Olvasni néha olyasmiről, hogy a Föld felszínének egyes pontjai közelebb vannak a Mennyhez, mint mások; és ennek megfelelően, természetesen, az ember arra is gondol, hogy vannak olyan bemérhető háromszögelési pontok, ahol a Pokol van közelebb a felszínhez a szokásosnál. Szerintem ilyen a Monostori út, amely Kolozsvár főterének sarkától (valaha Unió utcaként futott ki nyílegyenesen a város nyugati kapuján, el a Monostori Kálvária mellett, a szászfenesi csatatérig, ahol háromszázhatvanöt éve halálosan megsebesült II. Rákóczi György és – Erdély… És még mennyi minden történt erre; azelőtt és azóta is; de hadd ne tartsunk történelemórát.

Nekem ez az útvonal a Jancsó névhez kötődik; itt találkoztam utoljára „Dr. Jancsó Miklós filmrendezővel”, a villamos vállalat irodaházában, átellenben, kissé kijjebb lakott dr. Jancsó Elemér, a magyar irodalom egyetemi tanára, majd fia, Jancsó – szintén Miklós, színművész. És ennek az útvonalnak a főtéri torkolatánál gázolta halálra a trolibusz Jancsó Béla fogorvost és irodalombarátot, Elemér öccsét. És az útvonal külső szakaszán ütötte el Elemér unokáját, a szegény kis tündér költőnőt egy durva szabálytalansággal az út padkáján jobbról előző techno-bürokrata.

Előbb néhány szó a szelíd, áldozat-Jancsókról. Akiket a néven kívül semmi más nem fűzött a filmrendezőhöz. Jancsó Elemérről nagyon sok kedves, mosolyogtató történet maradt fenn máig. Hadd idézzek csak egyet. A marosvásárhelyi „orvosi” akkoriban még a kolozsvári Bolyai Egyetemnek volt a kihelyezett fakultása, és mikor meghalt a dékánja, Feszt professzor, Elemért kérték fel, tartson a sírnál gyászbeszédet. Előzőleg az egyetemi pártszervezet részéről a lélektan professzora és tanársegéde nagyon megdolgozták; átvették vele a búcsúszónoklatot, nehogy valahogy a „miszticizmus” hibájába essék. Mondta is szépen Elemér a sírnál a méltató és megnyugvást terjesztő igéket, tudományosan, mormolva; ám a legvégén, hirtelen, meglepően erős és váratlanul magas hangon felkiáltott: A viszontlátásra! Feszt elvtárs!... És Noémi… amikor hazatért Angliából – két egyetemi szakot hagyott abba, hogy elmenjen gyermek mellé nevelőnőnek, végül is angolul jól megtanult, s nemcsak „hazai magyarul” tudott, de latinul is –, és amikor telefonon megkérdeztem, gondolom, nem fog ő is könyvet írni Cseléd voltam Angliában címmel, hirtelen olyan csend tört elő a kagylóból, hogy ma is hallom, és látom, amint a havasalji lógó esőfelhők alatt a gyalogátkelőn kerékpárját tolja a gépkocsisor előtt, de tovább képzelni az eseményt – képtelen vagyok… 

Jancsó Béla a világ legszegényebb irodalmár-fogorvosa volt. Egyszer, a Széchenyi tér déli oldalán éppen feldagadt arccal vonulva, egy kapu alatt észrevettem a fogorvosi tábláját, felszaladtam az emeletre; nagyon zavart arccal fogadott: – Én nem magának való fogorvos vagyok – s körbe mutatott: egy-két rozoga széken és polcon kívül egy rokkához hasonló, lábbal hajtható fúróállvány állt a helyiség közepén. Karonfogott és elkísért és beajánlott egy híres, előkelő fogorvoshoz. A halála napján, már nem tudom, egy órával vagy fél nappal a baleset előtt, a haláleset helyszínén mentem szembe vele; görnyedten lépett le a járdáról, homlokát felszegve, nagy, ködös, könyörgő szemekkel nézett, mintha vízfelszín alatt lenne…

A filmes Jancsó Miklóssal való utolsó beszélgetésemet évekkel ezelőtt leírtam, de talán érthetetlenül röviden és hiányosan… 1944 nyarán tartoztam neki egy kisebb pénzösszeggel, és üzente, hogy a Villamossági palotába vigyem, mert ott dolgozik. A szűk kapualjban kérem a portástól: Jancsó bent van? A kapus egy kis tétovázó hallgatás után felelt: „Doktor Jancsó Miklós igazgató úr az első emeleten van, az irodájában.”

Huszonnégy éves és doktor? És igazgató? Az irodában a nagy íróasztalon egy teljesen üres üveglapon csak egy távbeszélő készülék. Szinekura ez az egész vagy valami fedőszerv? (Már akkor is sok ponyvaregényt olvastam.) Kissé szigorú hangon beszélt. Nagyon kell mostanában vigyázni, hogy kivel és mit beszéltek! (Ez a „ti” cserkész barátaimra vonatkozott.) A háborúnak akár néhány hónap múlva is vége lehet! Erre már a Völkische Beobachter is célzott! Most, most kell vigyázni, nehogy belekeveredjetek valamibe… Az emberek a bál végén szoktak megbolondulni!...

Hónapokkal a jegyzetem megjelenése után merült fel bennem, hogy ezt az utolsó mondatot már előtte is hallottam valakitől. Dobri János református paptól, azaz „Janó”-tól. Janó az észak-erdélyi cserkészszövetség kerületi vezető tisztje volt. Tagja annak a mozgalomnak, amely arra törekedett, hogy a levente-intézményt paramilitáris, bürokratikus kincstári szervezetből könnyebben lélegző mozgalommá alakítsák át, a cserkészet tapasztalatait és módszereit felhasználva… Hogy az ifjúságot ne leminősített katonatisztek, durva szakaszvezetők és részeges tanítók kényére adják, hanem saját közösségükből való vezetőkébe, és művelt tanárok és lelkészek, jegyzők, fiatalabb, erre kiképzett tanítók kezére bízzák.

Janó gyors, hatékony szervezőmunkát végzett, sok tehetséges fiatalembert szedett össze, ő fedezte fel Jancsó Miklós jogászhallgatót is, ő nevezte el Nyikunak. Különböző nagy táborokban, például a Lombi tetőn világnézeti előadások tartásával bízta meg. Ezek egy része nyomtatásban is megjelent, s éppen azokat politikailag korrekt minősítéssel már akkor sem lehetett volna értékelni.

1944. márc. 19: „Az országon német csapatok vonulnak keresztül… Az erőszaknak engedni kell…. A rendet fenn kell tartani!” Dobri akkor már kinn volt a fronton. Nemsokára, május táján, eltávozást kapott. Beutazott több erdélyi várost, találkozott cserkész barátaival; elmondta, hogy a német megszállást milyen fejetlenséggel fogadták. Mikor a kolozsvári hadtest tisztjei a Tisza záróvonalán készültek ellenállást szervezni, a németek már Csucsánál voltak. Szidta a helyükön maradt főtisztviselőket, csendőr kerületi parancsnokokat. „Amit most művelnek az országban, nem a mi ügyünk, nem a mi akaratunk, nem a mi érdekünk! Undorító elnézni, mi folyik! Tartsátok tőle távol magatokat! A háború végéig már talán nincs is sok; tartsátok távol magatokat a politikától, vigyázzatok, mert a legények a bál végén szoktak megbolondulni. Egyetlen történelmi parancs, arra, ami most következik: túlélni!”

Dobri Janó nemsokára hadifogságba esett. Miután hazatért, háromszor-négyszer is volt letartóztatva és elítélve, harmad-negyedmagával, köztük Bustya Endrével. Az egyik vádpont ellene „a Szovjetunió rágalmazása” volt. A kérdésre, hogy mit csinált a fogságban, azt felelte: színháznál dolgoztam!.. Ugyan mit!?... Lapátoltam a tetejéről a havat, hogy be ne omoljon, rosszul volt megépítve!... (Amellett, végezte a fogolytáborban a protestáns lelkipásztori szolgálatot is. Egyszer, talán húsvétkor, úrvacsorát akart osztani; ment a táborparancsnokhoz és bort kért. Az vállat vont: Bor? Az egész tartományban egyetlen csepp sincs! … Erre Janó: Akkor vízzel fogjuk… Az orosz ezredes összerázkódott: Vízzel? Az istenkáromlás volna!... És szerzett egy nagy kaniszter vodkát!)… 1954-ben szabadult.

Jancsó Nyikut különben nem szerettem; csodálatom ellenére sem. Volt ennek egy különös, „pszichedelikus” oka is. Egyszer utaztunk a vonaton, hármasban Faragó Józseffel, aki akkoriban lett György Lajos tanársegéde. A pályaválasztások magyarázatairól beszélgettünk: „Jogtudomány? Pszichológia? Szo-ciológia? E nemesen zengő szavakból – fejtegette Jancsó – végül is csak az a sötétség jut el a hallgatókhoz, ami a professzorban és kiválasztott, törpefejű utódában fészkel!”… Amint hallgattam, a feje hirtelen méteres nagyságúra növekedett és arrogáns, hideg nevetéssel, elviselhetetlenül tolakodó bizalmaskodással meredt az arcomba. Mintha mozivásznon látnám. Elkezdtem dörzsölni a szemem, a feje erre rendes méretűre zsugorodott, de az a mosoly maradt.

(Három évvel később e jelenet megismétlődött egy kutyával. Mulatságból mentem haza, bódult fejjel; az utcánkban kis fekete kutyánk elémbe szaladt, amikor hozzám ért, két lábra állt, olyan magas lett, mint én s aligátorhoz illő fehér fogsorral vicsorított. Ráordítottam és feléje sújtottam, erre összement és elszaladt. Később megveszett, de illedelmesen elbujdosott a háztól.)

Később, amikor hosszú évekig tartó eltűnése után újra a világ színe elé lépett a filmjeivel, ugyanerre a hideg tigrismosolyra ismertem rá megint: ezzel a kegyetlen bizalmaskodással szemlélte alakjait és a közönséget is. 

Később el sem mentem filmjei vetítésére. Ő azonban szerepelt: nyilatkozatok, „kinyilatkoztatások”, és frivol, triviális kedélyeskedések által interjúkban állandóan „a közönség” elé teregette, hogy ő – celeb(ritás), VIP: very important person; hogy az alsó tízezer tagja, el egészen bizonyos kábszerek törvényesítéséért rendezett tüntetéseken való részvételekig, még elaggottan is!

Egyszer, még azelőtt jutott eszébe, hogy az arcunkba vágja, ő tulajdonképpen nem is magyar; formalitásokon múló véletlen a neve. Akkoriban szembetalálkoztam az utcán Dobri Jánossal; szemében rémült tanácstalanság pislákolt. – Mondd, mi történt ezzel az emberrel? És mondd, egyáltalán, mi történik ma az emberekkel? … Neki kéne menni ennek a Nyikunak, feleltem… talán még kerül valahol egy példány a Világnézeti füzeteiből! … Nem, nem! – szisszent fel Janó, és paposan hozzátette: „Ne fizess ellenségeidnek álnoksággal az ők álnokságaiért, mert hasonlatos leendesz hozzájuk.”

– – – – – – – – – – – – – – – 

A Nyugati Kapu útjának hangulatához kötődik emlékeimben, hogy épp negyvenkét esztendővel ezelőtt, egy alkonyatba hajló téli vasárnap délután, a Mezőgazdasági Akadémiától kissé kijjebb, nagy, valódi farkassal találkoztam. Előre meresztett nyak, kissé kinyílt ajakak, nyújtott, hosszú léptek; szinte lábujjhegyen kelt át az úton, szeme sarkából éberen lesett körül… Látszott rajta, megy valahová tanulmányát „felolvasni”, Kisebbségi helyzetek és a véletlen címmel…