– Kezdjük kicsit messziről ezt a beszélgetést! Az írótársadalom és a könyvszeretők érdekes, de kissé távolságtartó, „fifikás” író-embernek ismerhettek meg. Tényleg ilyen vagy? Vagy ez az írói imidzsed?
– A távolságtartás jó. Az író nem exhibicionista celeb, hogy saját személyét helyezze előtérbe. Azért ír, hogy az írásaira figyeljenek. Az imidzs kifejezést nem szeretem. Így vagy úgy mindenkinek van valamilyen imidzse, ez rendben is van. Emberek között élsz, természetes, hogy kialakul bennük valamilyen kép rólad. De ennek a szónak, figyelve a különféle médiák hozzáállását, számomra ma olyan mellékzöngéje is van, hogy mesterkélten felépített hamis látszat. Régebb a hollywoodi sztároknak meg a politikusoknak kreáltak mesterségesen imidzset, mára lassan a vécésnéniktől is elvárják, hogy imidzsük legyen. Nem mintha a vécésnéniket alábbvalónak tartanám a politikusoknál, néha épp ellenkezőleg.
– Apropó, távolságtartás: például szívesen adsz interjút?
− Nem, nem szívesen. De néha muszáj, ha nem akarok egészen mufurc lenni azokkal, akik interjút akarnak készíteni velem, s akik többnyire kedves ismerősök, maguk is szerkesztők, írók, újságírók. Ez a hátránya annak, hogy idővel egyre több kedves szerkesztő, kedves író, kedves újságíró ismerőse lesz az embernek.
– 2013 őszén Az ördög megint Csíkban címmel új novelláskötettel rukkoltál elő, melyet nagyon várt mindenki. Elég sok idő eltelt az utolsó könyved megjelenése óta. Mi az oka ennek a „kihagyásnak”?
− Az ok az, hogy nem írok olyan sokat, nem vagyok grafomán, meg ha megírtam is már valamit, nem igyekszem azonnal kötetben megjelentetni. Nem baj, ha áll még egy kicsit az opus, csak jót tesz neki, mint a bornak. Hátha még módosítok rajta, kiveszek vagy hozzáteszek valamit, mindig jut még eszembe valami utólag. Ha prózakötetre gondolsz, akkor valóban elég sok idő telt el a tavaly megjelent kötet meg az azelőtti novelláskönyvem között, de közben megírtam egy olyan meseregényt is, ami bizonyos okok miatt csak 2026 után jelenhet meg. És 2010-ben megjelent egy versszerű szövegeket (jobban szeretem így hívni) tartalmazó könyvem is.
– Jóra, „blikkfangosra” sikerült a kötetcím. Könnyen adsz címeket?
– Ha legalább kétharmadával elkészültem egy írásnak, akkor többnyire már tudom a címét is. Az ördög megint Csíkban a kötet egyik novellájának a címe, de kötetcímnek Lövétei Lázár László kollégám és barátom, meg Hajdú Áron, a Bookart Kiadó igazgatója javasolta. Talán igazuk volt, meggyőztek. Lehet, hogy ez piacosabb cím, én eredetileg egy másik novella címét szerettem volna kötetcímnek: Hagyma, avagy amikor nagyanyám varázslásra vetemedett. Tudom, fontos a cím, ebben a piacorientált világban meg különösen nagy fontosságot tulajdonítanak neki, de úgyis az a döntő, milyen írások töltik meg azt a könyvet. Ma sokan folyamodnak felszínes dolgokhoz, hogy sikeresek legyenek, de mindig kilóg a lóláb, amennyiben a külszín pokrócával döglött lovat takargatnak.
– Van a kötetben egy nagymama, egy egész ciklus épül köréje. Hány nagymamából gyurtad össze? Az igazi nagymamádnak van „köze” a mesélőtehetségedhez?
– A mesélőtehetségemhez – ha van nekem – a valós nagymamámnak nincs sok köze. Talán a megfigyelőképességem köszönhet egyet-mást neki: kisgyerekként gyakran töltöttem huzamosabb időt a nagynénéimtől körülvett nagymamámnál. Egyenlő partner nemigen lehettem velük a diskúciókban, de érdekes megfigyelésekre tehettem szert azt illetően, hogy mikor, milyen hangulatban, kinek, mit, miért és hogyan mondanak. Nagy macherek az öregasszonyok az élet intézésében. Írásaim nagymamája azonban fiktív nagymama, akit én találtam ki. Ha van is néha imitt-amott egyezés a valósággal, az olyanformán jelenik meg – mondtam ezt már máskor is −, ahogy a disznó a kolbászban: eléggé átalakulva.
– Sok írásod mind a történet szintjén, mind a nyelvi megformáltság tekintetében meghökkentő. Honnan jönnek az efféle mondatok, hogy „Pont olyan, csak egészen más”?
– Belülről jönnek. Mint – gondolom – minden írónak. De igazad van, szeretek meghökkentő dolgokat meglátni és írni róluk. Ilyen több van, mint gondolnánk, csak sztereotípiáktól, előregyártott sémáktól mentesen kell körülnézni. Mint a kisgyerekek. A világ dolgaihoz és jelenségeihez az ámulat a legméltóbb viszonyulási mód. Tantárgyként kéne szerepeljen az iskolában, érdekesebb és szebb lenne az emberek élete, ha megtanulnának, pontosabban mondva: nem felejtenének el a körülöttük mindenütt jelenlévő furcsa és csudás dolgokon ámulni.
– Vannak a könyvben mesék is. Legalábbis formájuk, felépítésük alapján annak tekinthetők. De ezek azért inkább felnőtteknek szólnak, ugye? Kipróbáltad őket élesben gyerekeknél?
– Egészen kicsiknél még nem, csak olyan tizennégy és nyolcvanöt közötti gyerekeknél. Úgy láttam, élvezték. Azt akartam, hogy ezek a mesék egyaránt szóljanak gyerekekhez és felnőttekhez. Hogy ez mennyire sikerült, azt az olvasó dönti el. A mese talán a legősibb irodalmi műfaj, nagyon sokáig a felnőtteknek szólt (gondoljunk csak az ősi szanszkrit mesegyűjteményekre, az arab meseciklusokra, vagy Aesopus és La Fontaine meséire). Csak az utóbbi két évszázadban száműzték kizárólag a gyerekek közé, bár a jó mesék mindig megszólították a felnőtteket is. A mese által létrehozható fiktív világ olyan lehetőségeket kínál a valóság megközelítésére, felfedezésére (írónak és olvasónak egyaránt), amilyeneket a realista próza nem képes nyújtani. Talán ezt a hiányt próbálta pótolni a felnőtt irodalomban a „mágikus realizmus” megjelenése.
– Személyedhez, írásaidhoz mindenki humort társít. Persze, ez a humor többnyire abszurd, de legalábbis groteszk elemekkel van átszőve. Hogyan születnek ezek a történetek? Például a frenetikus Béla kézrekerítése?
– Az abszurd és a humor nem áll távol egymástól. A humor forrása az, hogy a szokványos, úgymond köznapi logikai konstrukcióban valamely más, szokatlan megközelítés eredményeként, annak hatására törés keletkezik. Ezt az emberek többsége nevetéssel dolgozza fel. Az abszurd is ilyesmi, de azon valamiért nem tudnak nevetni az emberek, csak állnak hökkenten. Ha most „blikkfangosan” akarnék fogalmazni, mondhatnám azt, hogy az abszurd a tragikus humor. Eredetileg a Béla kézrekerítését sem humoros írásnak szántam, soha nem törekszem kifejezetten humorra, a helyzet hozza magával. Számos olvasata lehetséges egy írásnak, az olvasónak jogában áll eldönteni, hogy alkatának, egyéniségének megfelelően melyiket választja. A humor dicséretes megközelítési módja a világnak, főleg ha az alany önmagán is tud nevetni.
– Ugyanakkor természetesen nem minden történet humoros. Vajon nem úgy vagy ezzel, mint Karinthy, hogy ott is humort keresnek, akkor is humort várnak el tőled az olvasók, amikor nem annak van helye/ideje?
– Lásd az előbbi választ.
– Az ördög megint Csíkbannal megkaptad az Erdélyi Magyar Írók Ligája Prózadíját. Mit jelent számodra ez a díj?
– Jó dolognak tartom, hogy az E-MIL vezetősége tavalytól külön díjakat hozott létre vers, próza, kritika és gyermekirodalom kategóriában. Áttekinthetőbb egy régió irodalma, ha műfajonként veszik számba. Természetesen örültem a díjnak, azért is, mert az E-MIL vezetősége, amelyik a díjak odaítéléséről döntött, neves erdélyi alkotókból áll, meg azért is, mert úgy tudom, titkos szavazás eredménye volt a döntés. De a legnagyobb díj számomra – ezt is el szoktam mondani, remélem, az E-MIL vezetősége nem veszi rossz néven, az – mindig is az olvasók pozitív visszajelzése marad.
– Jó néhány könyvbemutatód volt az elmúlt időszakban. Milyen érzés a közönséggel találkozni? Készülsz előre, vagy hagyod, hogy spontánul alakuljanak a dolgok?
– Is-is. Mindig több írást készítek elő egy-egy író-olvasó találkozóra, de hogy épp melyik kerül felolvasásra, mindig a helyszínen döntöm el. Minden helyszín közönsége különbözik kicsit (vagy nagyon) más helyszínek közönségétől. Figyelni szoktam a hallgatók életkorára, nemére is. Félig tréfaként: nem mindegy, hogy a hallgatóság kicsivel a felolvasás előtt polgári esküvőn vagy gyászszertartáson vett részt. De azért nem kell mindig, minden körülmények között az elvárásokra figyelni, sőt. Néha csakazértis szembe kell úszni az áramlattal. A gyászszertartásos példánál maradva: nem az a jó vicc, amelyik egy lakodalomban megnevetteti az amúgy is vidám közönséget, hanem az, amelyiktől a temetésről jövő gyászoló család is gurul a röhögéstől. A legjobb az, ha a felolvasó és a hallgatóság között kialakul egy folyamatos benső kapcsolat, figyelnek egymás reakcióira, rezdüléseire.
– Az utóbbi időben mintha pörgősebbre vetted volna a figurát! Gyakrabban közölsz, mint régen, recenziókat is írsz, a www.eirodalom.ro portálon blogod van...
– Én és a pörgés... ugyan! Alapjáraton lusta vagyok vagy kevés bennem a szereplési viszketegség, nem is tudom. Az Eirodalomra blogot írni épp te kértél fel, heti frissítéssel akartad, én csak havi rendszerességgel vállaltam. Nem nevezném túl nagy pörgésnek. A Székelyföldbe immár negyedik éve írjuk szerkesztőtársaimmal (Fekete Vince kollégám ötlete volt) az Olvasólámpákat, rövid esszészerű jegyzetek olvasmányainkról, fontosnak és/vagy érdekesnek tartott könyvekről, úgy hallottam, tetszik az olvasóknak. Talán tényleg ismét gyakrabban írok prózát is, de azért a folyóiratok nem kell pánikba essenek, hogy túlságosan elárasztom vele őket.
– Három éve egy verseskönyved látott napvilágot. Kitérő volt ez számodra vagy annál több? Írsz mostanság verseket?
– Verseimet nem nevezném verseknek, maradjunk inkább annál, hogy versekre hajazó rövid szövegek. Ilyeneket mindig is írtam hébe-hóba, időnként ma is, sorra meg is jelentek irodalmi lapoknál. Olyan bűnrosszak akkor mégsem lehetnek. De kötetben kiadni nem akartam. Lövétei Lázár László barátom noszogatott erre, egy gyenge pillanatomban kötélnek álltam, így született a Postakocsi című könyv. Megtagadni vagy lekicsinyelni a benne szereplő írásokat eszemben sincs, azokat is én írtam, az is én vagyok.
– Végezetül: mit gondolsz az írásról, az íróságról – úgy általában, de persze, magadból kiindulva?
– Úgy tartom, vannak könyvek, amelyeket elolvasni intellektuális kaland. Nem ugyanaz az ember csukja össze a könyvet az utolsó oldal elolvasása után, mint aki nekikezdett az első oldalnak. Közben valamennyire megváltozik a látásmódja, s ezzel ő maga is. Tulajdonképpen minden könyv egy másik világ, egy másik felfogásmód, egy másik élet. Saját életünk mellett lehetőség nyílik betekinteni (belülről is!) más életekbe, más világokba, olvasás közben lehetőség adódik mintegy felpróbálni azokat. Bolond, aki elszalasztja a lehetőséget, hogy saját egyetlen élete mellett számos más életet is leéljen, megtapasztaljon.
Molnár Vilmos
1962-ben született Csíkszeredában. Prózaíró, költő, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat szerkesztője. Kötetei: Levél Szingapúrból – Mentor Kiadó, 1993 (novellák); Az értelmetlen csoda – Pro-Print Kiadó, 1999 (novellák); Az olvasó fizetéséről – Széphalom Könyvműhely, 2000 (novellák); Postakocsi – Erdélyi Híradó/ Ráció Kiadó, 2010 (versek); Az ördög megint Csíkban – Bookart Könyvkiadó, Csíkszereda 2013 (novellák). Munkásságáért számos díjat kapott, legutóbb az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) prózadíját.