Conan, a barbár alakja mára a népi kultúra és szubkultúra egyik ismert figurájává vált. Filmek, sorozatok, képregények egész sora szól róla, és az alak ábrázolásának módja sok esetben hatalmas változásokat is szenvedett. A Marvel Comics és Hollywood pedig meglehetősen árnyékba borította a karakter megalkotóját, Robert E. Howardot. 

Conan, Atlantiszi Kull, Solomon Kane és több más karakter megalkotója, Robert Erwin Howard 1906-ban született Texasban. Gyerekkorát meghatározta családja állandó költözése, valamint az éppen lecsengő vadnyugati korszak romantikusnak egyáltalán nem mondható valósága, ami által R. E. Howard már gyerekkorában – igaz, hogy csak kívülállóként, hírek hallgatójaként, passzív megfigyelőjeként – kapcsolatba került a lincselések, fegyveres konfliktusok, rablások, bandaharcok, indiántámadások és családi viszályok világával, majd később nagy hódolója lett a profi ökölvívásnak is. Az idősebbektől, háborús veteránoktól, egykori néger rabszolgáktól háborús történeteket, kísértethistóriákat hallott. Előszeretettel olvasott történelmet, főleg a régmúlt – ókori és középkori – nagy civilizációkról, valamint a „barbár” népekről, társadalmuk felépítéséről, szokásairól, vallásáról, még ha ezek helyszínét később sem sikerült személyesen meglátogatnia. Kedvenc írói közé tartoztak Rudyard Kipling és Jack London, majd később, mikor ő maga is írásból próbált megélni, nagyban befolyásolta H. P. Lovecrafttal és Clark Ashton Smithszel folytatott levelezése is. Hiába ismeri el azonban az utókor a heroikus fantasy nagy klasszikusaként, munkássága életében nem hozta meg számára az áttörést, és fiatalon, harminc éves korában öngyilkosságot követett el. 

Robert E. Howard életműve még napjainkból nézve is magas fokú műveltségről, olvasottságról tanúskodik, novelláiban, rövid terjedelmű regényeiben a szakavatott olvasó a legváltozatosabb, eredendően nagyon is valós történelmi, mitológiai és természettörténeti motívumokat ismerheti fel egy-egy fiktív közegbe elhelyezve. Írásai elsősorban az ún. heroikus fantasy kategóriájába sorolhatóak be, habár hősei jellemüket tekintve, inkább antihősöknek felelnének meg. A történetek sablonja meglehetősen egyszerű: egy olyan karakter áll a központban, akinek elsődleges tulajdonsága, hogy kemény, azért él, hogy a sebezhetetlenség etalonjaként szerepelhessen. Hús-vér ember, kiváló, szinte legyőzhetetlen harcos, saját egyéni értékrenddel, mely azonban nem feltétlenül fedi a törvényességet, és melyet egyáltalán nem befolyásolnak környezetének változásai. Ilyen figurák a képzeletbeli történelem előtti korban, a Thuriai Korszakban élt Atlantiszi Kull, a kalózból lett király; Conan, a kimérai barbár harcos, az ugyancsak történelem előtti, a Thuriai korszakot követő  Hyboriai korból;  Bran Mak Morn, a rómaiak ellen küzdő pikt király; Cormac Mac Art, a vikingek élére állott száműzött ír harcos, kinek nevét ír legendákból kölcsönözte a szerző; és Solomon Kane, a démonokkal küzdő tizenhatodik századi angol puritán. Habár mindegyik felsorolt karakter köré egész novellaciklus épült fel, a legnépszerűbb, legjobban kidolgozott közülük Conan, a barbár, akinek világát az alábbiakban fogjuk részletesen bemutatni. 

 

Howard, azáltal, hogy karaktere korát a történelem előtti időkre tette, megkapta a lehetőséget egy saját fantasy-világ kiépítésére, ami által elkerülte, hogy kritikusai történelmi ismeretek hiányát vagy rossz ismeretét róhassák fel neki. Ugyanakkor azonban bőven kamatoztathatta történelmi ismeretanyagát is, melyet felfedezhetünk a „kicsit más” ország- és helységnevekben. Így például az aktuálpolitika ismerőinek mindenféle történelmi utánaolvasás nélkül is ismerősnek tűnhetnek Afgulisztán, Iránisztán vagy Turán hyboriai országok nevei; és a csak egy kicsivel szakavatottabb olvasó könnyen beazonosítja Khus, Khitáj, Argosz, Korinthia, Punt, Ophir vagy Zembabwei országainak valós megfelelőit is.  Fontos helyszínek még Conan világában Aquilónia, a nagy királyság, mely egyes elemeiben erősen emlékeztet a Karoling birodalomra (helyenként római beütésekkel, mint például a Túl a Fekete folyón című történetben az aquilóniai-pikt háború erősen emlékeztet a Britannia meghódításáért vezetett római hadjáratok eseményeire), Brythunia (Britország?) és az ókori Egyiptomra emlékeztető Stygia. Maga Conan Kiméria földjéről származik, melynek viszonyai erősen hasonlítanak a La Téne-i vaskorszak kezdeti szakaszának viszonyaira, egy élhető, de ködös és hideg területen. A zord, hegyes Kimériánál északabbra Hyperborea kontinensén már csak Asgard és Vannheim találhatóak, ugyancsak ismerős nevek a skandináv mitológiában jártasak számára. 

Conan csatamezőn született, és életmódja, „mesterségei” egyáltalán nem arra hivatottak, hogy a jó fiúk kategóriájába sorolják. Zsoldosként, kalózként, útonállóként, tolvajként, bérgyilkosként éli életét, jobban mondva próbál minél tovább túlélni. De ha Conan nem jó, ellenfelei, akikkel konfliktusba kerül, anélkül, hogy ezt keresné, egyenesen ördögiek: feketemágusokkal, zsarnokokkal, rabszolga-kereskedőkkel, szörnyekkel, szadistákkal és démonokkal kerül összeütközésbe Conan, és rendszerint a történet végén életben is marad (ez esetben a győzelem egyenértéke) míg soros ellenfeléről ugyanez nem mondható el. 

Conan nem azért számít barbárnak korában, mert harcos, azért sem, mert műveletlen lenne: tud írni-olvasni, nyelveket beszél és széleskörű gyakorlati ismeretanyaggal rendelkezik, melyet kalandozásai során gyűjtött össze. A civilizált világ törvényeivel elvei, saját becsületkódexe miatti összeütközései okán marad meg barbárnak, mivel ezen nem tud, nem is akar változtatni. Saját szavaival a következőképpen mesél el egy ilyen esetet: 

„…tegnap este egy csapszékben a királyi gárda egyik kapitánya nem úgy viselkedett egy fiatal katona kedvesével szemben, ahogy az ember egy tiszttől elvárná. Érthető felháborodásában a katona leszúrta. De itt nyilván van valami fene ette törvény, ami tiltja a gárdatisztek megölését. A fiú meg a lány elmenekültek. Rebesgették, hogy én is a társaságukban voltam, így hát ma törvény elé idéztek, és megkérdezték tőlem, hová rejtőzött el az a katona. Nem árulhattam el, hiszen a barátom! Ez felbőszítette a bírót, és mindenféle nagy szavakat használt, hogy nekem állam és társadalom iránti kötelességem meg még sok minden más is, csak azt már nem értettem, megmondani, hová szökött a fiú. Közben persze én is dühös lettem, elvégre már közöltem vele az álláspontomat, de elfojtottam a haragomat, és visszatartottam magam. Ez nyilván annyira felidegesítette a bírót, hogy azt állította, semmibe veszem a magas törvénykezést, és úgy rendelkezett, hogy tömlöcben sínylődjek, míg el nem árulom a barátomat. Mikor láttam, hogy az egész bíróság az eszét vesztette, kardot rántottam, és a bíró fejére csaptam vele, aztán meg utat vágtam magamnak az épületből. Belebotlottam a nagyságos bíró úr lovába, ami a közelben volt kikötve, és kölcsönvettem pár percre. A kikötőbe vágtattam, mert reméltem, hogy találok egy hajót, ami jó messzire elvisz.” (A fekete tengerpart királynője) 

Az elbeszélésekben Conan ritkán teszi meg az első lépést: más kezdeményez, vagy olyan helyzetbe csöppen bele, amiből valami módon ki kell jutnia. Társai általában nincsenek vagy rövid ideig vannak: legtöbbször egy-egy tolvaj vagy harcos, aki még a cselekmény kibontakozását megelőzően halálát leli. Kivételek ebből a szempontból a női karakterek: Bélit, Valéria, Octavia, Olivia és a többiek, akik rendszerint egy-egy kaland során csapódnak Conanhez, és végigkísérik útja során, más történetekben azonban már nem tűnnek fel. Ilyenkor a történetnek részéve válik egy bizonyos fokú erotikus töltet is, mely azonban napjaink cenzúrájának ingerküszöbét annyira sem érné el, hogy 12 év alattiaknak nem ajánlott kategóriába sorolhatná az illető írást. Conan a megtestesült férfiasság, így vonzza a nőket, de egyikkel sem marad azonban hosszú távon együtt. 

A Hyboriai kor politeista istenvilága is meglehetősen sokszínű. Egyes neveket különféle mitológiákból vett át Howard, így számos olvasónak ismerősen csenghet Dagon, Ishtár, Mitra, Ymir, Ahriman, Széth vagy Hanumán neve, mások a szerző fantáziájának szüleményei. Egy-egy város vagy elhagyottabb sziget saját istenséggel is rendelkezik, mely rendszerint valamilyen szörny, ami természetesen Conan kardjától pusztul el. A barbár ugyanis nem viseli el, ha életére törnek, lehet ez utóbbi pap, szent állat vagy maga egy mások által istenként tisztelt lény is. 

Conan istene, Crom is hasonló eme teremtményéhez: kemény, vad, megsze-lídíthetlen. Egyszerű, gyermekeivel, a kimmériaiakkal nagyon kemény, mint egy szigorú, zord apa. Egyik novellában ez a következő módon kerül kifejtésre: 

„Mindenfelé fehéren csillogtak a csillagfényben Zamora furcsa istenségeinek szentélyei – hószínű márványoszlopok, aranykupolák, ezüstös boltívek. Conan nem zavartatta magát felőlük; tudta, hogy Zamora vallása, mint a civilizált, rég letelepedett népnél szinte minden, bonyolult, összetett, és elvesztette hajdani jelentését az előírások és rítusok szövevényében. Egykor órákon át kuporgott a filozófusok udvarán, hallgatva a teológusok és tanárok fejtegetéseit, és összezavartan távozott; csak egyvalamiről győződött meg biztosan: hogy valamennyiüket alaposan fejbe vághatták.

Az ő istenei egyszerűek és érthetőek. Crom köztük a legfőbb: egy nagy hegyen él, ahonnan végzetet és halált oszt. Hasztalan Cromhoz imádkozni, mivel ő sötét, vad isten, aki gyűlöli a gyengéket. De az embert születésekor bátorsággal, elszántsággal és lehetőséggel ruházza fel, hogy megölje az ellenségeit, és a kimériai szerint ez volt a legtöbb, amit az isten tőle elvárhat.”  (Az elefánt szíve)

Máskor pedig Crom lényegét a következőképpen magyarázza el Conan a kalózkapitánynőnek, Bélitnek: 

„Crom közöttük a legfőbb. Egy égig érő hegycsúcson él. De mi haszna volna szólítani őt? Mindegy az neki, hogy az emberek élnek-e, vagy halnak. Egyáltalán, jobb nem felhívni magunkra a figyelmét, mert csak romlást küld, nem segítséget meg világi javakat. Bősz isten, nem ismeri a szeretetet. De ő adja az újszülötteknek az erőt, hogy harcoljanak az életért. Ki kívánhat többet az istenektől?” (A fekete tengerpart királynője) 

Gyakorlatilag ebben a világban a sok isten között nem is létezik jó isten, csak semleges és gonosz. Mitra, Asura, Crom vagy Íbisz nem azért jobbak Széthnél, Ahrimánnál vagy más sötét démonisteneknél, mert földi paradicsomot szánnak az emberiségnek, hanem azért, mert nem követelik meg ugyanazt, amit gonoszabb megfelelőik tesznek: nem igényelnek emberáldozatot, nem támogatnak feketemágusokat, démonfajokat, nem kívánják a világ pusztulását. Papjaik nemegyszer Conan és más, a jó oldalra sodródott emberek mellé állnak, mint például Asura papjai Xaltotun mágus ellen a Conan, a bosszúálló című regényben. 

Egyik visszatérő motívuma a Conan-történeteknek az elveszett lehetőség, a meg nem valósult célkitűzés. A Vörös szögekben a kegyetlen Xuthotl városából – amely az azték birodalom európai ember számára felfoghatatlan kegyetlenségét idézi –, habár őrült lakói kiirtották teljesen egymást, annyira megundorodott a helytől, hogy nem zsákmányolt a szabad prédaként ott levő kincsekből, még csak mutatóba sem. Mikor a Gwahlur fogaiként ismert drágaköveket lopta el kalandok árán, hagyja őket végül vízbe hullani azért, hogy alkalmi társnőjét, Muriellát, a táncosnőt megmentse a haláltól. Az elefánt szívében pedig ugyan azért tör be a félelmetes varázsló, Yara tornyába, hogy megszerezze a legendás drágakövet, végül kiszabadítja az ártatlanul megkínzott, megvakított földönkívüli elefántembert, és lehetőséget nyújt számára a bosszúállásra. E kalandjai végére Conan nem szerzi meg az óhajtott kincset, ennél azonban többet ér el: jelleme formálódását, és a megnyugvást, hogy helyesen cselekedett.

Életének egy szakaszában Conan Aquilónia királyává válik, méghozzá kompetens, egyszerre erőskezű és jó uralkodóvá, a trónfosztására tett kísérletek csak újabb kalandokat szülnek. Egy adott ponton önszántából elhagyja a trónt, de Howard munkáiban soha nem éri meg az öregkort. Maga a figura megalkotója fiatalon meghalt, soha nem érte meg, hogy szereplőjét megöregítse és „megölje”. A máskülönben szuperképességekkel nem rendelkező fiktív emberi lény, Conan talán éppen ennek köszönheti kiemelkedő népszerűségét, hiszen örökéletű hősökre a halandó embereknek szükségük van, még ha ezek csak fiktívek is.