. Igaz, ezekben a szövegeiben is – akár valós társadalmi keretek közé helyezve, akár a magánéletbe zárva vagy épp a világ abszurditására reflektáló antiutópia műfajában – megtaláljuk már a világ/valóság abszurditásából következő bűntelen bűnösség motívumait is. Hiszen Sigmond világának legfőbb mozgatórugója az, hogy akár egy megszemélyesített hatalom szemében, akár morális törvényeink szerint – de mindenképpen bűnösök vagyunk.
Ez a motivika Sigmond kilencven utáni prózájában jut egyeduralomra – az Irodalmi Jelen pályadíjas Varjúszerenád, az Angyalfalva hősnője/hőse vagy a novelláskötetek narrátora (és itt elsősorban az És markukba röhögnek az égiek, valamint a Csókavész című novelláskötetekről beszélhetünk) már adottnak tételezi bűnösségét, jelenbeli létét már teljesen uralja a bűnhődés állapota, legyen szó akár az önként vállalt vagy mások által bűnhődésre kárhoztatott állapotról.
S akár a konkrétan megragadható, akár a misztifikált bűnfogalomról beszélünk, a sigmondi szereplők legfőbb mozgatórugója a bűntől való szabadulás. Ami nem annyira kiútkeresés, bár nyilván az istenhitkereséssel, az azzal való leszámolással talán az is tetten érhető. De sokkal inkább az embernek önmagával mint mindenséggel való, végletesen keserű és kiábrándult szembenézésének lehetünk a tanúi. Sigmond tehát ritkán kecsegtet kiúttal, az egyén választási szabadságáról ugyancsak szkeptikus képet fest, s rendre cáfolja az emberek közötti kommunikáció lehetőségét biztosító világ képét – ennek ábrázolásához pedig egyre inkább a széttöredezett narráció, az olvasó tudatos sokkolása, a monomániás monológ eszközeihez nyúl, ahol már nincs helye a mellébeszélésnek, a titkoknak: „Nincsenek titkaim – mondja az Angyalfalva hőse. – Magammal mindent megbeszélek. És minden napra megfogalmazok egy igazságot. A mai napé így hangzik: egy férfi nem sír.”
Ezért nem találunk Sigmond szövegeiben a rossz metafizikájával szembeni ítélkezést, hiszen nem a jó-rossz demonstrálása, erkölcsi megítélése a tét, hanem az a priori bűnösség felmutatása a maga metafizikai abszurditásában: azzal a metafizikai közönnyel, amelyet legjobb szóval is csak iszonyúnak nevezhetünk. Az abszurd ilyen fajta értelmezésének a legfőbb célja épp az ember legsötétebb, legprimérebb félelmeinek a feloldása – s ez lesz a bűntől való szabadulásnak a záloga is. Sigmond világában épp ezért közöny és együttérzés, félelem és részvét feszül egymásnak, s csupán az olvasónak kell bírnia a gyűrődést.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében