Ha a Cang-Lang vize tiszta
Megmoshatom sipkám rojtját!
Ha a Cang-Lang vize piszkos
Megmoshatom – a lábamat!
(Kelet-belsőázsiai népdal)
Eisenhower tábornok, a második világháború végén a nyugati front győztes főparancsnoka, majd egy időben az Egyesült Államok elnöke egy ízben nagyon fontos megállapítást tett közzé: „Két olyan terület van, ahol a műkedvelő gyakran ráverhet a hivatalosra: az egyik a kokottéria, a másik a hadvezetés!”
Ez nyilván igaz is, ha ekkora nagyság mondja; sajnos azonban kiegészíthető: a történetírás, a régészet és itt-ott még komolyabb tudományok is valósággal hátborzongató eseteket tudnak felmutatni. Sőt, előfordulhat, hogy ez rendszeressé is válik; persze, csak „itt-ott”… Gyakran idéztem Varga Géza történészt, íráskutatót: „Ha egy nemzetnek nagy történelme van, és kicsi történészei: a történettudomány műkedvelők kezére jut.”
Megint rá kell hivatkoznom, mert a múltkoriban emlegettem Szotyori Nagy Jánost, mint az utóbbi évszázad legérdekesebb – és legeredetibb – műkedvelő történészét és nyelvészét, – egyszerű, gazdálkodó falusi értelmiségi, maga is nyomatékosan fel-felhívta az olvasó figyelmét szakmán kívüli voltára. A székelyek története (1902) című, különben nagyon egyenetlen könyvében valaha a világtörténelmet kialakító néptípusok – etnikumtípusok három csoportjáról szól: fekete, vörös és fehér etnikumokról, megjegyezve, hogy a mágiának is ez a három fő-, illetve alapszíne.
Ezek a népcsoportok nemcsak öltözetdarabjaik – pl. szűr (bunda, köpeny, palást) és fejfedőik (süveg, kalap, sisak stb.), valamint jelvényeik, zászlaik színei szerint különböztek, hanem mindenek előtt harcmodoruk, taktikai szokásaik szerint, amelyeket viszont címerállataik (totemállatok?) mint viselkedési kódok ábrázoltak. A fekete népek címerállatai ragadozó madarak, rendszerint sasfélék, hasonlók. Ennek megfelelően harcmodoruk a laza követés, kerülgetés, hirtelen lecsapás és villámgyors visszavonulás; legjellegzetesebb fegyverük az íj. (A jellegzetes pusztai lovasnomád taktika.) A fehérek jelkép- és „jellemállata” a medve vagy a farkas. Gyalog harcolnak, az állásharcot kedvelik, szervezett tömegben, lásd pl. falanx, légió, „falka”… ütő-, hajító-, szúró-fegyvereket használnak, lásd germánok, (a név jelentése is „fehér ember”) rómaiak. A vörösek címere az oroszlán (egyes keleti változatokban a sárkány), könnyű páncélzatot viselnek, főfegyverük a kard (szablya), harcmodoruk az oroszláné, a nagy erőösszpontosítással járó lerohanás, egyetlen masszív döntő roham. (Pl. a régi magyar királyi-nemesi seregek harcmodora: utolsó nagy, tragikus demonstráció a mohácsi csata.)
Szemléletes összehasonlítása a székelyek (fekete magyarok) és a csángók megkülönböztetése: a székelyek fekete kucsmát viselnek, a csángók fehéret. A csángók még fekete juhot sem szívesen tartottak. A székely társadalom erősen patriarchális, a csángóknál jellemző a matriarchátusi családszervezés. (Ez ne okozzon félreértést: annak idején Imreh István történész azzal utasította el ezt a minősítést, hogy a csángók történelmük során gyakran bizonyultak harciasoknak, jó katonáknak. Ehhez elég annyit tudni, hogy az ókori Spártában volt a legkifejezettebb nőuralom a világnak ezen a tájékán, ugyanakkor a spártaiak voltak a legharciasabb, legmartiálisabb népség!)
Szotyori-Nagy igen sok nyelvi példával és nyelvészeti fejtegetéssel egészíti ki rendszerét, ennek ismertetésére nincs terünk. Viszont, fontos számon tartani még egy-két mozzanatot: létezik még más jellegű megkülönböztetés is fekete-fehér szerkezetben, pl. adózó és adómentes szabad földek, esetleg lakosok stb., de az nem ide tartozik. Az sem fér kereteink közé, hogy a vörös alapon fehér vagy fekete alapon vörös népségekről külön beszéljünk.
Az Árpádok és kísérő nemeseik vörös-fehérek voltak, ezt árulják el a gyakori oroszlánábrázolások, másrészt az uralmi központok „fehér” nevei, Székesfehérvár, Gyulafehérvár, a dunántúli s az erdélyi Fehér megyék nevei; folyónevek. Fehér- vagy Fekete- Körös, Fekete ügy, a partjaikon élő etnikumot jelzik. Lásd még Veresegyháza, Feketevíz stb. A kilencedik századi nyugati források is szólnak Fekete Magyarországról: a mai Észak-Kelet Magyarországon, Észak-Erdélyben és Észak-Moldovában terült el. A „jász” tartalmú helynevek (jász; gyász; fekete) itt-ott még az emléküket őrzik.* A hivatalos történelem nem tárgyal róluk.
Az viszont nem igaz, hogy e három „szín-etnikum” valamelyikét hősiesebb, „vitézebb” egyének alkották volna, mint a többit. Legfennebb arról volt szó, hogy egyes népcsoportok gazdálkodásuk módja, településszerkezetük, életformájuk miatt könnyebben vagy gyakrabban voltak mozgósíthatóak. Pl. a székelyek első hivatalos, királyi okiratban történő szereplése így szól: „A gaz besenyők és hitvány székelyek (az ellenség elől) seb nélkül a király sátoráig futottak.” Ezt többen úgy magyarázták, mint a pusztai harcmodorra jellemző, cselből való színlelt megfutamodást. (Ez máshol később szóról szóra ugyanígy megismétlődik!) Holott a vértes ellenség elől valóban menekültek, a támadókat végül is nem ők, hanem a király vértesei verik vissza. A magyar királyság hadi zászlai és harci lobogói vörös-fehér csíkosak voltak, olykor tiszta vörösek. A háromszínű piros-fehér-zöld lobogót csak későn, 1611-ben vezetik be, II. Mátyás alatt, de csak a királyi lovasság számára! Ám érdekes, hogy amíg nemzeti zászlóként csak a XVIII. század végén kerül be a nemzeti kegytárgyak közé s tisztelete akkor válik általánossá, addig díszítményeken, pecsétzsinórként, tetőcserépként már több száz évvel annak előtte is használatos. A pecsétzsinórok zöldje gyakran kék szállal van vegyítve, a növények leveleinek meg egyik fele zöld, a másik kék, sok díszítményen.
Létezett Szotyori három színén túl még egy „szín-etnikum”: a kék kendek; nyomukat őrzik olyan helynevek, mint Nagy- és Kiskend, Kendilóna, Szarvaskend stb., földrajzi nevek sajátos vonulatán fedezhetők fel a délkeletről északnyugatra nyúló vonalon, Kökös (talán a Küküllő is), Kékes, majd Kékes tető, a Mátrában, majd a Hont megyei Kékkő stb. Határőröknek tarthatnánk őket, ha – de nem a határvidékeken laktak. Talán rájuk utal az erdélyi Mezőségen a Szék község (valaha város) férfilakosságának jellegzetes világoskék zakója is?
S hogy nem valami délibábos álomkergetés, ámokfutó hőzöngés – ahogyan a hivatalos nyelvészet és történetírás rá szokott pirítani a műkedvelőre (ha az étlapon kívüli fogásokról próbálnak érdeklődni), azt szemlélteti az a tény, hogy a legkatedrahűbb, leginkább ausztrokonform tudós, Kiss Lajos Földrajzi nevek etimológiai szótárában is esik szó róluk! Mert a helyzet az, hogy a hivatalos tudományosság elítéli még az érdeklődést is, ha az „céhen kívüli fogantatású!” Több mint száztíz éves a műkedvelő Szotyori–Nagy János meglátása, de történész, nyelvész érdemben nem foglalkozott sem a megerősítésével, sem a cáfolatával…
Ha meggondoljuk, hogy a hivatalos nyelvészet és történetírás alapjait műkedvelők fektették le: csillagászok, orvosok, papköltők, jogászok – Ilf és Petrovig jutunk, aki figyelmeztet, hogy az autót gyalogosok találták fel, akkor bátran el kell szavalnunk: Tiszteljétek a … a műkedvelőket!
* Lásd még erre vonatkozólag Fischer Antal Károly műveit, németül is.
