"visszavonódik a tekintet"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 4. (642.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Nevetni ossziáni ködökben
Zsidó Ferenc
"Az ámulat a legméltóbb viszonyulási mód"
Molnár Vilmos
Rémán doktor hasberendezése, metszőfoga, kisujja
Benedikt Wells
A város háztetőin
Vári Csaba
A szív létszótáraiból
Pomogáts Béla
Többségből kisebbség – kisebbségből szórvány
Cseke Róbert
Versei
SERESTÉLY ZALÁN
A Hársfasor árnyai
Wastrmann István
Fehér Mirembe házában
Szőcs István
Képtelen jegyzetek
Király Farkas
Sortűz karácsonykor
Lakatos Artur
A fantasy-világ mítoszai (3.) – Lovecraft, a fantasy pszichotriller prófétája
Jakab-Benke Nándor
Szikla a cipőnkben
LOVASSY CSEH TAMÁS
Rémmese Kolozsváron
BERKI TÍMEA
Bölcsészek vetélkedése
Xantus Boróka
Profán szenvedéstörténet
A nyelv terei
Jakabffy Tamás
Visky Péter és tsai. „kis kece lánya”
Túros Eszter
Festői történések
Márciusi évfordulók
 
Wastrmann István
Fehér Mirembe házában
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 4. (642.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

(a tizedik szoba)

Az álom első szintjén vonaton utazunk, életszagú történetek útitársaink. Urak és hölgyek, akik meglopták sorsukat, megszegtek minden valós-képzelt világi rendet, és jelenleg szabályok nélkül tengetik életük, nem erkölcstelenül, nem is elvtelenül, csupán öncélúan.
Az álom második szintjén kilenc négyzetméteres magányomba invitállak. A tetőtéri ablakon át megpillantani a tenger feletti égbolt egy szeletét; ha hanyatt fekszel ágyamon, csillagképei közül gyakran látni kettőt. Megtörténhet, hogy felhők függönyözik be a látóteret, olyankor azokat fürkészheted.
Az álom harmadik szintjén egy müncheni kávéházban foglaltam helyet. Tudom, számodra a kávé fogyasztása közben kicsit megáll az idő, kicsit megremeg a szív. Mindössze egy kortyolás idejéig, amíg a forró lé átjárja torkodat. Remélem, tetszeni fog.
Az álom negyedik szintjén házad tájára sodor nyelvi odüsszeiánk. Újraolvasnám a házi rendet, de mélyen metsző benne minden gondolat, így arra szorítkozom, amire vállalkozni van erőm: esetleg kijelölhetem a ház tizedik szobájának végső rendeltetését.

Sok nyelved van, és egyik sem a tiéd. Átírtam a derridai mondatot, látod rögtön rádtalált. Mégis van egy, amely mindegyikünké, azoké, akik itt ülünk e barátságtalan, de világossággal teli vagonban. A fülkébe meghittség szorul, kedélyes, közvetlen társaság szűk helyen, amilyen ritkán verődik össze. A tanárnőből lett takarítónő, a takarítónőből lett munkanélküli, a munkanélküliből lett ápolónő derűs hangulata magával ragadó, egyenesen fertőző. Ha felnevet, hasát fogja az egész fülke, még a szerelvény is beleráng. Tudom, valami mögé el kell rejteni az éktelen valóságot. A nevetés is egy ilyen spanyolfal, ám ez a valóság a nyelv anyagába átmenthető, újraformálható. A szemközt ülő úr, akit nem szólítunk nevén, nemrég még izomsorvadásban szenvedett, s most, ágyhozkötöttségétől szabadulva, mély-édes lélegzetekben élvezi az életet. Sokat utazik, imádja a természetet, nyarait a hegyekben tölti. Kibérel egy házikót, és egy teljes hónapon át ugyanabban a közepén kivágott, gondosan kivasalt, derekán ástránggal átkötött lepedőben tölti szabadságát. Ha szennyes lesz ruházata, besétál a közeli patakba, és kefével letisztítja azt. Szeplőtelenebb, szerzetesibb időtöltést nem is tudna elképzelni magának. Egy hideg és élettelen eszménykép márványtömbbe való leképezése ugyanolyan önsanyargatónak tűnne számára, mint egy befüggönyzött szobában képernyő előtt ülni. Mit adhat a carrarai márvány, amit a valóság nem? A nyelv anyagában a történetek átformálhatóak, kedves Mirembe, még a te szívszorongatóid is. Nóra is itt van, mosolya eláraszt mindent, még a férfi óarany színű szemüvegkeretét is. Úgy néz arra a férfira, mint egy nyelv, mely szerelmes és féltékeny. Talán valóban így van: az egyik nyelv féltékeny a másikra, arra, amit amaz el tud mondani, emez pedig nem. Tudom, antropomorf, mégis igaz; van benne önéletrajziság, azonosulás, meghasonlás. Van benne birtoklási vágy, amit a féltékenység von maga után. De a valóságban ki birtokol kit? Te a nyelved, vagy téged a nyelv? És miközben hosszasan értekezünk, elrobog a táj, nem szabadulunk az érzéstől: mintha már jártunk volna erre.

Az álom, akár egy emlékezetkiesés; egyik pillanatban még vonaton száguldasz, a másikban egy ismeretlen szoba magányában kémleled a könyvespolcot. Voltaképpen az enyémben. Megkérlek, állj a szoba egyik sarkába, lépj hosszában hármat, majd széltében ugyanannyit. Látod, nem hazudtam? Kilenc négyzetméter ez a magány. De mivel nem szeretnélek sokáig fenntartani, gyorsan bemutatom könyvespolcom filigrán történeteit. Nézd, ott dől Sartorius az új költészet atlaszával Jeanette Winterson terhének, Homérosz Odüsszeiája Joyce Ulyssesének, de Ashbery litániái már magányosan lógnak alá a polc végében. Ott találod saját kötetedet is, és lám, Mikó András meg nem írt regénye szegődött mellé. Összecseng művetek és sorsotok, nem igaz? Közben jut eszembe, faragatlan házigazda vagyok, nem kínáltalak meg semmivel. Ha jól tudom, kedvenc italod a kávé. Sajnos ebben az alsószász kisvárosban csak fekete teát isznak a tisztes polgárok, egy kevés tejszínt öntenek bele, és cukorkristályokkal ízesítik tetszés szerint.

Említettem már, hogy az álom, akár egy emlékezetkiesés? Egyik pillanatban a szobámban szemléled a könyvespolc köteteit, a másikban egy müncheni kávéházban ülsz. Lehet, hogy első körültekintésre idegen, de a közeli antikváriumra azért csak emlékszel, nem? Igen, a Müllerére. De ha már ide szegődtünk: azt hiszem, megérett az idő arra, hogy eláruljam félve őrzött kávéreceptemet. Voltaképpen nincs benne semmi különös, a név, amelyre kereszteltem, talán kissé árulkodó: narcissusi lé. Talán azért, mert amint kész a kompozíció, olyan szép, hogy már önmagát csodálja szemedben, szemüvegedben, a pohár tükrében. Majdhogynem félve kavarod bele kanaladat, mert tudod, hogy felbontja a rendet. Talpas, füles, áttetsző pohárban kerül felszolgálásra, hogy megtekinthető legyen esszenciája, s igazi esztétikai élvezetté avanzsáljon. Elmesélem, hogyan készül. Két ujjnyi mézet öntesz a pohár aljára, majd ugyanannyi tejet rá, egy teáskanalat domború felével felfele fordítva hozzáillesztesz a pohár belső falához, és óvatosan ráöntöd a kifőtt kávét. Rétegződnek az elemek, mintha ámbrába zártad volna a napsugarakat, a napsugarakra ráültek volna a felhők, majd a felhőkre ránehezedett volna a fekete éj.

Mint az emlékezetkiesés. Ugye követsz még? Azért arra mégis emlékszem, amikor néhány szót szóltál a szobákról és egyebekről, akkor abban maradtunk, hogy a tizedikről egy másik alkalommal értekezünk. A tökéletes lakás: utópia, mondtad. És mivel a te kozmogóniádban az utópiának tíz szobája van, s az utolsó kivételével már mindegyiket bemutattad, maradunk az egynél. Bevallom, nem sokat változott, mindössze egy bútordarabbal bővült, és egyben ki is teljesedett. Prokrusztész ágyáról van szó. Ez most a tied, megléte pedig e szoba rendeltetéséből fakad. Úgy értesültem, hogy távozásod óta egyre többen vannak, akik érdemben szólnak rólad, és olyan megtörténtnek vélt eseményekről mesélnek, amelyek pusztán képzelgések. Pedig minden gondosan összeillesztett szavad, megannyi márvány szó-szobrocskád magányodról tanúskodik. Olyanokról van itt szó, akikben a mintha vagy az akár tana egy pillanatra felsejlett, aztán cserbenhagyta őket, és a minden hitnél és babonánál tisztább gondolat visszakozott bennük. Nekik készült ez a szoba, ide hívd be őket mind, hogy ha már márványfényedben fürödve márványhazudnak, akkor alantas viselkedésükért megbűnhődjenek. Egymást kötözik majd az ágyhoz, illesztik a szerkezetet úgy, hogy lopott szobortestük végtagjaitól megfossza őket az ágy, s az amúgy is csonka művükből csak egy torzó maradjon. És ámbár félve, de alázattal bevallom, e pillanatban én is közéjük tartozom, kedves Mirembe. Zárj be engem is közéjük.

Az álom utolsó szintjén lakásodban kulcsra zárod a tizedik szobát, és hazatérsz nyelvedbe, abba, ami írva maradt.
Az álom harmadik szintjén elhagyod a kávézót, még egy utolsó alkalommal betekintesz Müller antikváriumába, hogy elbúcsúzz klasszikusaidtól. És miután leróttad kegyeletedet, beállsz soraikba.
Az álom második szintjén leveszed polcomról A meg nem írt regényt, és rácsodálkozol a párhuzamokra. Aztán helyére teszed a könyvet, becsukod magad mögött a szoba ajtaját.
Az álom első szintjén körülnézel a fülkében, és mosolyogsz. Áldást mondasz magadban a vonattal tovarobogó hőseidre, te is tudod, most már az utókorra hagyattatik sorsuk. Majd felállsz, és kilépsz a fénybe.
 
 
Én pedig felébredek.
 
Wastrmann István: 1986-ban született Marosvásárhelyen. Egyetemi tanulmányait a marosvásárhelyi Sapientia EMTE Kommunikáció és Közkapcsolatok szakán végezte. Jelenleg Németországban él.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében