Jóllehet a Kontrasztok cím sokunk számára elsősorban Bartók Béla nevéhez kapcsolódik: az 1938-ban – méltán a híres–hírhedt dzsesszklarinétos, Benny Goodman és Szigeti József hegedűművész közös felkérésére, hegedűre, klarinétra és zongorára – ezzel a címmel komponált triójának megszületése óta többen is éltek már vele. Elegendő, ha Bernd-Alois Zimmermann balettjére (1954) vagy Cornel Ţăranu zongoradarabjaira (1963) gondolunk. Sőt, maga Szegő Péter is, akinek 1993-ban keletkezett, Kontrasztok1 című kamarazenekari művéről lesz szó a továbbiakban, szintén ezt a címet adta volt a mintegy tíz évvel korábban, 1983 körül szerzett vonósnégyesének.
A cím sugallta kétpólusosságot Szegő egyetlen tételbe sűríti: a mouvement alapgondolatát az immár szegőinek mondható giusto és rubato, a kötött és szabad mozgásformák szembeállítása képezi. A feszesség kényszerít, a kötetlenség magával ragad: e pszichológiai hatásdualizmus érezhető mindvégig a műben.
Hallgatom a Kontrasztokat, és hirtelen egy kozmopolita nagyváros, mondjuk Párizs képe elevenedik meg; a metróaluljárókban, múzeumokban, vásárcsarnokokban, az utcán mindaz fellelhető, ami kimeríti a société multiculturelle fogalomkörét, mindaz, ami ott a 19. századvégi világkiállítás óta a művészetekben is polgárjogot nyert: Közel- és Távol-Kelet, Észak- és Közép-Afrika, az Amerikák és persze az otthont adó vén Európa teremtette furcsa és megismételhetetlen amalgám… Ilyeténképpen állnak össze Szegő Péter műhelyében is a különböző kultúrkörök zenei relikviái: fekete-Afrika poliritmiái, Tibet hangzás-arkhéi, Bali és Jáva gamelán-emlékei vagy akár a máramarosi (avasi) hosszú ének intonációinak hangszeres megidézései. És itt az egységteremtő elv a beethoveni motívumfejlesztés technikája.
Szegő Péter zenéjét egyik kritikusa „vérbőnek” titulálja.2 Mi indokolhatja e pejoratív szándékú, de talán mégis igaznak bizonyuló jelzőt? A hangszerösszeállítás? A szélsőséges regiszterkezelés? Szegő ökonomikus hangszerelése sokszor Muszorgszkij vagy Varèse felrakásaira emlékeztet; ez különösen a tutti-szakaszokra érvényes (rézfúvók nagy számbeli aránya, kisfuvola, ütők): az erős dinamikai kontrasztok a kontrasztok dinamikáját teremtik meg.
De a szegői formanyelv legerősebb kontraszteleme talán az unisono (például a melléktéma-csoport bevezetőjeként): megjelenésekor hirtelen megszűnik a külvilág, és egy rezzenésszerű, szabálytalan lüktetésű morzejel”-lánc felett (aszimmetrikus struktúrájú ritmus-improvizáció) kibontakozik az érintetlen intimitás. A háttér elektromos izzásúvá válik (üveghang-glissandók a hegedűkön), és akár egy szelep nélküli natúrtrombita is intonálhatná a mixolídos színezetű, akusztikus hangsorban mozgó, kissé nosztalgikus kantilénát, amely frázisszerű strófikus szerkezetével is mintha a végtelent kísérelné meg körülírni. Emiatt hangvételébe enyhe melankólia, tűnődés, meditáció vegyül.
Amikor Ligeti György saját zeneszerzői habitusáról szólva kijelenti, hogy azért nem gondolkodik visszatéréses zenei formákban, mert azok a dramaturgiai szempontok figyelembevételekor számára nem relevánsak, tulajdonképpen az adornói szonátaforma-kritikát fogalmazza újra. A klasszikus szonátaforma repríze eszerint olyan alapvető kompromisszummal jár, amely kétségtelenül a zenei történés folyamatosságának rovására megy, megállítja azt, a megismételt témákkal-motívumokkal elkápráztatva ugyan, de valójában becsapva a hallgatót. A Kontrasztok fordított reprízének megléte a zenemű egységének előfeltétele. A szertartás (ceremónia, rituálé) a szegői világban nem üres fogalomháló, de nem is valaminek a megidézése: mindaz, amit hallunk – valóság. Itt és most (!) történik. Azonban nem lehetünk puszta szemlélői e történésnek. A zene többet követel: magával ragad vagy kirekeszt. Nincs más alternatíva.
Történés. Talán az egész szegői világ kulcsszava ez (lásd az Egyszer volt... című kamaraművet). De a változás nem folyamatos, nem lépésről lépésre megy végbe, mint Reichnél vagy Vasarelynél, sokkal inkább ellentétezésre épül, mint Varèse-nél vagy Kandinszkijnál (a visszanyúlás előrelépést jelent ezúttal is). Szegő nem kertel: a kiélezett kontrasztok lehetővé teszik a tézis–antitézis tengelyen történő elmozdulást, a szintézis–égövön létrejövő negatív visszacsatolás során előre nem megsejthető távlatok születnek. „Ebben a képzetben nincs más meghatározás, csak a tökéletesbedésé, amely nagyon határozatlan, és nem hagy hátra mást, mint a változékonyságot.”3 Ennek a filozófiai koncepciónak remek zenei megoldást szavatol a beethoveni modell.
1A kolozsvári Anonymus együttes előadásában 1994-ben, éppen húsz évvel ezelőtt jelent meg a kortárs román és magyar zeneszerzők műveit tartalmazó Hungaroton-lemez, melynek művészeti vezetője, karmestere Szegő Péter.
2Vö.: Farkas Zoltán: Korunk zenéje. In: Muzsika. 1996/12.
3Vö.: Hegel: Előadások a világtörténet filozófiájáról. In: Uő. Történelem és társadalom.Kriterion, Bukarest, 1972. 113.
