Úgy volt, hogy a busz negyedóra múlva ér oda.

– Úgy van, hogy a busz negyedóra múlva ér ide – mondta az öreg a fiatalnak, hogy mondjon valamit. Gondterhelten nézte a gyorsan közeledő fekete felhőket az égen, idegesen forgatta ujjai között a parázsló cigarettavéget.

Nem sok szívnivaló maradt a filter nélküli cigarettán, a parázsnak már égetnie kellett volna az ujjait, de nem égette. Az öreg jól volt eleresztve e tekintetben, megvastagodott, érdes bőr borította bütykös ujjait. Bárki szert tehet ilyenre, csak kemény kétkezi munka és cirka hetven év kell hozzá.

A fiatal nem reagált a hangosbemondásra, ő is tudta, hogy mikor kell jöjjön a busz, s hogy korábban értek ki, mint számította. Ideges az öreg, gondolta. Én is az lennék, ha be kéne feküdnöm a kórházba. Ha fel kéne vágják a hasamat, hogy kidobjanak belőle ezt-azt. Halogatta épp eleget. Ha nem szorítjuk sarokba, most sem szánta volna rá magát. Még ma reggel sem akart hallani a műtétről, pedig ha a reggeli buszra jövünk ki, megspórolhattuk volna az elázást.

Nem spórolták meg az elázást, máris eleredt az eső.

– Máris eleredt az eső – mondta a fiatal. De azért nem szerette volna, ha az öreg szemrehányásnak veszi, még hozzátette: – Szépen esik, meg kell adni.

– Még mennyire, hogy szépen esik – kapott rögtön a szón az öreg –, mondhatni: választékosan. Minden esőcsepp elválva érkezik le, külön-külön a többitől. Jöhetne összetapadva is kisebb-nagyobb csomókba. Mint egy-egy zacskó víz. Rosszabb lenne, mint egy seggberúgás, ha valakire rápottyanna egy ilyen platty. De nem, ő választékosan jő’ le. Szépen csinálja, korrektül. 

Darabig szótlanul nézték a korrektül lejövő esőt, ami lassan átáztatta simléderes sapkáikat. Esernyőt vagy esőkabátot egyikük sem hozott, csak egy megpakolt rafiaszatyor lógott a fiatal kezében. Ott álltak az aszfaltút szélén, a sötétkékre festett vasoszlop mellett, melyen táblácska jelezte a buszmegállót. Az oszloptól fekete földút vezetett hátra egy jókora domb mögé, vélhetően valami falucska vagy tanya bújt meg mögötte. Nagyobb település nem lehetett, akkor a bekötőút le lett volna aszfaltozva, vagy legalább kövezve. A földút mellett az árokparton nemrég kaszálhatták le a füvet, még egészen rövid volt.

Az eső egyre jobban belelendült, rendes nyári zápor lett belőle. Előttük az aszfaltút porozni látszott a sűrűn becsapódó esőcseppektől, hátuk mögött a földút lassan latyakosra ázott. Nem lett volna kellemes visszamenni rajta.

− Nem lenne kellemes visszamenni rajta – bökött a háta mögé a fiatal. – Most már inde-unde be kell jutnunk a kórházba, nincs visszaút. Ha nem találna jönni a busz, akkor stoppal. Ne féljen, nem lesz baj. Ma már erősen fejlett a tudomány, irtózatosan értik a dolgukat az orvosok. Egykettőre felbontják a hasát, mint egy halkonzervet. Kidobnak belőle két-három romlott szardíniát, visszazárják, s akkor meg van mentve az egész doboz hal. A többi szardínia észre sem veszi az egészet. 

Az öreg merev tekintettel hallgatta. Arra gondolt, vajon ő észreveszi-e? Ha elaltatják, úgy nem. De utána? Az eső, bár csendesedve, még mindig esett, nem volt vigasság az út szélén álldogálni. A fiatal mogorván nézett maga elé, gallérját feltűrte, nyakát behúzta. Az öreg gyorsan mesélni kezdett valamit:

− Az orvosokról jut eszembe, élt itt régebb a járásban egy körorvos…, te nem emlékezhetsz, az még azelőtt volt…, úgy hívták: Rémán doktor. Akkora hasa volt, hogy hihetelen. Nem is hasa volt neki, hanem hasberendezése. Ha lenyelt egy pénzérmét – nem túl nagyot és nem túl gyakran – nem mindig jött ki a fenekén. Útközben eltévedt valahol, letért a jó útról. Elbolondult a sok kacskaringón keresztül. Elkallódott odabent a pénzvilág számára.

Az eső előbb csepergéssé szelídült, aztán elállt egészen. Amilyen hamar jött, olyan hamar el is ment. Még mindig lehett vagy öt perc a busz érkezéséig. A fiatal hallgatott, egyszer meg elfintorodott. Lekapta a sapkáját, erőteljesen a megállót jelző oszlophoz veregette, hogy kispricceljen belőle a víz, aztán visszatette a fejére. Az öreg folytatta, de a hangja valahogy mintha elvékonyodott volna:

− Rémán doktornak egy időben kiélesedett az egyik metszőfoga. Olyan éles lett, mint a beretva. Csudájára járt mindenki. Akkoriban direkt vén állatok inas, szíjas húsát ette, de azt is úgy szelte a foga, mint beretva a papírt. Ráadásul az a foga még meg is nőtt egy kicsit. Próbált állandóan rágni, mint a nyúl, hogy kopjon az éle. De nem kopott. Ha véletlenül a saját szájába harapott, kész borzalom volt. Nyelve egy idő után cafatokban lógott, nehezére esett a beszéd is. Híre jött, Németországból akarják professzorok felkeresni, hogy tanulmányozzák. De azt már nem várta meg, betelt a pohár. Még aznap éjjel saját kezűleg reszelte le a metszőfogát egy vasreszelővel. A végső simításokat smirglipapírral végezte el rajta. Egy darabig izgult, nem élesedik-e ki újra, de nem. Helyrejött egészen.

A fiatal önkéntelenül beszippantotta alsó ajkát, de azonnal ki is engedte és hamar megnyalta. Mintha mondani akart volna valamit, aztán mégsem. A felhők oszlani kezdtek, a nap is mintha ki akart volna sütni. Két percnél már nem lehetett több a buszig. Az öreg még tudott toldást, de már nemcsak vékony volt a hangja, hanem kicsit remegett is:

− Rémán doktor néha felemelte bal kezét a feje fölé, jól eltartva kisujját a többitől. Mikor kis idő múlva visszahúzta a kezét, mindig valaminek a foszlánya csavarodott a kisujja köré. Szélvihar van éppen, mondta ilyenkor Rémán doktor, fújja a szél elfelé a sok izét. Pedig nem moccant a környéken egy fuvallat sem. De Rémán doktornak mindig fennakadt valami a kisujján, ha felnyúlt a levegőbe. Előzékenyen mutogatta mindenkinek, ha kérték, ha nem. Úgysem lehetett pontosan tudni, mi az. Valaminek a foszlánya, valami foszlika. Valami izé.  

A fiatal hosszú, lapos pillantást vetett az öregre. Majd hátrafordult és a csupa latyak földutat vette szemügyre. Az merő sár volt, terjedelmes tócsák borították hosszan. Az útmenti árokban is csillogott a víz, de az árokpart rövid füvén fáintos járás ígérkezett.

− A rövid füvön fáintos járás ígérkezik – mondta az öregnek. 

Pillanat múlva már ott gyalogoltak a földút mellett az árokparton a domb irányába. Az öreg elöl fürgén próbálgatta a fáintos járást a rövid füvön. Épp kanyarodtak be a domb mögé, amikor hallatszott a hátuk mögül a busz burrogása, de nem néztek vissza.