Abban az elodázott alkonyatban, melyben két évszázad pogromjai, ötévnyi fegyház, munkatábor, élethossznyi önhitt tiltakozás után magához engedte sorsát, abban az elodázott alkonyatban, melyben szíjas teste kövekhez lapult, mint a hársfasor vademecum árnyai, az örmény alávalóbb volt, hűtlenebb és engedelmesebb, mint Iskarióti Júdás. S talán bátrabb is nála. Mert az örmény nem gyalázta meg szenvelgő rendelkezéseivel a kurva és gyáva és áldott Max Brodot, és nem gyalázta meg a kurva és gyáva és áldott Max Brodot gyalázó utókort sem. Az örmény nem silányította keresztény filantróppá Kafkát és nem silányította keresztény filantróppá a keresztény filantrópot. Az örmény nem adta parancsba: „Bizony mondom néktek, közületek egy el fog árulni engem”, és az örmény nem kapott harminc ezüstpénzt. Nem szórta el a templomban, nem törettetett meg, nem ontattatott ki. Nem is vacsorázott aznap. Gyilkosai már nem ölhették meg. Nem öltek meg senkit, senkit öltek; üres vesébe, üres gyomorba, üres szívbe, üres szájba léptek. Ürességbe léptek. Mert üresség volt az örmény, mint a tűz, melyben nem égett meg A kastély, A per, Az átváltozás, mint a csipkebokor lángjai, mint Buddha, mint aki megsejtette, gyakorlásra szorul a halál. Nem kaptak harminc ezüstpénzt, nem szórták el a templomban, nem törettettek meg, nem ontattattak ki. Nem is vacsoráztak aznap. Élvezet nélkül, majdnem bárgyún öltek, az alkonyatban nem vált el test és cipő. Megannyi elvarratlan vonása mellett lehetne az arca olyan, mintha a halántékán lélegezne. Minden egyes szóra megfeszül, majd kienged, a mondatok ritmusára pulzál, elernyed a csendben, de ez már sosem látszik. Tekintete barna, mint fában a korhadás. Ha belenéznek, mélyül, mintha feneketlen volna. Az egyszerűség kedvéért barna bőrén kívül nincs benne semmi örményes, Mitrujnak hívják, ennyi, Mitruj – árulás már maga a név is, akár szenvtelen, hosszúkás arca, a masszív, keskeny pofacsontok. Mészárszéke távol esik a belvárostól, hátsókertje finoman felfut a vasúti viadukt tövére, az ipari zóna itt megszakad, a város – ezen a puszta peremvidéken – már többszörösen és csak alig morajlik. Az eset – ha egyáltalán esetnek lehet nevezni – annyira egyszerű, hogy már rendkívüli, mondhatni, a szó szoros értelmében rendkívüli. Nem köti meg a teret; legyen olyan a város, annyira átmeneti, amin jobbszerivel csak átutazni szokás, legyen olyan a város, melyben csak kutyák ismerik ki maguk. Legyen elnyomott város, egyetlen elnyomott város megannyi tönkretett, megalázott, elnyomott város közül, lakói között látszólag nem történik semmi, nem érzik egymáshoz közük, nem igényük érezni, valahová máshová tartoznak mindannyian; ugyanott laknak, időnként eláztatják egymást, ilyenkor papucsban fenyegetőznek a korlát felől, villáskulccsal kocogtatják a fűtéscsöveket, néha seprűnyéllel a plafont, aprószentek táján kóstolókkal engesztelnek távoli rokonokat. Egyszer majd, sok év múlva összefognak, kiirtani a város kutyáit. Mintha csak erre a parancsra vártak volna annyi éve, mintha – az éjszakánként épített körgyűrű mellett – egyedül ez a lappangó utasítás tartotta volna össze őket hosszú évtizedeken keresztül – mélyebben, mint a vér vagy a lenyúzott rókaprémek a Termés utcai cserzőkádakban. Többen a vak térképész házánál gyülekeznek majd kosztolóbotokkal, beverik utcára néző ablakait, beverik a tátott szájú stukkók agyarait háza oromzatán, követelik, adja ki titkait, mindent, amit róluk összefirkált, de az öreg egyre csak félrebeszél, azt mondja, járatok vannak szerte a levegőben, egészen finom ürességek, azokat rajzolta meg, mit számít, ha most megölik, üresség lesz belőle is, minden kronológia erjesztője, s végül, hogy mindent kutyáktól tanult, akár a hírhedten ripacs, xenofób Jerry Lee Lewis a gettószéli négerektől, a járatok a kutyák orrában folytatódnak, s most, hogy azokat kiirtják, elburjánzanak, és nem marad ember, egyetlen ember sem marad, aki kiigazodna a város anaerob testén. Hiány lesz, kimerevedett idegenségponyvák; akár egy mellkasi röntgen tektonikája. Az időről csak a legszükségesebbeket; az évszak maradhat eldolgozatlan – még vannak levelek, vagy már vannak levelek, az erdő alját épp vizenyős, vörös borosta szegélyezi. Rőtfűnek mondják a helyiek, februárra émelyítőbb, mint egy tömegmészárlás, és távol tartja az estét. A városi ülepítőből szürkületre állati belsőségeket hoznak felszínre búvárok, a medvét csak másnap délre jelenti be a labor. Szűréért hiába fésülik át a parti nádast, a közeli erdőt, bozótost, nyomtalan, akár a földre hullott csillagok. Az örmény csak olvasni tud, írni alig. Voltaképpen minek, hiszen az ember azt olvas, amit szeret, de nem írhatja azt, amit szeretne, csak azt, amire képes. Úgy lapozza, mint amin múlik valami. Ahogy kamaszként a Kastély porcelán ajtógombjait markolta. A Kastélyban sokan voltak gyerekek. Tízükre jutott egy-egy prevenciós nevelő. A szót magát, hogy prevenciós, sosem értették, de a legkisebbek is tudták; ahhoz van köze, hogy a vénájukban lakik a bűn. A csonkaszárnyból néhány vásott srác összebeszélt egy éjjel, hogy megszabadulnak tőle, és kilopták nevelőjük zsilettjeit. Az égve maradt neonok alatt, a steril fürdőcsempén nyíltak és fehérek voltak a testek, ugyanazok és sokszorosak, akár gyékényen a hal. A legfejlettebb srácnak gyalázatos erekciója volt, meztelen mellkasa alatt húgypettyes pizsamája sátorszerűen megfeszült. A Grafitszoba csupasz volt, a vakolatra mész sosem került. Kitartóbb őszi esőzések idején a bádoglavór zománcához koccanó víz tagolta az éjszakákat. Átutazóst játszottak ilyenkor, az ablakon nem nyílt kilátás, nem tartottak sehova, mindig csak el. Az Írás szerint éltek, ha valaki nem bunyózott tisztán, azt megverték és kiközösítették a Grafitszoba lakói. Barnábbak, hegesebbek és szíjasabbak voltak, mint a többi fiú a Kastélyból. Az örmény úgy lapoz, mint amin múlik valami. Amíg nem érez rá ujjai közt a porcelán ajtógombra, nem lapoz tovább. A könyv más, mint a város. Gerjedelmet ébresztenek az íráson karcoló, cserepes lapok. Úgy van közük egymáshoz, mint egy földrengésnek. A sérülés persze felbecsülhetetlen, de erotikus az egymáson elmozduló lemezek moraja. Aztán az emlékezete. Szagok szabadulnak fel a megbolydult mélyből, az otthontalanság és ideiglenesség szagai, de a gyilkolás üledékes íze belülről eltömíti az érzékeket. A vak térképész faggyúért szokott hozzá járni, és könyvekkel fizet. Már senkije sincs, végleg kiüresedtek számára a könyvek. Bőröket szokott átkenni vele, azt mondja, sosem vág beléjük, de ujjai így pontosabban kitapogatják az erezetet. Bármit adhatna az örmény, de még sosem verte át. Faggyút ad mindig, jó minőségű libafaggyút, néha még méhviasszal vagy parafinnal is megkeveri az öregnek. Amikor felüti a vak térképész könyveit, mintha szagokat lapozna fel. Zömében poloska- és szénaszagú könyvek, lapjaik már egészen tünékenyek, tünékenyebbek, mint a hímpor. Csak a Szergej szárnyai enyhén pézsma- és ecetillatú, ez az ellentmondásos – bőrkötéses, de terjedelmét tekintve inkább csak fényképes emlékalbumra emlékeztető – könyv, a jámbor Pavel atya munkája. A térképész holmija között találta ezt is, akár Homérosz, Marx vagy Dosztojevszkij sokadik, eltorzult, kartonfedeles kiadásait. Az örmény nem sokat törődik a szerzőkkel, némely könyvnek a borítója, többnek a kolofonja is hiányzik, panasszal emiatt sosem élt. Úgy hiszi, nincs olyan könyv, mely ne egyetlen hang igazolása volna; egyetlen szent hang sugalmazására íródtak Homérosz, Marx vagy Dosztojevszkij tékozló sorai. De ez a könyv, a karthauzi Pavel atya elmés, szemlélődő történeteinek körkörös gyűjteménye egészen más. A nyugtalanító épségben fennmaradt kiadvány közel egyharmadát a szerző által szignált elöljáró beszéd adja ki. Keletkezésének körülményeit az első oldal részletesen taglalja:
„Midőn ma, martius havának harmadik szombattyán, az Úr 1874-edik esztendejében II. bősz Jozefinus tsászár szigonyos pribékjei jámbor, s nem kevésbé mélatag klastromunk folyosóit dúlják, firtatván rendházunk papiros okmányait, s kontemplációink javának kútfejét, nem állhatom, hogy mélyült elmésségnek palástolt kevély tévelyedettségük, bárdolatlanságuk, s a dolgok ily csüggeteg környülállása közepette, s mint klastromunk tar főjű perjele rendtársaim vigasságára és vigasztalására elő ne adjam különös történeteim. E sorokat közös elszármazottságunk emlékére nem deákul, de nem is svábul írom, hanem arra gondolák, hogy mért ne szólaltathatnám meg álmaim, emlékeim, képzeletem és kísértéseim e különös egyvelegét, mely nem hogy kedvező, de még tsak szemethúnyó fogadtatásra sem igen apellálhat, magyarul, azon a nyelven, amin első imáccságaimat is intéztem vala a jóságos, bár ez utóbbi néhány hónapokban vánkosán bizonyosan elpilledett kegyelmetes Úristenhez. Közös anyanyelvünk állapotja mára jócskán elzápult itt, a békeidőkben ugyancsak jámbor Leibniz városnak szántói tövében, bízom benne, hogy a Teremtő Nagy Isten ezügyben is bocsánattal lesz énirántam, s nevetségre fakasztják tollam bárgyú elszólamlásai. Eme cudar meghurczoltatásink egyébbel, mint nevetséggel fogadni nem szenvedhetem, nem is akarom szenvedni, miközben nem szűnök bizalommal lenni aziránt, hogy e különös munka, amit fáradságaim közepette az asztalra letenni készülök, nem pusztán mulattatásául szolgál majdan jámbor barátimnak sínylett végnapjainkban, de bizonyossággal is afelől, milyen semmiség a legnagyobb skizma, a halál. Akinek füle van a halláshoz, hallja meg! Tudomásom van egy ciszterciről, aki nagy bánattyában, hogy minden vezeklés fölös, nem borbélykés pengéjével, de nem is konyháról szerzett alkalmatossággal, hanem az Írás finomra szelt élével fordult ennen maga ellen. Elaggott főmnek, melyet az Úr kegyelméből immár 76 esztendeje támolyítnak vállaim, féltenivalója ugyan mi volna, mégis, jámbor Olvasóm, könyörögve kérlek, az Írást önmaga ellen ne fordítsd, mint annyian nagy egyházatyáink közül is tevék, ne sikoltozz, ne rettegj és ne alkudjál, félnivalód, mondom bizonyosan, nincs, ha engem ugyan ki is átkoz egyházam, immáron fegyveres hadakkal néma és nagy szövetségben.”
Szerény terjedelme ellenére Pavel barát munkája megtévesztő építmény. Az örmény hosszú hajnalokon át bolyong huzatos körfolyosóin, egymásba hajló csarnokai visszhangosak és felismerhetetlenek, a diófa ajtókra súlyos tehetetlenség nehezedik. A belső kert körkörös és szimmetrikus, a kilátás kristálytiszta és fölösleges; az oszlopos vörösmárvány teraszrendszer fedésben tartja az éjszakát, a csillagok csak a kert centrumát kijelölő, tökéletes gömbre nyesett birs levelein tükröződnek. A könyv szereplői állandók és változó közük van egymáshoz. Az egyik történetben együtt imádkoznak szürkületkor, egy ravennai kolostor kerti Kristóf-szobrának meztelen lábai előtt, és nem ismerik egymást. Egy másikban a vörös lepel alól kipillantó férfi felfedi, hogy ő semmivel sem jelenvalóbb, mint egy jelenés, ő Dante, Virgil látomása, a hajlott hátú öreg pedig, aki most szavait hallgatja, bárki is legyen, végétre csak a ravennai kolostor sekrestyése lehet 1833 egyik augusztusi éjszakáján, amint épp álomba merül a Bracciaforte kápolnában. A két fiatalabb férfi közül a tokás tekintetű maga X. Leó pápa, aki – szívében a kisemmizett Polüneikész lázas dühével – 1519-ben hiába követeli majd a malasztos holttest Firenzébe való hazaszállíttatását, a másik pedig – a szíjasabb, pergamen arcú – egy Fra Antonio Santi nevű ferences, aki 1677. október 18-án a Bracciaforte kápolna nyugati falába ágyazta a szerény ereklyetartót, mely Dante – nem egészen alaptalanul – eltűntnek vélt földi maradványait rejtette. Egy harmadik történetben az éteri vörösben lebegő árny Marx kísértete, „esetleg az alkonyuló nap” egy örvénylő bányató felett, Medici Leó pedig egy örmény dietetikus, aki gyermekéveit a frappánsan csak Erődként emlegetett intézetben tengeti, majd – az ármányból mit sem sejtve – álmában örökbe veszi újszülött önmagát. Ráismerve a gyermek vállán ezüst dénárt idéző anyajegyre, zsilettpengével életére tör. Sajátjára? A gyermek életére? Egyáltalán különbözik a kettő? Pavel atya nem fedi fel, ahogy azt sem, hogy célt ér-e a szörnyű gyilkosság, melyet nem tudni, álmában vagy már éberen követ el. Az örmény most felszabja kutyáinak a dermedt csirkeaprólékot, kiszórja a mészárszék bádog hátsóajtaján. Gondosan szórja, mindig gondosan szórja szét, tágas, oda-vissza körívekben, kimérten morzsolva a döngölt földre, össze ne menjenek rajta. Tudja a testét, bánik vele, s ez mégis otthonossá teszi a mozgást. A kert fölötti sínpár rozsdásan felizzik a hideg fényben. Elfordítja a nikkel ajtógombot, a Hársfasor üres és visszhangos. A férfiakra gondol, akik nemsokára földre teperik. Tisztán bunyóznak majd, puszta ököllel, feltűrt ingujjban, részvétlenül. Talán ketten lesznek, pompás, erős férfiak, gyalázatosak és bátrak. Talán épp szemből érkeznek majd – pontos, határozott léptekkel. Zihálnak, de egyenes vágású, vékonyhúsú ajkuk zárt. Csak barna halántékuk pulzál.
|
