Nem kell annyira sötét, szomorú verseket írni, mondta néhány esztendeje nekem Kinde Annamária. Szállj magadba, próbáld az első hangot meghallani. Azt, amin írni kezdtél. Meglátod, működni fog. Ha megengeded, visszajön. Nem csak a hangod, akkori éned is. Még szinte gyermeki fantáziád. Mert írni csak úgy érdemes.

Ez visszhangzik bennem, ahogy Kinde tavaly megjelent könyvét, a Húzódhatsz közelebb verseskötetet olvasom. S nem tudom: a címben szereplő felszólítás virtuális második személynek, az olvasónak vagy a költői ének valamelyikének szól. Az beszél, aki első verses megszólalása lelkiállapotát, hangulatát keresi, aki az első ritmusok, rímek igazságát gondolja visszahozni; az újból megtalált Igazi Én hallatja magát, vagy esetleg valamiféle kórus hangjára kell felkészülnünk itt.

Annyi bizonyos: a kötetnyitó, látomásos darabot (A vendég ló), mely minden ízében a költőre jellemző könnyed, dallamos hangot, gördülékeny rímeket, fanyar iróniát és az elmaradhatatlan asszociatív lírai zárlatot hordozza, e kindei módon hangszerelt, Adyig nyúló víziót a személyes múltat kutató anyaversek követik. 

Melyek kelléktárából – okostelefon, Skoda, kóla – tudnunk kell, hogy itt a századvégen, rendszerváltás után gyermekét igazgató anya bújt gyermeke énjébe, költőileg. Csakhogy a szerepjáték csapdát rejt: az említett versekben kánonban szólal meg anya és nagyanya gyereke, s az egymásra csúszó harmóniákból kicseng állandó gondunk: hogy nem lehetünk egyszerre felnőttek és gyerekek, mégis folyton ezt a tudatállapot-hullámzást kell megélnünk; hogy felnőtté válásunkhoz anyánkat, apánkat kell legyűrnünk, ám ez akkor válik kínzóan világossá számunkra, amikor saját gyerekünk igyekszik, felnőtté válása kohójában, bennünket legyűrni.

Ezzel magyaráznám az első versciklus, Nagyváradon, Budán úton levő, két vagy több lehetőség közt ingázó, elmerülő, felemelkedő, akarás nélkül vezető és vezetés nélkül akaró tudatállapotát. "Anya, ha egyszer nagy leszek,/ Nem engedem, hogy bántsanak" – szól a szülőt védelmezni kívánó gyerek, akinek a következő versben nyakába szakad a tehetetlenség tapasztalata: "Anya a vízben eltűnik/ derékig s teljesen.; Hazamennék, de nincs kivel./ Anya nem lesz velem."

Egyrészt a gyermek magárahagyottsága, másrészt a felnőtt nő keserűen távolságtartó attitűdje fémjelzi a verset: a másik szülő tárgyilagos rámutatással megjelölten, mintegy kirekesztve, a szélről és felnőtt (férfi) létére tehetetlenül szemléli a biblikus méreteket öltő katasztrófát, ahogyan az útról letaszított anyát elnyeli az ár: "Hazafelé anyával én/ s az apa is haladt". Nem „apám”: „az apa”. Itt is tetten érhető, ahogyan gyermek és szülő hangja egybeolvad: az apa – ez nem az emlékező gyermek, hanem az emlékező társ megfogalmazása. "Az apa néz csak és motyog:/ Jajistenem.; Az apa mondogatja csak:/ Jajistenem."

Ugyanezt az eltávolítást kell azonban az anyának is elszenvednie, az Anyakirándulásban, ahol a gyermek által előadott történetben egyetlen, talán ritmikai megfontolásból elkövetett névelő-elhagyást leszámítva végig „az anya”-ként szerepel a nőnemű szülő. Ezúttal a gyereket fenyegeti az ár, de amit az előbbi nem kerülhetett el, azt az utóbbi álomszerű kegyelmi pillanat folytán megússza: neki nem a lezúduló vízzel, csak a nyomában lerakódott sárral kell megküzdenie: "Taposok sárban felfelé./ Semmi sincs rendesen."

Akár a ciklus mottója is lehetne e két sor, mert minduntalan felbukkannak benne a világ fonákságát, esetlenségét, abszurditását nyugtázó mondatok: Késével simogat a gyermek.; A férfiak sűrű agyagban/ hevernek, milliónyi gólem.; Bal felől jönnek a jobb hangok,/ és jobbról szól a balbeszéd.; Vegagyereket meggyőzni arról,/ hogy a pulyka: növény.; Anyunak most már nincsen gyereke.// Csak Pesten egy távoli rokona.; Mit egyek reggelire, ami édes?/ Edd meg a plüsskutyámat.

A gyerekkor-felnőttkor örvényeivel, a valamivé válás kísérletének gubancaival küszködő verseket Hozott álom címmel követik a társas létre, az időre, érzéseink és testünk halandóságára, esendőségére, önazonosságunk törékenységére figyelő szövegek. Bennük továbbra is, mint kockában a kocka, felsejlenek az egymásba zárt, egymást idéző-felidéző beszélői hangok, én, te, ő együtt- és szembenállása, időbe vetett kerengése, és itt sem zárható ki a feltevés, hogy az előttünk kibontakozó forgatag a több hangon szóló költői én végső értelmet kereső monodrámája. 

Akár az előző ciklust, ezt is a bezártság metaforái, a mozgásképtelenségre tett utalások uralják – a versekben gyakran hónaljig ér a hó. A kilátástalanság és esélytelenség képei sorában központi helyen áll a Menekülni vágyó verse, a vázolt világból való kitörés lehetőségeit latolgató reménységvers. Kitörés – törés: a versforma a magyaros verselés hatodik szótag után sormetszettel tagolt felező tizenkettese, melyből a központozást teljesen száműzi a költő, az olvasó számára így még szembeszökőbb a sorközépen nagy kezdőbetűvel jelzett, hetedik szótag képviselte cezúra. Volt-nincs, lehet-nem lehet, régi-új, értelmetlen-értelmes közötti űrben lebeg e vers, anélkül, hogy bármelyiket a másiknál jobban megközelítené. 

Úgy küzd Kinde Annamária egy élet tapasztalataival és a nyelvvel, mint akinek megoldhatatlan feladványt kell megoldania, úgy rakosgatja az emlékeket, érzéseket, eseményeket, rímeket, szavakat, mintha iszonyú erőfeszítése hozzásegíthetné őt ahhoz, hogy a végtelent vágyó, végesbe vetett létező problémáját egyszer s mindenkorra bravúrosan megoldja.

E bravúr logikai csavarjainak nyelvi lenyomatát viselik magukon a harmadik ciklus, az Újraírások újraírva versei: "ajtóban kutya szobra/ és odalenn a város, ahol/ megérdemeljük magunkat, amikor/ megérdemlem magamat, ahol"; "Cseresznye gurulását megtaláltam,/ jázmin nyílásának helyét és idejét is,/ szemben a félelem helyével"; "A madár szobra/ sohasem elrepül". Így jut el költőnk a félelmen túllépő, esztelen bátorság ösvényén oda, ahol mondani képes a mondhatatlant – mert annyi minden mellett ez is feladata, ami elől nem tér ki.

De nem is nyugszik benne meg: túllép a lehetetlen, a távolról megidézett dantei Pokol köreit futva visszatér az örökösen egyforma hétköznapok hűvösébe. Újabb, ezúttal önéletrajzi jellegű összegzés következik, ezt a Forró nyár végén darabjai formailag is jelzik: a kötettest többi eleméhez mérten szokatlanul hosszú, epikus hangvételű verseket fűzött egybe itt a szerző, melyekben a hangok sokféleségét dőlt és álló betűkkel szedett versrészletek váltakozásával jelzi. 

S ha korábban valamely ciklus virtuális mottójáról esett szó, hadd idézzem itt a négy sort, mert ha nincs más kiút, ezzel összegezni merem Kinde Annamária e kötetét, ahol az utolsó, A Másik K versei traktus felfedezését az idézet szellemében az olvasóra bízom: "S aki nem nézte az olimpiákat./ Nem sírhatott azokkal együtt,/ akik mind látták s átélték a futást./ Az értelmetlen gátfutást."