"ilyenkor nem is írni kellene"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 3. (641.) SZÁM — FEBRUÁR 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Álom a pihenésről
Sigmond István
Összefonódva a paplana alatt, Matt - Rövidprózák
Fekete Vince
Sigmond István halálára
Demeter Zsuzsa
Bűntelen bűnösség – Sigmond István prózapoétikájáról
Pap Ágnes
Molekulákban a világ
Egyed Emese
"Arcát a lélek felkutatja" – Kinde Annamária verseibe költözött
Charles Bukowski
Versei
Szőcs István
Képtelen jegyzetek – A műkedvelés előnyei
Daróczi Jakab
Versei
Bréda Ferenc
Bab és Babér
Tóth Kinga
Versei
Jancsó Miklós
Öregség
Lakatos Artur
A fantasy-világ mítoszai (1.) – Robert E. Howard és a harcos antihősök
FERENCZI SZILÁRD
A gyermek mint vadászfegyver
KAÁLI NAGY BOTOND
Töredék, feketében
László Noémi
Ördöglakat – Kinde Annamária utolsó verseskötetéről
MOLNÁR ZSÓFIA
Mi az, amit nem lehet?
Bartha Katalin Ágnes
Amerikai magyar színházkultúra
KISS LÁSZLÓ ANDRÁS
Felmért irányok
Lászlóffy Zsolt
Ellentétek egysége – Szegő Péter 60
Hírek
 
FERENCZI SZILÁRD
A gyermek mint vadászfegyver
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 3. (641.) SZÁM — FEBRUÁR 10.

Furák vagyunk mi, felnőttek. Míg arról győzködjük magunkat, hogy fizikai térfogatunkkal egyenes arányban bölcsességünk is gyarapszik, valójában a meggyőződéseinket elválasztó vékony falak vastagodnak a korral. Gyerekkorban még nem ismerjük a helyes-helytelen skála teljes hosszát és különféle szakaszait, s egyik végletből a másikba – legalábbis kinyilatkoztatás szintjén – könnyedén át- és átjárunk. Idővel azonban nem csupán a végletek, de az egyes elemek közé is magas barikádokat emelünk, amelyek áttöréséhez vagy lerombolásához – ha tévedtünk – szinte képtelenek vagyunk megfelelő eszközt találni hitrendszerünkben. E merev elhatárolódási folyamat a baráti kapcsolatok esetén válik különösen ártalmassá. Thomas Vinterberg Oscar-díjra is jelölt A vadászata erről mesél, egyszerű alaphelyzetéből támadt elsöprő lélektani viharai láttán mindez a gyarlóság és ennek felismerése elemi erővel szakad ránk.
A Dogma ‘95 mozgóképes irányzat szülőatyja iskolaalapító filmjével, a Születésnappal egy merőben új, voltaképpen az alapokhoz visszatérő és a nézőt közelebbről megszólító filmkészítési gyakorlatot szabadított a világra, amellyel bebizonyította, hogy lehet súlyos emberi drámát ábrázolni pusztán kézikamerával, természetes világítással, háttérzene és utólagos trükkök nélkül, ha a történethez remek színészeket válogatunk és a felvevőgépet „megszemélyesítjük”. Rövid hollywoodi kitérő után újra Dániában dolgozik, s filmötleteihez ismét a dogmai ábrázolásmódok szikár tárából választ kifejezőeszközöket. Alig hallható zenei hangsávval és többnyire természetes fényforrásokkal dolgozik, trükkmentesen, kézből rögzíti a látványt. A történet pedig hétköznapian kisvárosi, eleinte szerényen bontakozó, később irtózatosan pusztító és mélyen emberi. A maga ismerősen ható helyzeteivel – és éppen ezért azonosulási reflexeinkre mérten – fojtogató. 
A Születésnaphoz hasonlóan ismét a pedofília témáját dolgozza fel, ezúttal azonban egy alaptalan vád elszenvedőjének, Lucasnak (Mads Mikkelsen) a sorsát követi. A vád viszont annál is inkább rendhagyó, mivel egy alig ötesztendős kislánytól indul, úgyszólván dacból, de nevezhetjük bosszúnak is, és fertőzi apránként egy felnőtt, az óvodai igazgatónő képzelőerejét. Nem kell sok időnek eltelnie, hogy a kételyből nyílt vád szülessen, a szülőközösségben pánik törjön ki, majd bűnvádi eljárás induljon, s az addig közbizalomnak örvendő óvodapedagógus Lucastól mindenki elforduljon, a legjobb baráttól a helyi szupermarket henteséig. Tulajdonképpen attól fokozottan fájdalmas a helyzet Lucasra nézve, hogy a kislány, Klara épp legjobb barátjának gyermeke, ám aki a hisztéria közepén továbbra is ártatlan bájjal közelít a megbélyegzett férfihoz. Lucas mindeközben a volt feleségével folytat telefonharcot serdülő fiuk gyámsága fölött, kirúgja lengyel barátnőjét, mivel az kételkedik ártatlanságában, s mindössze egy barátjára és saját fiára számíthat a közösséggel vívott becsületbeli párbajában.
Összetett, ezernyi lelki rétegen átütő történet a Vinterbergé, és míg egészében véve is páratlanul különleges élményt nyújt, meggyőződésem, hogy legalább egy részletét tekintve példátlan filmes jelenséggel van dolgunk. Azt rég tudjuk, állandóan tapasztaljuk (és apaként magam is megerősíthetem), hogy mi itt a nyugati kultúrkörben hajlamosak vagyunk úgy tekinteni gyermekeinkre, mint szeplőtelen és teljes mértékben megbízható apró lényekre, önmagunk minden élettapasztalattól – értsd: rossztól – mentes, ártatlan és ideális verziójára. A hibarés kizárt. De mi van akkor, ha az idealizált kisjószág hazudik, vagy ahogy Vinterbergnél látjuk, még annál is súlyosabbat követ el: a felnőttek intim, gyermekektől légmentesen elzárt habitusából, illetve a kapcsolódó szótárból véletlenül elsajátít egy szót és azt célzottan használja, a szégyenérzetből fakadó bosszú eszközeként? Olyasmire utal tehát, ami legnagyobb félelmünk, ugyanakkor kultúránk és emberi természetünk egyik ősszégyene. Kifejezhetetlen, nincs rá művészi eszköz és szó, s az immár sokat látott, mindennemű negatívumra roppant fogékony szülői elme összeroppan. A gyermek azonban csak szavakat mondott, különösebb értelmet nem tulajdonít nekik. Látja, hogy a környezete megváltozott, sejti, hogy valamelyest köze van hozzá, de nem érti a felhajtást. Ő továbbra is a papa legjobb barátjának kutyusát sétáltatná, s alkalomadtán be is vallja, hogy csupán viccelt, de a kutyát eltiltják tőle s immár felnőttek győzködik, hogy füllentése igaz. És itt érhetjük tetten a vinterbergi géniuszt. Klara egyik jelenetről a másikra gyermekből nővé lesz a nézői érzékelés számára, majd nőből femme fatale, majd ismét gyermek, s megint nő, s a percepció aszerint változik, hogy épp melyik felnőtthöz milyen közel áll, a kamera honnan veszi, mennyire közelít rá, mily mértékben takarja árnyék stb. Csak hát a benyomásunkat állandóan megtréfálják kiejtett szavai. Hiszen ő továbbra is gyermek, tiszta, jóhiszemű, bátortalan. Mi persze közben rávetítjük a szülei gyarlóságát, amikor éppen valamelyikük ölben tartja, majd Lucas közelében annak fiktív tisztátalanságában fürdetjük, s ha éppen testvérbátyjával hópelyheket kerget, és elkapjuk a fiú félénk pillantását, csupán akkor sajnáljuk, de szégyelljük is egyben, mint saját maga infantilis féltékenységének önreflexív áldozatát. Míg a kamera egy angyali arcra közelít imbolyogva, s a tejfehér bőrön az áldott tudatlanság aggálya piroslik, úgy ütközik ki együttérző reflexünkön az idegenkedés szégyene, mit rögtön követ a rádöbbenés, hogy szemünk láttára valami rendkívüli zajlik. 
Ha a teljes filmélményhez hasonlót keresek, az ismét Vinterberg és a Születésnap. A rendező A vadászatban szinte rekonstruálja az első Dogma-film döbbeneteit, csakhogy ott valós és igencsak húsbavágó volt a pedofília vádja, itt viszont egy tabura épített féltési hagyomány zúdul egy ártatlan ember nyakába, a maga összes következményével. Kitaszítják, letartóztatják, megverik, szeretteire támadnak. Az egyén bűne a közösség bűnével szembefeszül. Nincs erkölcsi mérleg, hisz Lucas nem vétkes, de a közösség stigmája jogos. Pompás dilemmája egy nagyszerű filmnek.

A vadászat (Jagten), színes dán film, 115 perc, 2012. Rendező: Thomas Vinterberg. Forgatókönyvíró: Tobias Lindholm, Thomas Vinterberg. Zeneszerző: Nikolaj Egelund. Operatőr: Charlotte Bruus Christensen. Vágó: Janus Billeskov Jansen, Anne Osterud. Szereplők: Mads Mikkelsen, Thomas Bo Larsen, Lasse Fogelstrom, Alexandra Rapaport, Anne Louise Hassing.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében