„A Pentheszileia-program. Nyers színház egy felvonásban.” – e szavak állnak az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház legutóbbi felnőtt-előadásának plakátján. Az intézmény régi hagyományai közé tartozik a (legtöbb esetben nagy sikernek örvendő) felnőtteknek szóló produkciók színpadra vitele, a szóban forgó előadás rendezőjeként a Németországban élő, vásárhelyi származású filmrendezőt, Kincses Rékát jegyezhetjük. Akinek ez az első színházi rendezése.

A cím alapján hajlamosak vagyunk a görög mitológiára, a Kleist által feldolgozott történetre asszociálni, de ne tegyük. Kincses Réka Pentheszileiája köszönő viszonyban sincs az amazon királynő tragédiájával, aki büszkeségbe oltott dühében megöli szerelmét, Akhilleuszt. A vásárhelyi történetet a rendező írta meg és állította színpadra. Napjaink erdélyi kisvárosában játszódik és egy örmény származású fiatal lány – Pentheszileia – életének egy szakaszát vetíti elénk. Súlyosan, tömören, feketén.

Elméletileg azonban, a színpadi mikrokozmosz korokat átívelő dimenzióinak határmezsgyéjén igenis hasonul egymáshoz a két történet. Mindkettő erős nőkről és náluk gyengébb, avagy csak szimplán gyenge férfiakról szól. A családot akaratuk súlyával egyszerre összetartó és szétroppantó nőkről, akik mindent egy lapra tesznek fel és a szemellenző miatt soha nem pillantanak oldalra. Csak előre. A cél minden generáció esetében más, de az eszközt kivétel nélkül szentesíti, generációk hosszú során át. Mert a Kincses Réka által írt dráma nem csak a főszereplő történetét meséli el. Cselekményében, annak részleteiben és végkifejletében egy erdélyi örmény család három generációja kap helyet. És e három generáció megannyi motívuma hellyel-közzel, de biztosan megismétlődik. A felmenők nem törődnek ezzel. Fiatal főhősünk azonban beleroppan.

Kincses Réka műve zord, rideg, mondhatni kegyetlen, tabukat, szentségeket, ellentmondást nem tűrő szöveg egy, a felmenő generációk pszichikai súlya alatt megroppant, neurotikus hisztérikáról, e neurózis okairól, a lelki börtönről, amelynek kulcsa rég elveszett. Pentheszileia (Pál Emőke) kintlakásban élő egyetemista lány. Túl sokadik abortuszán, viharos, szakításokkal tűzdelt kapcsolatban él Akhilleusszal (Bartha László Zsolt), az amúgy családos költővel. Néha meglátogatja a saját egójának egyik csúcsáról a másikra tüneményes könnyedséggel lebbenő anyja (B. Fülöp Erzsébet), akinek a lányával való kommunikáció nem az erős oldala. A főhős alkoholtól lucskos emlékképeiben, avagy lázálmaiban pedig gyakran helyet kap a család, a „boldog gyermekkor”, a kapott neveltetés és a nem kívánt genetika hozadéka. Pentheszileia magányos, vad, kiszámíthatatlan, önző, szarkazmusa gyilkos, azonban nem elég erős ahhoz, hogy az élettapasztalat személyisége árnyoldalait kiegyensúlyozottsággá szelídítse. És mindezek mellett szánandó. Mert elesett, mert nem számíthat segítségre senkitől, mert olyan szépség, akinek bája, humora elkerülhetetlenül és hamarosan mindörökre elvész, eltűnik a hétköznapokban tomboló idegbaj néha sokkoló képeket felszínre böffentő örvényeiben. 

Kincses Réka rendezése feltűnően erős és szokatlan. Nem színházcsinálásban, hanem filmrendezésben gondolkodott előadása felépítésekor, a megszokott próbafolyamat helyét a képekben való alkotás technikája, stílje vette át és e töredezettség az előadáson igencsak érződik. De éppen e periodikusság, ritmustalan ritmikusság kelti a nézőben azt a feszültséget, amely pontosan összecseng a mű cselekményével, szüzséjével.

A rendező nagyrészt kerülte a díszletek használatát. Mi nézők összezsúfoltan ülünk a stúdióteremben, és e fojtogató térben szinte centikre a lábaink előtt játszódik az előadás. Mindent beburkol a sötét. Fekete, kriptaszerű cellában vagyunk, amelynek közepén hol Pentheszileia ágya, hol a családi asztal található, kortól és jelenettől függően. Kincses Réka a produkció jeleneteiben a család több generációjának életképeit mutatja be, térben, korban és időben ugrál, de ez nem zavaró, mert a rendező nem egyértelműsít: a nézőre bízza, hogy az, amit lát, a jelenben történik, avagy a főhős emlékeiben. Számunkra mindegy, mert feltárul egy sötét világ, és ott megleljük Pentheszileia természetének kulcsát, az eredendő átkot, amely generációkon keresztül kíséri a család mindennapjait. Megjelenik előttünk a tirannissima nagyanya (Monica Ristea), az akaraterejében és termetében is elrettentő amazon családfő és nyeszlett férje, a nagypapa – az ő onanizálásával kezdődik az előadás. A férjétől undorodó asszony a lelki terror gyakorlásába, illetve a mesterien űzött képmutatásba menekül és látszólag nem érdekli, hogy papucs hitvese fűvel-fával-cselédlánnyal csalja, mert adott a Cél, a szamosújvári nagy ház. Leánya, Pentheszileia anyja hiába vált értelmiségivé, hasonló sorsban részesült – de nála a félretekintés magasztos oka a Herendi-porcelánban testesült meg. Pentheszileia nem tud ezzel mit kezdeni. Nem tud megbékélni az érdekházasság intézményével, a hazugság állandósulásával, a családi, ki nem mondott nagy igazságok kényelmetlenségével és úgy tűnik: nem jut el odáig, hogy helyükön kezelje a dolgokat. Hiszen felmenői erős „amazonok”, akik kellőképpen megöregedtek ahhoz, hogy – ha lélekben is, de – megöljék férjüket. A generációk közötti (és férfi)gyűlölet, a kölcsönös, talán szándékos meg nem értés, az egymástól való elfordulás egyik legtisztább példabeszéde az előadás, amely a maga színpadi sivárságában a szereplők, illetve a megformálók, színművészi gazdagságából, hiteléből építkezik. Pál Emőke hitelesen építi fel főhősének családi traumák okozta neurózisát, őszintén, szinte magától adódó természetességgel tépi fel saját belső sebeit, rettenetes személyisége anakronisztikusan hat a szép, ugyanakkor gyengédséget, gyengeséget sugalló külső álca mögött. B. Fülöp Erzsébet az anya szerepében igaz megtestesítője a közönségességnek, az egónak, amely csak hordozójával törődik, lánya vádjaira saját, minden logikát nélkülöző sértődöttséggel válaszol, dialógusaikból egyértelműen kiviláglik: elfelejtette, avagy kitörölte emlékezetéből azokat az éveket, amelyekben ő is hasonló gondokkal szembesült. Monica Ristea a nagyanya szerepében rettenetes (és úgyszintén meggyőző) jelenség. Kapitány mivoltát, idegen akcentusát, ellentmondást nem tűrő erőszakossága mögött rejtőző képmutatását csak a férj (Meszesi Oszkár) sunyi kujonsága oldja a színpadon. Utóbbi nagyszerűen helytáll mind a hitvesi terror elől a laza hátradőlésbe és más szoknyák lebbentgetésébe menekülő férj, mind a főhős erőskezű pszichológusa szerepében. Hozzá sorsában hasonló, ám személyiségében vele gyökeresen ellentétes karakter Bartha László Zsolt költője, illetve „második generációs” férje. Akhilleusz Pentheszileia iránt érzett szerelme egyszerre erős és változó. A költő egyazon időben őszinte és manipulatív, irányító és irányított, opportunista és kihasznált. Szerelme szeszélyeinek hullámain hajózik, ameddig partot nem ér és e szimbolikus part, e végső kikötő valaki másban testesül meg. 

Pentheszileia egyedül marad lelki szobájának sötét falai között és maga alá temeti a botrányok visszhangjaitól zúgó múlt, a családi közöny, az égő gyűlölet, a hamis büszkeség, az odabenn tomboló mizantrópia, a nem kívánt, de titkon vágyott kiegyensúlyozottság és az „Anyák törvényével” való szakítás utópiája. Marad a vodka és az álmok nélküli álom – egy olyan jövő vágyképe, amelyet soha, senkinek és legfőképpen önmagának sem ismerne be. Mert Pentheszileia erős nő. Aki túl büszke ahhoz, hogy boldog legyen.

Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, Marosvásárhely. A Pentheszileia-program. Írta, rendezte: Kincses Réka; szereplők: Pál Emőke, Bartha László Zsolt, Monica Ristea, B. Fülöp Erzsébet, Meszesi Oszkár; dramaturg: Rácz Erzsébet; díszlet, jelmez: Cristina Grigoraş; videó: Sebesi Sándor.