"ilyenkor nem is írni kellene"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 3. (641.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Álom a pihenésről
Sigmond István
Összefonódva a paplana alatt, Matt - Rövidprózák
Fekete Vince
Sigmond István halálára
Demeter Zsuzsa
Bűntelen bűnösség – Sigmond István prózapoétikájáról
Pap Ágnes
Molekulákban a világ
Egyed Emese
"Arcát a lélek felkutatja" – Kinde Annamária verseibe költözött
Charles Bukowski
Versei
Szőcs István
Képtelen jegyzetek – A műkedvelés előnyei
Daróczi Jakab
Versei
Bréda Ferenc
Bab és Babér
Tóth Kinga
Versei
Jancsó Miklós
Öregség
Lakatos Artur
A fantasy-világ mítoszai (1.) – Robert E. Howard és a harcos antihősök
FERENCZI SZILÁRD
A gyermek mint vadászfegyver
KAÁLI NAGY BOTOND
Töredék, feketében
László Noémi
Ördöglakat – Kinde Annamária utolsó verseskötetéről
MOLNÁR ZSÓFIA
Mi az, amit nem lehet?
Bartha Katalin Ágnes
Amerikai magyar színházkultúra
KISS LÁSZLÓ ANDRÁS
Felmért irányok
Lászlóffy Zsolt
Ellentétek egysége – Szegő Péter 60
Hírek
 
Pap Ágnes
Molekulákban a világ
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 3. (641.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

Ebben a földi létben vannak dolgok, amik túlságosan fájnak, amik napról napra kiábrándítanak, amik megkérdőjelezik a gondviselés (jó) működését. Ennek a tehernek a tudatában születtek Sigmond István utolsó kötetének írásai, Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben! összefoglaló címen.
Az utóbbi évek egyik legfelkavaróbb, legőszintébb prózakötetéről van szó, amely mintegy lekerekíti az életművet, újraolvastatja a szerzőt.
A kötet hármas felépítésű. A sigmondi világra hangoló, bevezetőként szolgáló néhány novellát az a kötet címét is viselő, több írásból álló rész követi, amely Molekulák sorozatcím alatt részben a Helikonban is megjelent. A könyv végén az íróval Demeter Zsuzsa által készített életinterjú áll, amit, így e beszélgetés mindenképp fontos adaléka a kötetnek, magyaráz is egy-két történetet.
Mint ahogy a cím is előrevetíti, a szövegek Istenről és emberről, illetve e kettő kapcsolatáról szólnak. Mindeközben élettörténetek esnek szét és épülnek újra, a hősök folyamatosan kiutat keresnek.
Milyen az ember ebben a térben? Sok a kiszolgáltatott, az elkeseredett, a bűnös teremtmény. Vannak kórházban fekvő betegek, lemeztelenített koldusok, tivornyázó hullaszállítók, kétarcú emberek, agresszív gyilkosok, lebukott mintaférjek, csodára váró papok. Sok a nyomor, az erőszak, a kiúttalanság – ezzel szemben remény, derű és boldogság szinte sehol. Megkeseredett embereket látunk, akik kapaszkodni akarnak, menekülni szeretnének, de nem mindig találják az Istenhez vezető utat. Sigmond novelláiban az emberi lét nem kívánatos, egyenesen visszataszító. Amikor például a lelkek új testbe való költözésről beszélnek, kijelentik, hogy „undorító az emberi test” (Sztrájkolni a mennyekben nem lehet), „inkább csinálj belőlem trágyalét, Uram, az legalább táplálhatja a földet” (Vége van?). A test csupán „kromoszómákban kushadó, öröklött mocsok” (Mérgezett tollamat a földbe döföm), amely ideig-óráig van, kínlódik, majd Isten akarata szerint elpusztul, porrá válik. Ebben az átváltozásban élő szereplőkké válnak a holtak is, akik panaszukat Istennek szegzik: „nekünk (…) még egy maroknyi fényt sem juttattál soha, a sírjainkra hullott rokoni könnycseppekkel vagyunk kénytelenek beérni” (Isten sír). Vagyis kegyetlen az élet, az ember elbukik, bűnhődik, az író szavaival élve, „kénytelenek vagyunk a szennyben s a mocsokban botorkálni”. Sötét a hangulat, minden történet a halál viszonylatában kap értelmet. Mint ahogy egy novellacím ki is mondja, „embernek csúfoltak” – embernek lenni nem eszményi ajándék Sigmondnál, sokkal inkább egy kiszolgáltatottsággal, kiábrándultsággal, tragikummal teli csomag, amelyet többen önként dobnak el, mert túl nehéznek bizonyul.
Milyen ezzel szemben Isten? Semmi-képpen nem csupaszív, megértő, fehér szakállas öregapó, viszont az a sztereotípia, hogy kényelmesen üldögél a felhők fölött, már eléggé ráillik a képre. Üldögél, és közben hol Jézustól, hol pedig a rangidős angyaloktól kér kormányzási tanácsokat. Sigmond István egy olyan Istent rajzol meg történeteivel, akinek fontos a hatalom: „Téged megszédített a sok millió éves égi magaslat, grandomániás lettél, képes vagy megáldani a göröngyöket is” – fakad ki egy testetlen lélekből (Isten nevet). Ez az Isten dicséreteket éneklő, templomba menő, imára leboruló embereket akar látni, s ennek megvalósulásáért ígéreteket tesz, akárcsak a politikusok, ételt, lakást, megértést, szeretetet ad cserébe, ha kellőképpen imádják őt. Az önértékelésével sincs baj, hisz többször is elhangzik, hogy a teremtésben elkövetett néhány tévedést menet közben sikerült kijavítania, ítélőképessége is mindig majdnem százszázalékos volt. Hogy mindemellett mennyire kettős az istenkép, azt A megfertőzött fogalom című novella érzékelteti, amelyben a Sátán egyszerűen „tömeggyilkos isten”-ről beszél, míg az Úr azt állítja, hogy a „szivárvány is én vagyok, és a harangzúgás, a mosoly az emberi arcokon, a csecsemő gügyögése és a macska dorombolása az emberi ölekben.” Máshol a fény, a mosoly, a lélegzetvétel, a madárcsicsergés. A sigmondi novellák végtelen nagy szomorúsága viszont épp abból fakad, hogy az ember nem tudja ezt a sok pozitívumot és melegséget magáévá tenni. Isten egy messzi Isten marad, aki mindent felülír, mindent meghatároz, de épp azt a biztonságérzetet, nyugalmat nem nyújtja, amire az embernek a túléléshez szüksége van.
Fölvetődik ezek után a kérdés, hogy milyen is akkor az Isten-ember kapcsolat. Ennek megválaszolásához érdemes azzal a központi motívummal foglalkozni, ami már korábbi írásokban is fellelhető, de e mostani kötetben hangsúlyos szerepet kap. Ez pedig nem más, mint bűn és bűnhődés kapcsolata. Talán nincs is olyan írás, amelyik valamilyen formában ne nyúlna hozzá ezekhez a kulcsfogalmakhoz. Sigmond hőseinek életében a bűnhődés létállapot, legyen szó bűn nélküli bűnhődésről vagy ok-okozati logikáról, ezek az emberek szenvednek, vétkeznek, számtalanszor gondatlan vagy szándékos emberölés vádja sújtja őket. Ez határozza meg Istenhez való viszonyukat is. Próbálnak bízni, próbálnak hinni, de nehéz olyan erőbe kapaszkodni, amelyik folyton bűntudatot provokál, bűnhődést eredményez. Az ekképp körvonalazódó szenvedés- és megváltástörténet alapja ennek folytán egy olyan Isten-ember kapcsolat, amiben túl sok a kiszolgáltatottság és túl kevés a kegyelem.
Sigmond István prózavilágában fontos helye van az abszurdnak. A szereplők élnek át váratlan, groteszk fordulatokat, amitől helyenként borzongató humorú szatírává válik az ábrázolás. A bizarr történetekben az író szerint maga a világ köszön vissza, hisz a fent nevezett interjúban épp arról beszél, hogy szövegei azért egyre komorabbak, mert az élet is évről évre elviselhetetlenebb. És valóban, a testi és lelki szenvedés oly mértékben kihat írásaira, hogy számtalanszor ennek hangot is ad, konkrétan megnevezve a kannibalizmust, az inkvizíciót, a holokausztot, a gulágot, Hitler és Sztálin vezérkarát mint a teremtés szarvashibáit. Színekben és hangulatokban is komor a világ, hisz fekete angyalok, elhagyatott göröngyök, sokkoló kegyetlenségek fonják körül a világot, a megalázás mindennapos. Ha egy kis fény jut, abba is befészkelődik az erőszak: a fekete angyalnak ahhoz, hogy fehér lehessen, napsugarakból kell korbácsot sodornia. Korbácsot, és nem simogatásra való pihetollat.
Ezek után talán többekben is fölmerülhet a kérdés, hogy miért kell ennyire komoran, negatívan írni a világról, az életről. Sigmond ezt a kérdést be is építi egyik novellájába, amikor egy író és a „gondolatcsomag, aki nem létezik ugyan, de véleménye van” (Embernek csúfoltak) arról értekeznek, hogy minden földi dolgot csak ócsárolni tud a megnyilatkozó, s ezzel nem lehet egyetérteni. A hosszas fejtegetésben a pozitívumok is helyet kapnak. Kiderül, hogy Isten diktálta tollba Bach fúgáit, Shakespeare műveinek nagy részét, de vele függ össze a Dávid-szobor vagy Mona Lisa is, Márquez Száz év magánya vagy Hamvas Béla Karneválja. Ezek olyan alkotások, amiket ember önmagában nem tudott volna létrehozni, hangsúlyozza ezt gyakran maga Sigmond is.
Ezelőtt pár hónappal a 76 éves író így nyilatkozott: „én már nem fogok megváltozni soha (…), ezelőtt húsz évvel is ilyen voltam, pedig a koporsóm akkor még nem volt előkészítve az előszobában. Más nem látja, hogy ott van, én látom.” Nem sokkal később, ez év január 18-án meghalt. Hiszem, hogy nem véletlen, hogy az írói, s egyáltalán az életpálya végén ott áll ez a könyv, amely tele van összegzéssel, fájdalommal, kereséssel. Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben! – a cím tökéletesen lefedi ezt az utat. Egyszerűen és tisztán kijelent, ami tiszteletre méltó, hisz manapság szeretünk kétértelműen fogalmazni, de ugyanakkor valami olyanra szólít fel, ami a kijelentéssel ellentétben áll. A hit árnyékában élő ateista író arra buzdítja az olvasót, hogy higgyen. Ha valaki végigolvassa a 240 oldalt, rádöbben, mennyi jószándék, őszinteség van ebben a tanácsban. Lehet, hogy Sigmond számára is ez lett volna a kiút, de nem adatott meg számára ez az ajándék. Viszont, ha megadatott volna, most nem ezt a könyvet lapoznánk, s talán nem is szembesülnénk ennyire mélyen önmagunk hitével. A könyv ugyanis tükörként működik, olvasás közben önmagunkra reflektálunk, s egyre jobban nyomatékosul, hogy „egy mondatban nem a kötőszavak a legfontosabbak, a főneveket, mellékneveket, igéket, jelzőket és minden egyebet mellékesként kell kezelni, a legfontosabbak a szünetjelek és a hangsúlyok, amelyek a szavak lelkének a tartozékai, mert a szünetjelek s a hangsúlyok mindegyike én magam vagyok” (Három Biblia). Köszönjük Sigmond Istvánnak, hogy ennyire mélyre ásott, hogy molekulányi történeteivel számunkra lépett hatalmasakat.

Sigmond István: Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben! Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2013.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében