(folytatás előző számunkból)
Megfordult tehát a kocka.
A Kő-Kocka.
Tótágast állt a világ.
Az élesszemű Vadász vak Vaddá vált.
Amolyan vak Vakonddá.
Az aktívból passzív, a pozitívból negatív, a homorúból domború, a Jinből Jang, a Jangból meg Jin lett.
Eddig abban a kerge hitben ringattam magam, hogy én vezetem a Költőt a lelki lebegés kikötője, Babadag avagy az égi Bagdad felé.
De valójában ez csak a hübrisz hőbörgése, a gőg gőze, az én éneke, a daliáskodás dala volt…
Most meg kiderült, hogy Ő vezetett valójában a Sír felé engem.
Én lennék Ő?…
Avagy inkább fordítva?…
Ha már úgymond vagyok…
Ez volt az első megvilágosodásom.
*
Amelyet hamarosan egyebek követtek.
Kisvártatva az időközben már lehet, hogy többes szám első személyűvé sokszorozódó Költő valami titokzatos, belső indíttatástól vezéreltetve a két domb közül kiválasztotta az egyiket.
Egy aprócska, szétszórtan heverő szikladarabokkal borított, viperás emelkedőn haladtunk fölfelé.
Hajthatatlanul szigorú vezetőmtől egy lélegzetvételnyi pihenőt ki tudtam valahogy könyörögni, s közben fölhúztam minden eshetőségre a keménytalpú, kincstári, viperapajzs-bakancsokat.
A sűrű erdővel borított dombunk lábánál mesebeli utacska kanyargott az aljban a pinuszfenyők sátor-árnyékába rejtőzötten.
S furamód azonnyomban, ahogy rátettük lábunkat a döngölt kavicsú útra, egy emberalakú manót láttunk felénk igyekezni.
A jóindulatúnak kinéző teremtmény egy rőzsével megrakott kis szekeret húzott maga után.
Na, ezt a szegényembert a Jószerencse szele küldte az utunkba vezetőnek, gondoltam, minthogy három kilométeres körzetben nyoma sem volt emberfiának.
Kérdjük a Domb Urától, hogy, szálem álejkum, mi a Sírt keressük, s hogy széles e vidéken van-e itt ilyes valami.
Azt mondja az imám, jó helyen járunk, itt, ahol még madár sem jár, s szerencsénk van, hogy öregapánknak szólítottuk.
Hozzácsatlakozván elindulánk mindhárman a hegyet körülölelő, valamerre vezető úton, s illedelmes tisztelettel, jámborul követtük az Öreget. Nem szólunk semmit, pontosabban meg sem mertünk mukkanni.
Megyünk-megyünk-mendegélünk.
Felülről belátunk Babadagra.
A minaret környékén mintha valami mikrofonpróbaféle zizegne.
Egy váratlan pillanatban az épp aktuális s legfrissebb idegenvezetőnk megállt egy, a rengetegbe fölvezető, meredek csapás előtt, amely beleveszett a fölfele ívelő ezüst-erdő homályába, és aszonta: Járjatok szerencsével.
S mire szétnézünk volna, a folklór-kincsbéli rőzsésszekér s annak nemkülönben varázsmesébe illő igavonója már jó messzecske vót tőlünk, faképnél hagyott s ilymód újfent megszeppent vándoroktól, akik nem tudták, hogy most megint pontosan mitévők is legyenek.
Aszongya erre nekem a Költő, gyere, induljunk el fölfele ezen az ösvényen.
Mondom én a Költőnek: dehogy induljunk, hisz emberünk nem mondta, hogy erre lenne a Sír.
− Gyere, mert itt van, érzem… − szólt bíztatóan a Költő, fölvállalván a Hegy Nagy Öregének a mindenttudásban gyakorta rizikós szerepkörét.
Mondom, nem mejek-én-se’ova, me’ meg-vajunk-mi-bolondú’-va, nincs-itt semmiféle-Sír, mi vagyunk mi, Isten bolondjai?…
Ámde Költőnk nem törődött sokat kicsinyhitű tamáskodásaimmal, s már neki is vágott vitézül a csalitnak hegyre föl.
Minthogy egyedül maradtam volt alant a rögös út kellős közepén, a helyzet így még kilátástalanabbnak tetszett hirtelenjében számomra, s nulla nullisszimusz meggyőződéssel, de mégis a már-már eltűnő Költő után iramodtam az erdei ösvény kapaszkodóján néhány becsületes, erdélyi káromkodás sűrű és lihegő kíséretében.
Na, megállj, gondoltam, megállj, te Költő, ha te-tucc, há’ én-is-tudok…
S aztán végtére igazad is van: hát nem azétt jöttük idáig oly messziről, hogy megfutamodjunk, s hogy most, az utolsó percben visszaforduljunk!…
De vajon mikor érünk majd Oda?…
Estére?… Reggelre?… S hogyan?…
Kőmíves Kelemenekként?…
Hogy amit raktunk estig, leomoljék reggélre?...
De ecce’, ecce’ csak-odaérünk mi valahova!…
Valamikorra.
Hogy mikor?…
Nem számít!
Hogy hova?…
Nem számít!
Hát akkor... előre!
Előre, bámészkodók!…
Mindazonáltal e pillanatnyi, látszólagos magam-megemberelésemet követően is hős Útikalauzom emberfölötti elhivatottságát illetően a rút kétely mérges férge fúrta-rágta folyton az oldalam minden izzadságos lépés megtételekor e fránya, s számunkra valószínűleg a sámáni világfát (vagy a családfai fölmenőeket) is megszemélyesítő, nyaktörő Dombon.
Mert lehetetlen, felhőkergető ámokfutó mindmegannyi költő, tudjuk, a leglehetetlenebb képtelenségeket hajkurászó sült- és futóbolond velemmel együtt mindahány...
Mindhiába magyarázgattam én neki, hogy mi megbolondultunk mind a ketten, mert délelőtt tizenegy órakkor Dobrudzsában egy ismeretlen dombon fölfele ügetünk negyven fokban árkon-bokron keresztül, s még azt sem tudjuk, hogy hova…
Bárgyú okvetetlenkedéseimre és kishitű tamáskodásaimra ügyet sem vetve, a Költő hajthatatlan maradt, és jókora termete segédletének révén mind följebb és följebb kapaszkodott a számunkra golgotai dimenziókra domboruló világdombon.
A Költő néha-néha fürkészően megállt, bevárt.
De aztán csökönyösen folytatta tovább, s ezenmód mind magasabbra s magasabbra hágatott föl bennünket Jákob lajtorjájának e földrajzi s topológiailag is térgörbült, beavatási fokain.
Egyszer csak egy fiatal pár tűnik váratlanul elibénk, amint épp lefele igyekeznek sietősen az ösvényünkön.
Na, ezeket is az Úristen küldte elibénk, Ő, kit errefele Allahnak nevez a nép.
Kérdjük a Sírt.
Azt mondják, jó úton járunk, de nagyon messze van.
Kérdjük, mily messze, azt mondják, nyolc óra járás.
Hű, állunk meg immár mindketten.
Még a Költő-Próféta rendíthetetlen hite is hirtelen meginogni látszott.
Én már föllélegezve föl is szusszanok, hogy szerencsére, hátha mos’má’ vége szakad végre-valahára e kínos Canossa-járásomnak.
Ám a Költő újfent megemberelte magát, minthogy valószínűleg eszébe juthatott, hogy errefele e válaszok jócskán beugratósak, s következésképp tántoríthatatlanul folytatta útját, s eme elszántsággal engem is arra kényszerített, hogy megacélozzam mindinkább roggyadozó lépteim.
Nagy sóhajtással fölkészültem tehát én is nolensz-volensz egy nyolc órás erőltetett menetre.
Oda is hagytuk a fiatal párt, akik már alig látszottak az ösvény tövében, amikor a legény visszakiáltott a magasba nekünk:
– Jó úton jártok, hamarosan meglátjátok...
És hozzá tette:
– De van-e nálatok zsineg?
Kétségbeesetten egymásra néztünk a Költővel.
Ezek még azt hiszik, hogy valami öngyilkos-jelöltek vagyunk, s föl akarjuk akasztani kölcsönösen egymást egyidőben valamelyik fára, s azért bújtunk ide el, lehet, mert a szultánok is selyemzsinórt küldtek azoknak, akik e kegyet megérdemelték.
Mondjuk, hogy zsinórunk nincs, de minek is kéne az nekünk.
Jó a sál is, jön a válasz.
Ezek tényleg azt hiszik, hogy föl akarjuk akasztani magunkat szimultán.
Mondjuk, hogy sál sincs.
Hát akkor mért jöttünk ide, kérdi a legény.
Mi meg, mint a hülyegyerekek elismételjük a már ki tudja hányadszorra kiejtett mágikus mondatot, hogy mi meg akarjuk találni a Sírt.
Ejnye-bejnye − mondja a legény − azt nem lehet, ha nincs nálunk valamilyen pántlika, de lehet, melltartó, vagy bugyi is − teszi ő hozzá a legnagyobb ámulatunkra.
Melltartó sajnos nincs, s bugyi is csak az van, ami rajtunk, tesszük hozzá nevetve, de a fiú arcát figyelve láttuk, hogy nem beszélünk helyénvalóan.
A lényeg az, folytatta útbaigazítónk, hogy legyen nálatok bármi, egy darab akármilyen rongy vagy zsebkendő vagy más efféle ruhadarab-féleség.
Nahát, ez elég talányos, hogy minek is szükségeltetik számunkra egy ilyen újabb varázseszköz, dehát, ha ez volt a helybeli őrség használati utasítása, hát nem volt egyebet mit tennünk, mint elfogadni a rituális szabályzatot.
Pontosítást is kértünk: műanyagból is lehet ez a sál?…
Abból is lehet, érkezett a lenti válasz, s mi a Költővel le is vontuk a következtetést, hogy itt mégis valami akasztásról lehet szó, s kezdtük is fogni a fejünket képzeletben, hogy milyen antik vagy középkori tér-idő-utazásba keveredtünk mi bele, hogy mily metafizikai, szcifibe illő, multidimenzionális létezés-hurok szorul mindinkább a vastag, kálvinista nyakunk köré…
Itt vagy minket akasztanak föl, vagy mi kell fölakasszuk magunkat, avagy… egy akasztáson aszisztálunk ezek szerint minimum, mint a középkorban, de ezen ezoterikus fölfüggesztődést a jelek szerint semmiképpen sem ússzuk meg szárazon, gondoltam én rémülten.
Avagy miként a Tarot-kártya Akasztott figurája, fejjel lefele fogunk csüngni-lógni logikusan valamelyik böcsületes kőrisfán.
Szóval a helyzet eléggé aggasztónak ígérkezett.
Ámde a Költő a már beidegződött misztikus lelkesedése és lírai ihlete által s esetleg talán a Hely mindmáig élő Szelleme által is vezettetve ruganyos léptekkel folytatta a földrajzi előrelépés kánikulaian rögös és meredek útját, megköszönvén az immár alattunk található, de az imént még épp fölöttünk lévő vegetális, botanikai Kapuőrnek a beavatódásunk céljából fölöttébb értékes útmutatást.
Én is lassacskán belelendültem a szellem-földrajzi uborkafa-mászás izzasztó, lelki s főként fizikai munkásságába.
S a változatlanul merész továbbindulásunkat közvetlenül követően még egy utolsó pontosítást kiáltott vissza számunkra a legutolsó Beavató-mesterünk, a dombról lecancukázó, titokzatos legény: Ne féljetek fiúk, öt perc!…
De még annyi sem volt.
Tudniillik a Költő minden, fölfele tartó lépésénél változott a táj.
Mint egy szürrealista Buñuel-filmben.
S az első, akár véletlennek is minősíthető csodajel egy, az ösvényünket szegélyező bokorágra kötött, piros rongydarab volt.
Aszongya nevetve a Költő, hátraszólván a lihegő mesélőnek: Hát nézd csak, mi ez, ezek itt megkötötték a bokrokat, mint Kalotaszegen a lányok a legényeket. Ejsze inkább minket, gondoltam, de jobbnak láttam meg se mukkanni.
Ám
a
kÖr
nyezet
minden
l é p é s s e l
följebb
s
előrébb
haladván
mindinkább
panoramikusabbá
t á g u l t
és már nemcsak
az első bokron volt
a piros rongy,
hanem mind sűrűbben,
immár
minden bokron,
sőt
minden fán
és
minden magasságban
is kezdtek kivirulni
a
mindenfajta színben
pompázó, különböző szalagok,
zsinórok,
a többszörösen megbogzott, intim vagy közönséges ruhadarab-részek.
S mindez egy esztétikailag átütő, sokkhatást kiváltó egyvelegben.
Amelynek organikus hullámhosszain a teremtő Természet földíszítődött az emberi pszichét tárgyiasító elemek mérhetetlen sokaságával.
A humánum itt, e rendkívüli Helyen újra összeforrt a Vadonnal, emez pedig el is fogadta ezt az újfent megreformált s újra megerősített, paradigmatikusan paradicsomi frigyet.
A nagylelkű Ősbozót pedig korántsem tiltakozott.
Ám az ember is nagyon zöld és bió-ökológikus volt, hisz a számtalan, tarka-barka, színes szalag, rongy, sál, alsó- és fölsőnemű, amelyet ráadásul még különböző méretű és számú göbök is díszítettek, nemhogy elrontották volna, hanem egyenesen fölmagasztosították a minket körbe ölelő Csodakert nagyszerűségét s pszicho-kémiai vagy akár egyenesen mágikusnak is minősíthető kiválóságát.
Az Erdőnek nem volt ellenére eme civilizatorikus megdicsőíttetés, minthogy az összes fölső vagy alsó ágakra kötött, polikróm textília önnön színességében oly tiszta tündöklésben ragyogott a rengeteget átsugárzó fényben, mintha valamennyi kötést éppen ma szerelte volna föl egy rock-együttes színpadát fölhúzó szerelőcsapat.
Az időjárási viszontagságok látszólag a színeknek sehogy sem ártottak.
Lehet, hogy a fák etilén-termelése tisztította ki és nyomatékosította ennyire élénkké a színeket, ám kétségtelen, hogy a környezetet megdobó szövetdarabokon semmiféle feketélő, gombásodási nyom avagy légköri portól származó elmocskolódás nyomait sem lehetett fölfedezni.
Valószínűleg, minden szalagot, zsinórt, satöbbit átlényegített és dezinfektált a fák s a növények tüneményes tündére, az Erdő-Mezők s a Tündérek Királynője, aki megtisztította az egykori tulajdonosok ruhadarabjait mindattól a szentimentális szennytől, amit az illető ruhadarabok valamikor is hordoztak.
A Rengeteg röntgenje és szkennerje elpusztítja a bacchanáliák baktériumait, a vérengző indulatoskodások vírusait, az agóniába forduló gonoszság gonorrheáit, a Rossz realisztikus róvásírását és programjait.
Ahova kerültünk, az az üde Üdv és a bérmentes Béke hona volt: egyfajta szervességi egybeolvadás az ember s ennek környezete között.
Ahogy mind beljebb haladtunk a monumentálisan erdei színkavalkádban, s ahogy már a fejünk fölött tizenöt méter magasságban is azúrkék, narancs-sárga, rózsaszín, fehér, fűzöld, ciklámen és vérvörös kötések hirdették a testi-lelki megtisztulás gyakorlati igazságát s sámánisztikus megvalósulását, okvetetlenül fölmerültek bennünk az indián temetők s a szibériai tundra temetkezési helyeinek riportfilmekből látott emlékkockái.
S ekkor, mind mélyebbre hatolván a meglehetősen nagy kiterjedésű szakrális térben, lassan-lassan a Költőben és bennem is mint naív tanítványában is mindinkább kezdett megizmosodni a revelatív, önmegvilágosító fölismerés, hogy: Igen, megtaláltuk a Sírt, lehet...
S az ezen hermetikusan humano-vegetalizált labirintusba tévedt két Candide kénytelen volt megállapítani önmagában s szemkontaktus révén közösen is, hogy mi most nem akármilyen helyen vagyunk, s hogy ezek a pillanatok az elkövetkezendő életünket és életvitelünket majd alapvetően egyszer s mindenkorra meghatározzák.
Mert van a Rózsa s van a Kereszt, s van a Kanál és van a Villa, és van ez is, amibe most mi, mert nagyon akartuk, beavatódtunk.
Az ősközösségi dzsungel fölcicomázott közepére érve egy tisztáson találtuk magunkat, amelynek balnyugati oldalán egy háromszögűre metszett és öntöttvas korláttal védett mészkőre lettünk figyelmesek.
A korláton annyi csomózott, megbogzott színes fonal és ruhadarab-szövet helyezkedett el, hogy oda már semmit sem lehetett rákötni.
A prizma alakú kövön pedig ez állt törökül, ám latin karrakterrel:
Él
Báb,
vagyis a Pásztor, az Apa, az Apu avagy a Kapu.
Mi voltunk tehát a Jó Juhok ebben a vegetális Akolban, Ő meg a Bács önmagunkhoz.
A Költő föltekintett.
Az ég kék köre teljesen kerek volt, s arra a háromszögű Kőre támaszkodott, amely kinyilatkoztatta, hogy ki is a Közvetítő, a Követ, a Költő, a Vezető s a Kapu más világok felé.
Egymásra néztünk a Költővel.
Tudtuk, hogy mi ide, e Kő mellé nem kötünk semmit.
Körül-belül öt percet tisztultunk tiszteletteljesen ezen a tisztáson, ahová tisztünk volt eljönni.
Végtére is megszólalt a Költő: asszem, most már mehetünk.
Nemsokára már lenn voltunk Babadag fölfele kapaszkodó utcáinak utolsó házánál, ahol öszvérhajtónk nemrég letette a selyemútjukra induló szellemi szamarakat.
S ahogy lefele ereszkedtünk a fehér kőkerítésekkel szegélyezett, komolyan kikövezett, verőfényes utcán, egyszerre csak egy hozzávetőleg három kilométeres körzetben fölbúgott a müezzin mikrofonokkal fölerősített hangja, amint a déli zîkret énekli.
Ez a szakrális zîkr volt a mi nagykorúsítási jutalmunk, az a muzikális prémium, amelyet vonatozási és egyébiránti fájdalomdíjként kaptunk Él Bábtól, Babadagtól, a koldus-testvérektől, az öszvérhajcsároktól s az egész univerzumtól.
Ereszkedésünk során megihletődőtt álmélkodással vettük tudomásul, hogy az utcán alkalmilag dolgozó avagy a kertekben tevékenykedő emberek nagyrésze letérdepelt a zîkr zengésének az idejére, s csak azok álltak vigyázállásban, akik, mint mi, valószínűleg nem voltak muzulmánok.
Mi meg mint a profánok legprofánabbjai tovább meneteltünk lefele a lakosság meglehetősen látványos megbotránkozása közepette, noha, még az is meglehet, hogy ebbe az ellenérzésbe némi tisztelet is vegyült, minthogy gondolták, ha ezek annyira semmibe veszik a leborulást avagy a vigyázzban állást a harmonikusan szakrális szikra mindent átlényegítő frekvenciái közepette, akkor ezek mégiscsak lehetnek valakik, ha már a rituális előírásokat ennyire áthágni merészelik.
A központi mecsethez megérkezvén újfent helyet foglaltunk a kiindulópontul szolgáló, alkoholmentes kocsmában.
De a helyi úzus felől immár jócskán megvilágosodván ezennel mi is áttértünk egy-egy jól megérdemelt narancs-nedűre az itt áporodó, állott sörital helyett mindannak ellenére, hogy kolozsvári beidegződéseinknek megfelelően azért nagyokat koccintottunk a gyümölcslével teli krigliinkkel az arra járó, s néha még török bugyogót is viselő fehérnépek igenlő bólogatásának a dicsfényében.
S az egyik, narancsrostos koccintást megelőzően a Költő fölnézett a szemüvege fölé, s azt mondta: Szálem álejkum.
Mire én is rávágtam nyomban: Álejkum szálám!…
S ekkor akaratlanul is ezek az ihletett sorok jutottak hirtelen és elkerülhetetlen módon az eszembe:
Pedig hallom már: kígyózik a teste
A zsíros földön, sértett fűszálak alól
Bátor hangyák már meghozzák a hírt:
A partizán itt figyel valahol.
Millimétert milliméterre gyűjt,
A térd, könyök el is kopik már estig,
Ha jó voltál a csapaton belül,
Nem marad más, csak ez a kilometrik.*
Jegyzet
*Karácsonyi Zsolt: A nagy Kilometrik. Versek. Magvető, Budapest, 2006, p. 64.
