„miért nő a fü, hogyha majd leszárad?

miért szárad le, hogyha újra nő?”

                  (Babits Mihály: Esti kérdés)

Magányos fiatalember voltam, talán ezért vágytam mindig a társaságra. Jól éreztem magam az emberek között: igen, jó volt elvegyülni a tömegben, egyedül voltam ott és mégsem egyedül. Szerettem beülni egy-egy kocsmába, ismerősök asztalához, ahonnan bármikor fel lehetett állni, nem tartott vissza semmiféle kötelezettség, senki nem kérdezte meg, honnan jössz, hová mész. Vagy egy-egy pohár mellett ismeretlenekkel elbeszélgettem. Életeket ismertem meg, egyszerű, eseménymentes szürke sorsokat. Valójában persze mindemellett magányos voltam. Ha munkaidőm engedte, nem egyszer napokra elvonultam, és olvastam: szerettem a könyveket, az álomvilágot. Ekkor kötöttem életre szóló barátságokat Edmond Dantessel, Kárpáthy Zoltánnal, a Baradlay fiúkkal... és sok csodálatos emberrel, akik valamilyen formában végigkísérték később életemet. Akkor is, amikor az egyhangú kocsmák és változatosnak hitt lányok, asszonyok társasága miatt hátat fordítottam annak a – végül is hazug szóvirágokkal ámító világnak, ahol mindig a Jó győzött, ahol a Rossz elnyerte méltó... (majd azt írtam: jutalmát). Nem volt ez a világ reális, sok köze nem volt az igazi élethez, hamarosan, még ha nem akartam is, rá kellett jönnöm. Ma már tudom: az operettet is lehet szeretni, élvezni. Csak nem szabad komolyan venni, mint életmodellt.

Esténként elindultam a városba, mindig akadt társaság, magányos emberek, akik egy sör mellett csapták agyon idejüket, lányok, akiknek mindegy volt, mit vagy kit hoz az este és az éjszaka. Köztük éltem, egy a sok közül, aki semmit váróan ásított az estékbe, vagy élvezte, ha mégis történt valami váratlan eseményszerűség az alkoholhol-ködös éjszakában.

Majd a nagy Rendező újabb jelenetbe csöppentett: szerelmes lettem és megnősültem, és apa lettem. Családért felelős szerepet, férj- és apaszerepet játszottam. Itt és ekkor ért életem legszörnyűbb szerep-bukása: nem tudtam megvédeni egyik gyermekemet a rá váró végzettől. A szörnyű tragédia ellenére továbbra sem kerülöm az embereket – csak a társaságom változott meg kissé.

Több időm is van, hiszen nyugdíjasként már nem várnak élet-feladatok, az eszmények, lelkesítő ambíciók szép csendben elmaradtak, szerelmek, színházi örömök és fájdalmak – már mind a múlté. Van ennek az állapotnak nyelvünkben egy kifejező szava: öregség. Amivel ha tetszik, ha nem, szembe kell nézni. De mindenek ellenére egy régi szokásom megmaradt: reggel, nem túl korán, miután felkeltem, megborotválkozom, szépen felöltözöm, mint akit várnak valahol, kiindulok a városba, emberek közé. Társaságba. Nem baj, sőt, különösen jó, ha nincs ismerős, akivel néhány szó erejéig illik megállni, csak legyen körülöttem élet, mozgás. Nézem a kirakatokat, olyan jó érzés, hogy már nem vágyom sem a reklámtortára, elegáns ruhára, utazási irodák hirdette Európába, Rómába, Görögországba. Ithakára elhajóztam volna még néhány éve, titokban terveztem, ha addig élek is, elmegyek a szigetre, ahol élt valamikor egy férfiú, gyermekkori olvasmányaim egyik hőse, akire húsz évet várt hűségesen asszonya. De az álomhajó, ami elvitt volna egy gyermeklánnyal, aki szintén imádta a mitológiát, és akinek sokat meséltem a csodálatos olümposzi világról, elsüllyedt, ott nyugszik a Házsongárdban. Nem vonzanak már a jó görög istenek és félistenek. Az egész görög mitológiából már csupán Hadész érdekel. És néha, nagyritkán, vagy igen gyakran álmaimban, Ajax kísért, a nagyravágyó, sértett görög vezér. Utolsó szerepem a kolozsvári Állami Magyar Színházban.

Hazafelé indulok kényelmesen, nem sietve, meg-megállva. A Petőfi utca. Itt lakom néhány hónapja, mióta a román törvények ellopták lakásomat, ide kellett költöznöm közel a város még épen maradt, kopottságában is erőt sugárzó történelméhez, még közelebb a Házsongárdhoz. A temetőmhöz. Hát persze, pillantok a karórámra, ebédig, de akár vacsoráig is van még bőven idő, a nap langyosan süt, tavasz van, meglátogathatom az én barátaimat, itt, a közelben, sírkőországban.

Mint valamikor kedvenc kocsmámba, olyan otthonosan vonulok be a Házsongárd kapuján. A főkapun megyek be, magam sem tudom, miért, hiszen ott a gépkocsik közlekednek – ha sírkövet, cementet visznek, és ilyenkor a temetőőr kitárja a kaput és úgy is hagyja: minek fáradjon a nyitogatással és kapuzárással. 

Én pedig, mint egy kivénült primadonna, aki kiérdemelte, sikerei és igazgatói kegyek révén az örök – képletesen értve, persze – primadonnalépcsőt, úgy lépek be a kitárt főkapun... 

Elindulok a jobboldali úton: a faragott kövek, obeliszkek, egyszerű fejfák mind ismerősek már, inkább a sok temetést és gyászt látott kérges szívű, hatalmas fákat bámulom. Jobbra bent Reményik Sándor, most nem látogatom meg, minek, úgyis velem van, sokat gondolok rá, mondtam és mondom a verseit. Fényképe íróasztalom felett Cs. Szabó László és Szabó Dezső társaságában. Békésen tekintenek le hárman a falról – nem vagyok irodalomtörténész, de tudom, vagy csak érzem – Kolozsvár szeretete, a nagy egyéniségek mássága ellenére, közös volt bennük, ha másképpen és máshonnan is szerették-féltették-siratták a Várost.

Balra egy fehér márvány sírkő: Asztalos István, író. És a fia Asztalos – ahogy sokan becéztük – Tutyi. Geológus. Évekig élt kinn Afrikában, jól ismerte az arab nyelvet. 

Szerette a jó bort – a rosszat is, persze, mikor mi volt. Gyakran ültünk fehér és nem fehér asztalnál. Egy alkalommal a Napoca szálló előtt találkoztunk.

– Meg kellene igyunk egy konyakot – mondta (vagy én mondtam? Mindegy.) Bementünk a terembe. Ott rengeteg arab ünnepelt valamit, alig volt egy-két üres asztal. Tutyi egyszer csak megszólalt harsány hangon, és néhány mondatot mondott arabul. Nagy csend lett hirtelen, majd óriási üvöltés csattant fel: az arabok felugráltak, körbevettek minket, én kézzel-lábbal magyaráztam, hogy nem értek semmit abból, amit mondanak, de ő, mármint Tutyi, ő igen. Pillanatok alatt belénk diktáltak néhány pohár pálinkát, Tutyit ölelgették, ma sem tudom, mit beszéltek, de sietve elmenekültünk a gyors és biztos alkoholmérgezés elől.

Mint utóbb kiderült, nagyon jól esett az araboknak, hogy egy fehér ember olyan szépen beszéli a nyelvüket.

Balra bekötőút – most nem térek ki, nincs nálam fehér virág, csak gyufa és egy darabka gyertya. Pedig illene Margit nagynénémnek vinnem, bár egy szállal, nagyon szerette a fehér virágot, szegfűt és krizantémot. És engem is szeretett, utolsó Erdélyben élő rokonát. Soha nem panaszkodott, akkor sem, amikor a férfi, akit imádott, elhagyta, és feleségül vett néhány svájci villát, mosolyogva búcsúzott tőle. Majd egyedül maradva az üres szobában, összeesett a szörnyű fájdalomtól. Hogy vészelte át a válás utáni heteket, éveket, csak ő tudta. Magányosan élt. Amikor úgy érezte, most már elég, a test kezdi feladni a harcot, elment a fodrászhoz, felvette a legszebb ruháját, és, mert gyógyszerész volt, biztos kézzel keverte meg az utolsó pohár italt. Húsvét volt, a Feltámadás napja. Egy sírban nyugszik édesanyjával, Kuncz Vilmával, Kuncz Aladár testvérével. Soha nem dicsekedett a híres rokonnal – csak szeretettel és homályos tekintettel mosolygott, ha a család felidézte a Fekete kolostor írójának emlékét.

– Jó napot kívánok, kedves doktor úr – mondanám hangosan dr. Cseke Péternek, valamikori családi orvosunknak, aki a temetői út jobb oldalán pihen. A pihen kifejezés az ő esetében találó kifejezés, hiszen életében rengeteget dolgozott, receptjeit is nemegyszer állva írta meg. Remek orvos volt, elannyira, hogy rendelhetett a fizetéses poliklinikán (ez nagy kegy volt a Ceauşescu-rendszertől, keveseknek engedélyezték a magánpraxis eme torzóját) – 15-től 17-ig volt a fogadóórája. Hetente kétszer. A betegek már reggel sorban álltak. Jöttek vidékről, innen, onnan, olyan híre volt. Cseke doktor senkit sem küldött el: mindenkit fogadott, aki először jött, előrevette, megvizsgálta a rendelőben, a régi betegekkel fogadóóra után beszélgetett el: azok türelmesen álltak sorban a doktor úr gépkocsijánál. A román doktor, aki 17 órától „rendelt”, időnként kinézett az üres folyosóra: nem-e téved be hozzá valaki gyógyulási szándékkal? Miközben Cseke doktor úr este későig írta a recepteket, adott egészségügyi tanácsokat kinn, az utcán, az autójában...

Feleségem, néhány hónappal első gyermekem születése után, gyengélkedett, itt fájt neki, ott fájt neki. Kihívtuk Cseke doktort. Rozi, mármint a feleségem, éppen ölében tartotta kislányát, amikor a doktor úr megérkezett. 

– Nos, mi a panasza? – kérdezte 

Nejem hóna alá csapta a kicsit, és sorolni kezdte betegsége tüneteit, Cseke doktor pedig oda sem figyelve csak Noémit nézte. Noémi szintén érdeklődéssel tanulmányozta az őt figyelő bácsit.

– Milyen gyógyszert szedjek? – érdeklődött feleségem.

– Semmilyet. Magának semmi baja. Illetve ami van, az természetes, hiszen nemrég szült. De ez a gyerek... Rendkívül értelmes. A tekintete... nem mindennapi.

A felesége gyönyörű asszony volt. Tecike – írja a sírfelirat. A kolozsvári strandon utána fordultunk, olyan csinos volt, hatvan évesen, négy gyermek szülése után is. Vasráccsal bekerített kis nyughely. És Cseke Péter doktor úr frissen aranyozott gipszplakettje kisárgállik az ápolt sírkertből, mert a család, nagyon okosan, gipszből készíttette el a doktor úr féldombormű-portréját, a bronzot ugyanis ellopták, sokáig jelezte a kitépett plakett színmegőrző helye, hogy a Házsongárdban nagy az érdeklődés a sírvirágok és fémtárgyak iránt. 

1990 után – ha jól emlékszem, valamiféle recept-ügyben meglátogattam a doktor urat a Gruia utcai házában. Szeretettel fogadott, a lakás üres volt, gyermekei külföldön éltek, és hát elvittek minden értéket... Tecike már nem élt, Cseke doktor úr, a szűkszavú és mindig siető orvos ottmarasztott és órákig mesélt életéről, háborús élményeiről. Sok ember életét mentette meg, ha kellett, operált, egy alkalommal elfogták a szovjet partizánok, agyon akarták lőni, de az egyik rongyos, vodkaszagú, gépfegyveres alak sokáig nézte Cseke doktort, majd elmondta társainak, hogy ez a doktor mentette meg őt a haláltól. Mert összevarta a hasát, amikor... És nem engedte, hogy bántsák.

– Pedig én nem is emlékeztem erre az emberre – mondta mosolyogva a doktor úr.

Sokat mesélt még, ma is sajnálom, hogy nem jegyeztem le frissiben, amiket mondott. Akkor még azt hittem, lesz erre idő bőven.

De nem lett, a hétköznapi eseménytelenség feledtette a történeteket. Tovább-indulok. A Kós Károly síremlék. Halottak napján sok-sok gyertya ég itt: messziről világít, kísértetiesen, szimbolikusan a fény. Most hétköznap van, ilyenkor már vagy még kevés az emlékező. Száradt gyertyacsonkok jelzik a fel-fellobbanó tiszteletadást. Zsófia – színésznő, olvasom tovább a szomorú névsort. Ahogy lehetett, nyugdíjba ment. Jó színésznő volt. Leírták a pályáról nyugdíj-ürüggyel? Ő vonult vissza? – ki tudja ma már ezt.

Kós Károly 90 esztendős születésnapját ünnepelte a Kolozsvári Magyar Színház. Bán Ernő rendezte az ünnepi műsort, részletek hangzottak el a Kós Károly életműből. Történt mindez az 1972/73-as évadban. A műsorban minden színész szerepet kapott, kisebbet, nagyobbat. Bence Ferinek, hogy-hogy nem egy árva szó sem maradt. Az egyik jelenetnél a színészek kivétel nélkül egy sorban álltak, mindenkinek volt egy-két mondata. Bencének semmi. Mire ő kitalált egy játékot: minden replika előtt úgy tett, mintha meg akarna szólalni, aztán, látva, hogy más beszél, szomorúan legyintett. Így ment ez a játék... mi, színészek fulladoztunk a nevetéstől, Feri egyre „idegesebb” lett, hogy ő nem jut szóhoz. Kár, hogy nem filmezték a jelenetet... óriási sikere lett volna.

Bán Ernő megjegyezte, hogy nem túl jó ez a játék... ha jól emlékszem, Ferit kihagyta ebből a jelenetből.

Általában Bence Feri humorral viszonyult a statisztáláshoz. (Amit minden valamirevaló színész utált, mondanom sem kell.) Az Ember tragédiájában tömegszereplőként, letérdelve várta – vagy 15 színésszel egyetemben a hős Miltiádeszt (László Gerőt), amikor pedig Miltiádesz színre lép, a tömegnek meg kellett szólalnia.

– Könyörülj, nagy ember...

Feri módosított a szövegen, jó hangosan mondta:

– Gyönyörű nagy ember...

Persze a tömegzajban ez nem hallatszott, csak akkor, amikor a színészek összekacsintottak egy alkalommal, és amikor Gerő hősiesen színre lépett, és a kórus hallgatott, helyette egyesegyedül Bence Feri szólalt meg.

– Gyönyörű nagy ember....

Gerő szegény alig bírta visszatartani a nevetést. Néhány perc után, mint Miltiádesz, így szólt:

– Ím, elbocsátlak, bajnoktársaim...

És hátranézett a hadseregére.

Ezek a „bajnoktársak”, a hadsereg, Nagy Dezső volt és én. Kezünkben fakarddal, elszabott, lógó tunikában. Egyensúlyozva a színpadi díszlet tetején... Mindennek kinéztünk, csak katonának nem. Pláne hadseregnek. Gerő nem mert ránk nézni... Bravúrosan végigcsinálta a kínos színt, nevetés nélkül.

Vagy – jut eszembe – Sütő András: Csillag a máglyán. Templom-jelenet, ahol nyílt vita folyik Szervét Mihály (Héjja Sándor) és Kálvin János (Lohinszky Lóránd) között. Mi a színészek ültünk a „temlomban” és statisztáltunk a vitához.

– Reagáljatok, gyerekek – mondta Harag nekünk. Bence az első „templomi” sorba ült, a fejére húzott egy akkora kalapot, mint egy esernyő (honnan szedte, ma is rejtély), és időnként mozgatta a füleit – a hátul ülők legnagyobb örömére. Komoly arccal hallgatott Ferenc, csak a fülei mozogtak, mi lehajtott fejjel próbáltuk elfojtani a nevetést.

– Jobban reagáljatok – mondta újra Harag. Hát reagáltunk. Lohinszky ráüvöltött a hitvita végén a megláncolt Szervétre:

– Másodszor csaptál be, Szervét Mihály, másodszor, de utoljára!

Mire Bence Feri megszólalt, a tömegből:

– Ne izgasd fel magad, János, minek az? Kár idegeskedni.

A próba leállt. Lohinszky sírt a nevetéstől, Héjja is fuldokolt, egyedül Bence maradt komoly.

– Szünet – szólt fel a rendező a nézőtérről.

Másnap, legnagyobb sajnálatunkra, Ferit felmentették a statisztálás alól. Természetesen minden következmény nélkül... Akkor már rég ismert és elismert filmszínésze volt a magyar filmszakmának.

Már ő sem él. Budapesten halt meg. Mondják, hárman voltak a temetésén.

És a Bánffyak. Itt is szoktam egy keveset időzni. A meredek emelkedő, a rossz tüdő és az emlékek megállítanak. Méltósággal viselték sorsukat: mindenüket elvették.

– De örültünk, hogy élünk – hallom a drága, kedves Helénka hangját, amikor sorsáról, sorsukról beszél. És Éva, lánya, világhírű karriert úszhatott volna, ha lemond a Bánffy névről és Popescu-ként versenyzik. Nem tette. És maradt olyan nehéz munkakörben, ami feltehetőleg hozzájárult a daganatos betegsége kialakulásához. És a korai halálhoz. A sok, félig vagy teljesen leégett gyertyacsonk a síron jelzi, hogy valaki vagy valakik gyakran járnak ki, és nem felejtenek.

A néhány lépcsős betérő jobbra, majd egy keskenyedő gyalogösvény vezet fel a Jancsó, illetve a Zsakó sírokig. Óvatosan lépkedek a csúszós sárban. A Megyery sír. Itt nyugszik Köllő Béla színművész. Béci. Talán tudja, hogy a fia, akinek születését nem érte meg, színész lett. A spiritiszták vallják, hogy a halottak figyelik-segítik ittmaradt szeretteik életét. Talán Béci is odaátról sugall egy-egy jó színpadi ötletet a gyereknek. Ki tudja, mi az igazság, nézek fel, de csak a károgó varjúsereg repül-köröz látszólag céltalanul az ég és a hatalmas fák között.

Nagy Dezső színművész. Élt 62 évet. Miközben valami focimeccset nézett a televízióban, rosszul lett, szólt a feleségének, hívja a mentőket, mert a szíve... Az érkező orvos már nem tehetett semmit. 

Talán ő ápolta leginkább a színészek közül a házsongárdi kollégák emlékét. Halottak napján minden színészsírt meglátogatott, gyertyát gyújtott, rendezgette a sírokat és ivott mindenütt egy pohár konyakot. Andrási Marci sírjánál két pohárral. Vagy hárommal. Mert ugye Marci is szerette a „spuma de drojdie”-t, a borpárlatot. Az erőset. És inkább a mennyiséget tartotta fontosnak, mint a minőséget.

Egy alkalommal elkísértem sírlátogató útjára. Barátkoztunk az elmúlással és idéztük a közös színházi emlékeket. Végül, térdig sárosan, nem túl józanul – Istenem, de finoman fogalmazom meg a részegség állapotát – hazaindultunk, vissza az Életbe.

Kovács Ildikó furcsa-bizarr, de eredeti, szép síremléke is ebben körbekerített sírkertben kapott helyet. Ápolt, nem mindennapi fejfával emlékeznek rá tisztelői. Együtt dolgoztunk egy alkalommal, a Chiriţa Jászvásáron c. produkciót rendezte a Kolozsvári Magyar Színházban. Jó szerepet kaptam, Keresztes Samuval, Bogdán Istvánnal, de sokat ripacskodtunk. Vagy ha úgy tetszik: komédiáztunk. Ildikó hagyta, hadd élvezze a színész a szerepet, a játékot. Különben bábszínház-rendező volt, a legjobbak közül. 

Komédiázzatok – mondta, ne törődjetek a szöveggel, ha kell, improvizáljatok – és mi színészek, improvizáltunk, néha szöveget is, de természetesen nem „írtuk át” – a darabot. Egyik próbára bejött Palocsay Zsiga, a darab fordítója. Amikor hallotta, mi lett az általa lefordított szöveggel, félrehívott engem (jóban voltunk, színházon kívül is):

– Te, mi lett az én fordításommal? – kérdezte dühösen.

– Megsegítettük – válaszoltam mosolyogva.

Zsiga még nézte egy darabig a próbát – aztán szó nélkül elment. De sikere lett az előadásnak, így, gondolom, megbocsátott nekünk.

Az út a Jancsó-sírokig keskenyedik: betolakodott sírhalmok, ízléstelen betonöntvények szűkítik az utat.

Perris sírkert. Van ott egy időrot-hasztotta pad, a rozsdás vaspántok alig-alig tartják össze a korhadt fát, azon szoktam ülni, most is – óvatosan ráereszkedem, mert hát végül is megérkeztem. Itt ülök, szemben a Jancsó sírral. Semmire és mindenre gondolva.

Egy gyermeklány ölelésére „édesapa, én úgy szeretlek”, egyik költeményre, amit írt, a másik gyermekem hangja telefonon „gyertek gyorsan, Noémit elütötte egy autó”, a Smurd kocsi, amint kanyarodott a Sürgősségi felé, az összetört bicikli, az árokpartra repített hátizsák és a mentőorvos szánakozó tekintete: semmi esélye nincs a lánynak, majd látva arcomat, sietve hozzátette: illetve nagyon kevés. 

Ülök a rozoga padon, itt vagyok, családi körben, szüleim, nagyszüleim és gyermekem mellett. Előkotorom zsebemből Thomas Mann Varázshegyét – Noémi kedvenc regényét. A halállal barátkozók serege, Settembrini, Hans Castorp és a többiek... Az a gyermek tudott vagy érzett valamit, ami csak keveseknek adatik meg... Tudta, hogy sietni kell, mert kevés ideje van. Ő mondta. Nem egyszer és nagyon komolyan.

Sötétedni kezd, ideje visszaindulni. Várnak az élők. Gyertyát gyújtok, de hát ez formaság, Noémi is biztosan tudja. Sőt, mondaná is: ugyan, édesapa, mi sokkal jobban szeretjük egymást, semhogy bizonygatni kellene effélével...

Hazafelé már nem olyan fárasztó a hegy: lefelé könnyebb az út. Nem köszönök el Cseke doktortól, sem a többi ismerőstől. Hiszen nemsokára találkozunk.

A temetőőr kedvesen üdvözöl:

Veniţi şi mâine? (Jön holnap is?) – kérdezi.

Nu cred. (Nem hiszem.) – válaszolok és sietek, ma nincs kedvem beszélgetni vele. 

Csend van a Petőfi utcában, illetve az Avram Iancu utcában (hadd legyek lojális a történelmi keresztelő iránt), bár napközben nagy itt a forgalom, de ilyenkor, estefelé, elcsendesül az utca, talán tiszteletből Mikó Imre iránt, aki könyvében csendesnek nevezte a híres Petőfi utcát. Pár perc és otthon vagyok. Ismerőssel nem találkozom, de nem is bánom különösebben, hiszen jól elbeszélgettem a nap folyamán, és így érthető, hogy élvezni tudom – jóllehet társaságkedvelő ember vagyok – a Petőfi utca némaságát és azt a történelmi hangulatot, amit a városnak ez a sokat megélt utcája áraszt.

Behúzom magam mögött a kaput. Eltelt ez a nap is. És – jut eszembe – ne felejtsem éjszakára bekészíteni szobámba az éjjeliedényt, mert a WC messze van az ágyamtól, ha pedig ki kell menni, kigyalogolom magamból az altatót, nem tudok visszaaludni, hallgatom a rádiót (mindegy mit, amit éppen sugároz valamelyik adó), vagy olvasok, esetleg gondolkodom, vagyis nem alszom, márpedig éjszaka aludni kell, arra való az éjszaka, ezt még a kisgyerekek is tudják. És nappal pihentnek kell lenni, korán fel kell kelni, de azt hiszem, az emberiség sok ezer év alatt, mióta létezik, még nem fejtette meg a legnagyobb élet-titkot: miért kell reggel korán vagy nem korán ébredni, egyáltalán minek felébredni, minek kimászni az ágyból pihenten, vagy nem pihenten, üdén vagy álmosan, és minek kell elkezdeni a napot. Amikor úgyis eljön az este. És megint a reggel... Minek.