az egyemeletes garázsok fölött

és a fehér lassan bevont minket

a rádiót amit százszor kidobattál már velem

és a vadiúj autókat

játék kerekeiket és a parkot melyben elmesélted

mennyire jó volt az egyik barátnőddel

a tölgyeket

a deprimált arab árusokat

s az utolsó 100 lejem

a mentőautók folyamatos rikácsolását

a fogsorod - porcelán vadlibákat

és a csendet

...

mint a nátha zuhog most ismét a fehér

aktiválja a sejteket – 

egy szögből már semmi sem látható

olyan ez megint

hogy evezel

indiferens karokkal

előre

fehér minden

melyről tőled hallottam először

ez a te peremvidéked

ott laktam én és féltem belépni

sáros lábakkal

a gangra

féltem attól hogy jól

fogom érezni magam

Budapesten

most iszom látod iszom megint

Zubrowka Katinka mindegy

minden szart

megiszom Budapestet

téged mert annyira szereted itt

és apádékat hogy ide küldtek egyetemre

és megiszom a tehetetlenséget

s az összes Bukowski verset ilyenkor

megiszom ezt a folytonos csendet

a fekete pumát amellyé lettem

bárcsak ismét jól érezhetném magam melletted

inggalléromba süppedne újra a nyelved

s újra elkezdődnénk

újra vethetnénk véget

a fogyhatatlan ázott kartondobozoknak

melyekben laknánk mint a gólemek

sáros lábakkal és ismét

ősz lenne s mint a méh

végeznénk egyszerű feladatainkat

a testben

újra

és hallgatnánk amint a gólyák

politizálnának bölcsen

s a kormányfőtől a polgármesterig

a seggünket nyalná minden

Mint izzó márványlapok törnének a felszínre, magukban hordják a továbblépő gondolatok fölött elsuhanó sáskát, darvat, fuldoklást. Egyik kalapáló ököltől, algebrai naplementétől a másikig habzsolunk mint a hullám, közben puhábban lépkedünk, mint ha ez volna a módja az összehajthatatlanságnak, és a meleg asszonyvíz végleg befogadna, a hatalmas kelvirágok, és aztán még halottak is lehetnénk akár, magunkhoz kényszeríthetnénk az ősasszonyokat, a kísérteteket, a cellulóz-szorulást, az angyalokat, kristály-könnyű nevetésük éppoly fehér, mint a mosószeres víz, mint Rubens vagy éppen egy képlékeny álomanyag. Hirtelen verdes a szív, aztán visszhangzik lassan és nagyobb kiterjedésű aortákon lüktet tovább a hullaszag.

Mindez eltompít minket. És a szürke áruházak izmainkra szorulnak, a szesz a torkunkra forr, és nemsokára annyira teljes lesz minden, hogy részben visszavonódik a tekintet. Azért indultunk, ahova igyekszünk, hogy megtaláljunk egy hasonlatot. Hisz van még olyan falu, ahol mandulavölgyig tart a lehetetlen, olyan tér, amelyben a hús viperát nyüszíttet, vannak gyűlöletes tenyerek, mint a rákcsomók, melyek egészen olyanok néha, mint a bronztávolodás, egy kellemetlen irodáig, ahol névjegyeket őriz az iroda-szivárvány, és a szekrények mögött ott a bogáncs, a teljesen fehér. Hajtani kell, az autópályák foglalják magukba arcunk. A rádióban az isten, kátrányszínű, éjszakátlan útitárs.