„Vidámságot erőltetett magára”, olvasom, és hirtelen nem jut eszembe olyan helyzet, amikor, és olyan passzus, ahol valakinek szomorúságot „kell” erőltetnie magára. A szomorúság mintha természetesen simulna ránk, illetve van belőle bőven, esélyünk sincs valamely kényelmetlen helyzetben derűs arcunkat szomorú ráncokba szedni, mint ahogyan fordított esetben gyakran mosolygunk, a felszíni vidámság kedvéért, kényszeredetten. 

Mérlegelhetjük, mi volna számunkra megerőltetőbb: szomorú szívünkhöz vidám képet vágni, vagy féktelen kedvünkben megilletődött, szívfájdalmas kifejezésbe rendezni vonásaink. Rendszerint nagyobb illetlenségnek számít az, ha valaki a gyász pillanataiban mosolyog, mint ha az öröm sugárzó ege alatt sír, mint a záporeső. A legtöbb esetben a síró, a kacagó véglet jó néhány köztes állapottal egyetemben egyszerre kucorog bennünk, aztán vidámság legyen a talpán a nevetés, amely a számára kedvezőtlen körülmények ellenére kitör belőlünk, miközben jövő-menő szomorúságunk fakó lámpái egyre-másra kigyúlnak szemünkben, arcunkon, homlokunkon. 

Mintha szomorúnak lenni egyébként is nemesebb, tiszteletre méltóbb, felemelőbb emberi érzés volna, a költőnek is például leginkább ossziáni ködökbe merülten a hősi múlton illik keseregnie, ellenkező esetben könnyen vásári fércműnek titulálhatják fapados rímeket puffogtató, harsány, útszéli témáról kelt rigmusait.

Úgy tűnik, meglett embernek köd és komolyság dukál, tudomány, mundér, becsület, mindeközben persze elvárjuk gyermekeinktől, hogy tornyosuló gondjaink árnyékában önfeledten nevetgéljenek, ha lehet, állandóan, mert vidám arcuk oly ennivalóan édes. Saját vidámságunk már kevésbé ennivaló. 

Mert mi történne, ha a hant körül nem veszteségünket siratnánk, hanem nevetve ünnepelnénk, hogy az eltávozott végre megmenekült ebből az állítólagos siralomvölgyből, ha különféle hiányainkat nem nyomorként, hanem szabadságként értelmeznénk, ha a válogatott visszautasításokat a visszautasított dolog tökéletesítésére adódó esélyként üdvözölnénk? Rengeteg nyúlós, borongós félórát száműznénk mord hétköznapjainkból.

Pedig a bölcsek, a megvilágosodottak, a sokat tapasztaltak, a sokat szenvedettek állítólag derűsek, úgy látszik, épp a tengernyi szomorúságból merítenek hozzá erőt, mint a gyerekek, akik a tűszúrásból sírógörcsbe menekülnek, a sírhoz vonuló gyászoló rokonság kebelében viszont elkacagják maguk. Hátha a halál nem is oly vérfagylalóan súlyos dolog.