„E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven”
Tóth Árpád: Az én meghitt álmom
1. Tudjuk, tökéletes fordítás nem létezik, minden fordítás csak megközelítés. Fordítás ferdítés, vallják sokan. A versfordítás pedig éppenséggel a legnehezebb feladatok egyike. Ezért is nevezhetjük szép hűtleneknek a feladat sikerültebb megközelítéseit. Műfordításunk kialakult kánonjának megfelelően a magyar versfordítónak az adott ritmikai képlethez is feltétlenül ragaszkodnia kell. Felmerül azonban a kérdés, hogy a szigorú ritmikai hűség nem vonja-e természetszerűen maga után a versszerkezet egyéb lényeges elemeiről való lemondást. A versrendszerek különbözősége esetén a teljes ritmikai hűség is eleve illuzórikus.
2. Paul Verlaine Mon rêve familier című versét és két párhuzamos fordítását fogom vallatóra az alábbiakban, elsősorban a szöveg- és mondatszerkezet sajátosságaira figyelve, hiszen Zolnai Béla a versnek és Ady-féle fordításának a szókincstani, stilisztikai vonatkozásait részletesen elemezte (Zolnai 1957: 313–342).
A verset Verlaine 1866-ban, huszonkét éves korában jelentette meg a Poèmes saturniens című kötetében. Ady Endre Álom címmel fordította le és adta közre 1905-ben, majd bevette az Új versek kötetébe, a Daloló Páris ciklusba, Paul Verlaine álma címmel, sajátjaként feltüntetve. Ez is jelzi, hogy a költő teljes mértékben azonosult a versbeli élménnyel. Tóth Árpád Az én meghitt álmom címmel fordította le a költeményt, és jelentette meg 1917-ben.
2.1. A francia vers kötött formájú: zárt szerkezetű szonett, alexandrinusokból épül. Ady jambusi felező tizenkettesekben fordítja – az első tercett második és a második tercett első és harmadik sorának a kivételével. Ezekben a sorokban időmértékesről ütemhangsúlyos ritmusra vált át: 3//3//4//2, illetve 4//2//4/2 vagy 4//2//2//4 ütemtagolással. Tóth Árpád a rá jellemző ún. Tóth Árpád-sorokban fordít. Az első kvartettben 7//6, a másodikban – az első sor 6//6 tagolásától eltekintve – szintén 7//6 osztású jambusi sorokat alkalmaz. Ezeket az első tercettben 6//6, 7//6, 6//7 osztású, a második tercettben 6//6, 7//6, 7//7 osztású sorok követik. Megfigyelhető, hogy 6//7 osztás csak az első tercett harmadik sorában, a 7//7 pedig csak a második tercett harmadik sorában, azaz a szonett záró sorában jelenik meg.
Az eredeti versszöveg abba, abba, ccd, ede rímképletét Ady abba, cddc, eee, fef rímképletre változtatja. Tóth Árpád a két kvartett és az első tercett rímszerkezetét megőrzi, a második tercett rímszerkezetét ő is átalakítja eed-re. Ady rímszerkezetének különlegessége az, hogy az ütemhangsúlyos ritmusú sorokban a jambusi sorok hímríme helyett nőrímek csendülnek fel, és ez a legsajátosabban az első tercettben jelentkezik, ahol is két hímrím fog közre egy lényegében azonos hangszerkezetű, lejtésirányában azonban eltérő nőrímet. Ady itt nemcsak a verselést lazítja, hanem az eredetihez jobban hasonulva egyfajta lágyságot érzékeltet.
2.2. A költemény témáját a cím pontosan jelzi: a vers a költő megszokott, meghitt álmáról szól. A két fordítás közül a Tóth Árpádé adja vissza a cím pontos jelentését: Az én meghitt álmom. A francia vers egészét a címnek megfelelően határozza meg az álomszerű, kissé elmosódó, távolságtartó, lebegtető és rezignált, harsányság nélküli fogalmazásmód, amely mindenképpen passzív átélés kifejezője is egyben.
Már a vers indítása is ilyen hangulatot áraszt:
Je fais souvent ce rêve étrange et pénétrant
D’une femme inconnue, et que j’aime, et qui m’aime,
Et qui n’est chaque fois NI TOUT A FAIT la même
NI TOUT A FAIT une autre, et m’aime et me comprend.
Gyakran álmodom ezt a különös és mély álmot
Egy ismeretlen nőről, és akit szeretek, és aki szeret,
És aki minden egyes alkalommal NEM EGÉSZEN ugyanaz,
NEM EGÉSZEN más, és szeret és megért engem.
(Saját nyersfordításom)
Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
Forró és különös, áldott, nagy Látomás.
Aki SOHASEM egy s aki SOHASE más,
Aki engem megért, aki engem szeret.
(Ady Endre)
E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven
Egy ismeretlen nőről, kit szeretek s szeret,
S kit ízig UGYANEGYNEK sohasem ismerek,
És soha csupa másnak, s szeret s megért hiven.
(Tóth Árpád)
Az első kvartett egyetlen többszörösen összetett mondat. Az ötször visszatérő et (és) kötőszó valóban egyfajta lebegtető, pókhálószerűen egybefogó szerepet tölt be. A költő a négy jelzői mellékmondatot bevezető sajátos que/qui (aki) kötőszót toldja meg vele. A hangsúly már mindjárt a mondat elején a souvent (gyakran) időhatározó-szóra esik, ez egyrészt a címre utal vissza (megszokott, gyakori álomról van szó), másrészt pedig a visszatérés, az ismétlődés, a végnélküliség fogalmát asszociálja. Majd ezután tér rá a költő az álom jellemzésére. Két jelzővel illeti: étrange et pénétrant (különös és mélyreható). A lebegtető mondatszerkesztésre egyfajta késleltetés is jellemző. A költő mintha szándékosan késleltetné az álom tartalmának megnevezését. Az, hogy mit, miről vagy kiről álmodik, az első verssorban még titok marad. Csak a második sor első felébe tördelt mondatzáró részben tudjuk meg, hogy egy ismeretlen nőről (d’une femme inconnue) van szó. Azáltal viszont, hogy e szavakat a költő a második sor elejére tartogatja, valójában ki is emeli őket. Tehát a késleltetésnek és a második sor elején történő kiemelésnek is figyelemfelkeltő szerep jut.
Ha a két fordítást egybevetjük, látható, hogy a Tóth Árpádé követi hívebben az eredetit. A fókuszpozícióba juttatott és így fontos kiemelő szerepű souvent (gyakran) időhatározó-szó csak nála található meg. Bár Tóth Árpádnál is ez a szó a mondat fókusza, mégsem őrzi az eredeti hangsúlyosságát. Ennek két oka is van. Minthogy nála a mondatnak két fókusza van, a gyakran s mélyen, a gyakran elveszti a mondatban egyedüli főhangsúlyát. Másrészt pedig veszít a hangsúlyosságából azáltal is, hogy nem a sor (mondat) elején találjuk. A francia szöveg az igei résszel indul, a fordításban viszont a költő a verscímből már ismert elem topikpozícióba juttatásával indít: E furcsa álom. Tehát mindjárt a sor elején jellemzi is a költő az álmot, megtartva az eredeti szóhasználatot. Az álom második jelzőjét viszont igés szerkezettel fordítja: mélyen talál sziven. A francia versszöveg passzív, távolságtartó hangnemével szemben itt Tóth Árpád megfogalmazása erős érzelmi töltésűvé válik. A második sor szinte szó szerint követi az eredetit.
Adynál fordított az eljárás. A költő mindjárt a vers elején, az első sor élén kimondja, hogy kiről álmodik, és ezáltal az eredeti szöveg homályos, álomszerű hangulata oszlik el. Sőt az álombeli nő jellemzését is fokozottabban kiemeli azáltal, hogy az eredeti szöveg jelzője (inconnue ’ismeretlen’) helyett önálló jelzői tagmondatot iktat be: akit nem ismerek. A két egyes szám első személyű igealak (álmodom, nem ismerek) a költői szubjektum előtérbe kerülését jelzi. Ady az eredeti szöveg első mondategységét három mondatra tagolja, ami több mondathangsúlyt juttat érvényre, és ezáltal dinamikusabbá teszi a szöveget. Egyáltalán nem fordítja viszont a souvent (gyakran) fókuszszerepű időhatározó-szót. Természetesen, az álmodom igealak nála is kifejez egyfajta folyamatosságot. Ráadásul az álmodom ige bővítménye, az egy nőről (álmodom valakiről/valamiről) szintén folyamatosságot sugall, de ugyanakkor a ’vágyakozom’ többletjelentéssel is társul. Ady az álom jellemzését a második sorra tartogatja. Hátravetett értelmező szerepet betöltő nominális mondatokat szerkeszt. Az eredeti két jelzőt, étrange et pénétrant (különös és mélyreható), Ady négyre duzzasztja: Forró és különös, áldott, nagy Látomás. Látható tehát, hogy az eredeti jelzők közül a költő csak a különöst használja, és további hárommal szerzi még meg, ami mindenképpen fokozást és dinamizmust visz a versbe. Ez a fokozás és az önálló sorrá duzzasztás valójában az Ady-versekre oly jellemző vízióvá növesztés eszközévé válik, amit a költő meg is nevez, és az sem véletlen, hogy a szót nagybetűvel írja: Látomás.
A második sor közepétől Verlaine az álombeli nő jellemzését nyújtja. Nála elsősorban a spirituális tartalmak hangsúlyozódnak. A nő fizikai, testi tulajdonságai szinte teljesen hiányoznak, illetve elmosódóak, lényegtelennek mutatkoznak. Már mindjárt a második sorban a költő két rövid jelzői mellékmondattal mutatja be az álombeli lényt: et que j’aime, et qui m’aime (és akit szeretek és aki szeret). A többször is ismétlődő et (és) kötőszónak a már említett lebegtető és pókhálószerűen egybeszövő szerepét hangsúlyozza az első jelzői mellékmondat alárendelő kötőszava előtti teljesen logikátlan szereplése. A harmadik és a negyedik sorban tovább folytatódik a jellemzés. A költő sajátos megfogalmazással jelzi az álom elmosódottságát: Et qui n’est chaque fois, NI TOUT A FAIT la même / NI TOUT A FAIT une autre (és aki minden alkalommal NEM EGÉSZEN ugyanaz és NEM EGÉSZEN más). A hangsúlyos igét két még erősebb hangsúlyú, kvantorszerepű szó követi, amely ismétlődik is, és ez az ismétlődés még inkább kiemeli szerepét. Két rövid jelzői mellékmondat zárja az első versszakot megismételve epiforaszerűen a szeret igét, tovább erősítve azt a megért jelentésűvel: et m’aime et me comprend (és szeret és megért engem). Mindkettő hangsúlyt visel.
Tóth Árpád szavai (s kit ízig UGYANEGYNEK sohasem ismerek, / és soha csupa másnak) látszólag közelebb állnak Verlaine szavaihoz, de az álomszerű passzív leírást megtöri az ismerek igealak szerepeltetése, illetőleg a sohasem időhatározó-szónak az erős fókusznyomatéka. Ady el is hagyja az eredeti versszöveg második félsorát. A francia szöveg álombeli elmosódottsága nála végletes ellentétté fokozódik, amely már-már képtelenségnek is hat a SOHASEM időhatározó-szó kétszeres kvantorszerepe révén: Aki SOHASEM egy s aki SOHASEM más.
2.3. Művészien kapcsolódik a második kvartett az elsőhöz, epiplokészerűen ismételve az első versszak utolsó szavait (me comprend), ami még inkább kiemeli az amúgy is főhangsúlyt viselő szavakat:
Car elle me comprend, et mon coeur, transparent
Pour elle seule, hélas! cesse d’être une probleme,
Pour elle seule, et les moiteurs de mon front bleme,
Elle seule les sait refraichir, en pleurant.
Mert ő megért, és átlátszó szívem
Csak egyedül neki, óh jaj! nem marad talány,
Csak egyedül neki, és sápadt homlokom verítékét
Egyedül ő tudja felüdíteni, miközben könnyezik.
(Saját nyersfordításom)
Mert ő megért. Neki, óh, jaj, csupán neki,
Bús, áttetsző szivem többé már nem talány,
Sápadt homlokomnak verejték-patakán
Frissítve omolnak az ő szent könnyei.
^
(Ady Endre)
Óh, ő megért hiven s csak ő látja, igen,
Hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered,
Óh, jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
Izzadt és halvány orcám megfrissül szeliden.
(Tóth Árpád)
A költő szívét egyedül az álombeli nő érti meg, és egyedül ő tudja csak felüdíteni. A szakasz mondatainak hangsúlyviszonyai is ennek a mondanivalónak az érzékeltetésére irányulnak. Ha megfigyeljük a szakasz fókuszhangsúlyait, kiderül, hogy az első sor me comprend (megért) igei hangsúlya után háromszor az elle seule (csak ő) kerül hangsúlyos fókuszszerepbe. A szavak hangsúlyát tovább erősíti, hogy a verssorok elején mintegy anaforikusan ismétlődnek, és ezáltal a versszak fő szövegszervezőjévé válnak.
A szakasz első tagmondata rövid és határozott kijelentést tartalmaz: Car elle me comprend (Mert ő megért). Az előző szakasz utolsó mondata ismétlődik mintegy magyarázatként, határozott evidenciaként itt a szakasz elején. Majd kapcsolatos mellérendelő mondatok fejtik ki ennek a tartalmát. A mellérendelő et (és) kötőszó után a jelzővel bővített grammatikai alany kerül hangsúlytalan topikpozícióba a második tagmondat elején, az első sor második felében, hogy annál erőteljesebben csendüljön fel a második sor elején a fókuszszerepbe kerülő pour elle seule (egyedül neki) szókapcsolat. Ezzel a szórenddel a költő a topikpozícióba kerülő jelzős alanyt is kiugratja azáltal, hogy a mondat elején vezeti be. Ha megfordítjuk a szórendet, érzékelhetővé válik a különbség:
Pour elle seule mon coeur transparent cesse d’être un probleme.
(Egyedül neki áttetsző szívem nem marad talány.)
A mondat fókuszát szó szerint ismétli a költő a harmadik sor elején, mintegy a második tagmondat hátravetett határozójaként, ezzel tovább nyomatékosítva tartalmát. Ennek a másodszor visszatérő fókusznak az erősebb nyomatékát az utána következő viszonylag hosszabb szünet még inkább kiemeli. A szintén kapcsolatos kötőszóval bevezetett harmadik tagmondat szerkezete hasonlít az előzőhöz. A viszonylag hosszúra nyúló birtokos jelzős grammatikai alany kerül hangsúlytalan topikpozícióba: les moiturs de mon front bleme (sápadt homlokom verítéke), majd a negyedik sor elején szintén hangsúlyos fókuszszerepben ismétlődik immár harmadszor ugyanaz a szókapcsolat: elle seule (egyedül ő). Ez a sor elején háromszor hangsúlyos fókuszszerepben anaforikusan ismétlődő szókapcsolat szinte litániaszerűvé teszi a versszak szövegét, ami az álombeli nő egyedüliségét emeli ki. A hangsúlyos helyen szereplő ismétlés, természetesen, fokozást is rejt magában.
Ady szinte szó szerint fordítja ez alkalommal a szakasz első két sorát, mégis különbség észlelhető a mondatszerkezetben. Az első tagmondat nála ponttal zárul. Ez a pont érezhetően nagyobb szünetet jelez, ami a mondat evidenciajellegét még jobban kiemeli. De változik Adynál a mondattagolás is. Az eredetiben az erős hangsúlyú fókuszok alakítják a versszak szövegét, hiszen három verssor kezdődik velük. Azaz igen fontos szövegszervező szerepet töltenek be. Adynál a második mondat nem hangsúlytalan topikkal indul, mint az eredeti szövegben, hanem erős fókuszhangsúllyal: Neki... A hangulatfokozó indulatszó után a csupán hatására még tovább erősödő hangsúllyal meg is ismétli. A költő ezzel véli pótolni az eredeti szövegben sokkal hangsúlyosabb helyen, sor eleji anaforikus pozícióban bekövetkező ismétlést.
A szakasz utolsó két sora viszont, amely egyetlen mondategységet alkot, nemcsak megőrzi az eredeti szöveg hangsúlytalan topikszerepben levő birtokos jelzős szerkezetét, de metaforikus képpé is növeszti: Sápadt homlokomnak verejték-patakán. A mondat fókusza az eredeti egyedül ő helyett itt a frissítve határozó. A frissítve omolnak határozós szószerkezet tehát a költő szívét felüdíteni képes könnyek hatására irányítja a figyelmet. A szent könnyei jelzős szószerkezet dallamemelkedője pedig kiemeli a szent szót, amellyel az eredeti szöveg spirituális tartalmát is sugallja.
Tóth Árpád fordítása mind szókincsében, mind mondattagolásában különbözik az eredetitől. Indulatszóval kezdődik az eredeti magyarázó kötőszó helyett, és így a távolságtartó, racionális magyarázattal szemben hangsúlyozottan szubjektív hangot üt meg. A hiven módhatározó szintén csak a fordításban található, de epiplokészerűen ismétlődik az előző sor végéről. A második tagmondat – akárcsak Adynál – Tóth Árpádnál is fókusszal indul, de hiányzik annak geminációszerű ismétlése, ehelyett a helyeslést kifejező igen tölt be itt egyfajta nyomatékosító szerepet. Az eredeti szövegben szereplő egyetlen tagmondat Tóth Árpádnál tovább tagolódik: s csak ő látja, igen,/ Hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered. A látja és a helyeslést kifejező igen után tárgyi mellékmondattal folytatódik a második sor. A harmadik sor eleje megismétli, mintegy hátravetve és ezáltal nyomatékosítva a második tagmondat csak ő fókuszát. Ebben Tóth Árpád követi ugyan az eredeti szöveget, de a sor eleji anaforikus ismétlés itt is elmarad. Az utolsó másfél sor a francia szövegben egyetlen bővített mondat, Tóth Árpádnál viszont két tagmondatra bomlik. A mondat tagolása is más. Az eredeti szövegben harmadszor kerül fókuszszerepbe az egyedül ő, Tóth Árpádnál viszont teljesen hiányzik, helyette hosszúra nyúló topik vezeti be a mondatot, amelybe még egy jelzői mellékmondat is beékelődik: s könnyétől, mely lassan megered, / Izzadt és halvány orcám..., majd az igei állítmányra kerül a mondathangsúly: megfrissül szeliden. Ebben inkább az Ady-fordításhoz közelít a szerző.
2.4. Az első tercett az álombeli nő tulajdonságait próbálja felidézni. De ezek olyannyira lényegtelennek tűnnek a költő számára, hogy nem is emlékszik pontosan rájuk:
Est-elle brune, blonde ou rousse? – Je l’ignore.
Son nom? Je me souviens qu’ il est doux et sonore
Comme ceux des aimés que la Vie exila.
Barna ő, szőke vagy vörös? – Nem tudom.
Neve? Emlékszem, hogy édes és zengő,
Mint azon szeretteinké, akiket az élet elűzött.
(Saját nyersfordításom)
Barna, szőke, vörös? Óh, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen,
Mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
(Ady Endre)
Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? – nem tudom.
S neve? – emlékszem erre, zengő, és lágy nagyon,
Mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;
(Tóth Árpád)
Kérdések és válaszok alakítják a versszak szövegét. Mindjárt a szakasz elején három rövid kérdés sorjázik, amely a nő hajszínére kérdez rá. A fordítások nominális stílussal adják ezt vissza. A válasz rövid és igen határozott: Je l’ignore (Nem tudom). Ez a rövid és tömör válasz egyben a kérdés lényegtelenségét is jelzi. Tóth Árpád pontosan követi az eredeti szöveget. Ady viszont érzelmi töltetűvé fokozza a választ (óh, nem tudom én, nem). Az óh indulatszó jelenléte és a nem tagadószó megismétlése révén egyfajta rezignáltság, szomorúság hangulatát árasztja. Fájlalja a költő, hogy nem emlékszik a nő hajszínére. Az eredetiben viszont a válasz szűkszavúsága a kérdés lényegtelen voltát emeli ki. A második sorban fordított a helyzet. Itt a kérdés rövid és tömör, a rá adott válasz viszont terjedelmesebb, szinte két sornyi. Ez is jelzi, hogy a költő a névnek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonít. A névnek csak a hangulata maradt meg a költő emlékezetében: édes és zengő. És ezt egy művészi hasonlattal teszi szemléletessé, amely tovább erősíti a szeretett nő már-már homályba vesző távoliságát. Tóth Árpád tökéletesen visszaadja az eredeti szöveg szerkezetét és a sugallt hangulatot. Ady változtat az eredeti szerkezeten. Igésíti a zengő melléknévi jelzőt, és ezáltal ismét mozgalmasságot visz a statikus leírásba: lágyan zendül, mélyen. Valósággal jelenvalóvá varázsolja az emléket, ami viszont ellentétes az eredeti szöveg homályos emlékképével. A tercett utolsó sorában kifejtett hasonlat viszont Ady fordításában passzívabb, ugyanis hiányzik belőle a cselekvő ige.
A második tercett a kedves további jellemzőit emeli ki, a tekintetét és a hangját:
Son regard est pareil au regard des statues,
Et pour sa voix, lointaine, et calme, et grave, elle a
L’inflexion des voix cheres qui se sont tues.
Tekintete hasonló a szobrok tekintetéhez,
És a hangja, távoli és nyugodt és komoly, amely
az eltűnt drága hangok hordozója.
(Saját nyersfordításom)
Nézése hallgatag szobrokénak mása,
Szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
Mint elnémult drága szavak suhanása.
(Ady Endre)
Nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
S bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
Mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.
(Tóth Árpád)
Nézéséről csak annyit jegyez meg a költő, hogy a szobrokéhoz hasonló. Egyszerű közlés ez arról, hogy valójában egy kimerevített filmkockára emlékeztető kép maradt meg benne az álombeli nőről. A hangsúly az est pareil (hasonló) állítmány névszói részére esik. A két fordítás közül az Adyé áll közelebb az eredetihez, ő is megőrzi a mása névszói állítmány hangsúlyos szerepét, csak megtoldja a szinesztéziát eredményező hallgatag jelzővel. Tóth Árpád fordítása mind szókincsében, mind mondatszerkezetében különbözik az eredetitől. Az egyetlen mondatot két tagmondattal adja vissza, a főmondatban pedig az úgy (borong) kerül hangsúlyos fókuszszerepbe, és ez érzelmi többletet kölcsönöz a kifejezésnek.
Az utolsó két sor a nő hangját jellemzi: távoli, nyugodt és komoly. Érdekes, hogy a kedves neve mellett a hangja kapja a legtöbb jelzőt. Ady fordítása itt is mozgalmasságot kölcsönöz a statikus bemutatásnak azáltal, hogy az egyetlen mondategészt öt mondategységre tagolja, s a messzi jelzőt fókuszszerepben álló, tehát hangsúlyt hordozó helyhatározóvá (messziről) változtatja. Másik két jelző közül – calme, grave (nyugodt, komoly) – csak a komolyt tartja meg, de két továbbival is kiegészíti: bús, fénytelen. A három jelző egymás mellé sorakoztatva három nominális mondat szerepét tölti be. A verset záró hasonlatnak a suhanása szó hanghatása és elvontan cselekvést is magában rejtő jelentése megelevenítő szerepet kölcsönöz. Tóth Árpád is egyénien oldja meg az utolsó két sor átültetését. Ő is több – három – mondategységre tagolja az eredeti mondatot, és ezáltal az igés szerkezetek több mozgalmasságot visznek a statikus képbe, sőt a zengene hanghatást is kölcsönöz a leírásnak. A három jelző helyett csak egyet találunk, és ez sem egyezik az eredeti szövegével. A jelzők halmozása helyett itt határozók szerepelnek, hangsúlyos fókuszszerepben: halkan, távolból.
3. Összegzésképpen elmondható, hogy Ady átültetése az egyénibb. Fellazítja a francia vers zárt szerkezetét, megváltoztatja mondatrendjét, tagolását, elhagyja kiemelő anaforikus ismétléseit, a statikus, nyugodt leírások dinamikussá, energikusabbá válnak a gyakoribb igehasználat, a több mondategységre tagolás, a fókuszhangsúlyok, a jelzőhalmozás, a fokozás és az indulatszók révén. Zolnai írja: „Verlaine itt a témának megfelelő, nem szökkenő, de nem is monoton, hanem álmatagon, diszkréten hullámzó egymásutániságot ad (...) Ady verse (...) dallamosabb, elevenebbül hullámzik benne a hangmagasság, a nyomaték, mint Verlaine-nél” (Zolnai 1957: 340–341). Tóth Árpád fordítása látszólag hívebb az eredetihez, valójában a szigorúan zárt szerkezetet ő sem képes mindenben követni.
Hivatkozás
Zolnai Béla 1957 Nyelv és stílus. Gondolat Kiadó, Budapest.
