Takarítani mennek. Így mondta Panait százados: házibuli után is takarítani szokás, ugyanúgy nekik is takarítniuk kell azután, hogy tegnap egy ládányi lőszerrel szórták meg a kékre festett házat. Mircea előre irtózott. Mit kell neki, tartalékos tisztiiskolásnak takarítással foglalkoznia? Talán a leomlott vakolatdarabokat kell kitalicskázniuk a szobából? Az annak a dolga volna, akié a ház, és aki beengedte oda a terroristákat vagy szekusokat vagy kágébéseket vagy bárkit. De mi van, ha már azelőtt kinyírták a terroristák a tulajt? Igen, ez elképzelhető, de akkor meg a rendőrségnek kellene vizsgálódnia takarítás előtt. Csakhogy a rendőrség nem éppen megbízható. Vagy esetleg már végzett a vizsgálattal. Vagy – vagy… esetleg a hullákat kell eltüntetni? Nem sokkal hajnali négy előtt még látták a torkolattűz fényét a ház ablakaiban – aztán alábbhagyott, először az egyik, később a másik is. Éjszaka nem merték megközelíteni az épületet, hiszen a tűz szüneteltetése akár csel is lehet. De megszervezték a poterát: tíz embert, akik a századossal egyetemben majd átfésülik a házat és a kertet, amint a fényviszonyok lehetővé teszik. 

Reggel nyolc óra lett, mire kivilágosodott. Mircea addigra szépen, sorjában átvette a lehetőségeket, és arra a következtetésre jutott, hogy csakis a tetemek eltüntetése, esetleg a sebesültek elfogása lehet a küldetésük. Teljesen elhatalmasodott rajta ez a baljóslat. Hiába mondták többen is neki, hogy az ellenség valószínűleg visszavonult, és azért maradt abba a lövöldözés a házból – Mircea tántoríthatatlan volt. „Szerintetek ilyenkor, újhold idején, a kesze-kusza kertek között, elemlámpa nélkül vissza tudna vonulni bárki? Lámpafényt pedig senki nem látott!” A kollégái többsége már megszokta Mircea örök pesszimizmusát, és egy vállrándítással elrendezte a dolgot, de nyilván kerülték a hosszas beszélgetést vele. Civilben vagy akár a seregben, békeidőben biztosan rengeteget cikiznék – bár, ahogyan Uwe felvetette a fiúknak, civilben, amikor nem kell folyamatosan a szaros életének lehetséges elvesztése miatt aggódnia, talán nem is ilyen borúlátó a srác, úgyhogy nem kellene szopatni emiatt, nehogy valami baromságot tegyen magával. Vagy valaki mással.

Mircea megpróbálta elképzelni a legrosszabbat. Megtapasztalta, hogy ha felkészül a legrosszabbra, akkor nem érheti meglepetés. Ezt valamelyik háborús filmben hallotta, még akkor, amikor meg sem fordult volna a fejében, hogy valaha is egy háborúban találja magát, valódi lövöldözések, igazi áldozatok közepette. Bejáratos volt egy társaságba, amely hetente vagy kéthetente kibérelt egy videómagnót meg a hozzá való színes tévét, és fejenként négy sör áráért egész éjjel filmeket néztek – négyet, ötöt, amennyi belefért. Bizalmi dolog volt ez, hiszen akiket a rendőrség rajtakapott, nagyon megbüntette, de még a kazettákat és a gépeket is elkobozta. Mégis megkockáztatták, hiszen a tévében a pártfőtitkáron és a feleségén kívül csak kágéestés szocreál filmeket meg kortársfolklór-versenyeket lehetett nézni. Mircea sok olyan filmet láthatott ezeken a szeánszokon, amelyeket a mozikban sosem vetítettek volna le. Kedvelte például a vietnami háborúról szóló filmeket. „Ha felkészülsz a legrosszabbra, nem érhet meglepetés.” Elképzelt hát egy vérrel, vizelettel és fekáliával bőven áztatott vakolatban fetrengő figurát. Aztán fokozta. Az egyik lábát térdből leszakította, és a test mellé helyezte. Ez már eléggé undorító volt. Kiszedte az egyik szemét. Továbbá egy rést nyitott az ellenség hasfalán. Az ellenség bal kezét a sebre helyezte, ezért a beleinek csak egy része buggyant ki a hasításból. Csak annyi, hogy a könyöklő sebesült még eszméleténél legyen, és amint a takarító, azaz Mircea maga, belép a szobába, váratlanul beleürítse a Carpati vagy Tokarev pisztoly tárát. A fantáziálás nagyon élethűre sikerült, Mircea érezni vélte, amint a gömbölyű pisztolylőszerek feltépik a bőrét, a testébe hatolnak, és szétszaggatják különböző testrészeit: máját, lépét, tüdejét. Ennél rosszabb nem lehet, könyvelte el magában Mircea, és megnyugodott. Csak az bántotta, hogy nem volt akivel megossza a képzelgését – a bajtársai nem voltak nyitottak az efféle, idegösszeomlás-megelőző gyakorlatokra.

Reggel nyolc előtt öt perccel felsorakoztak, és elindultak a kékre festett ház felé. Mircea szerint inkább két rajban, két oldalról, futólépésben kellett volna megközelíteni az építményt – így, együtt sétálva könnyű célpontot jelenthetnek. Ugyan fedezik őket hátulról, de mivel így éppen hogy a fedezők és az ellenséges fészek között gyalogolnak, egy sorozattal mind a tízüket le lehetne teríteni. De már csak negyven lépés, már csak harminc lépés… Készülnie kellett: felidézte a vérben és húgyban fetrengő ellenséget. Már csak huszonöt, már csak húsz…

– Szarul nézel ki, hallod? Valami bajod van? – kérdezte a mellette lépkedő Uwe.

Szarul néz ki? Rendben, akkor elmondja:

– Elképzeltem a legrosszabbat, ami várhat, talán attól.

– Tényleg? És mi az?

– A terrorista ott fekszik kifolyt beleivel a markában, vérben fetreng. De van pisztolya, és lőni is tud.

Uwe szemei csaknem duplájukra nőttek a csodálkozástól:

– Hűha, ez durva. És mondd, a szagot is elképzelted a képhez? – kérdezte, majd, a százados utasítására, a ház egyik ablakához szaladt.

Hiba. ERROR. Hiábavaló volt az egész. Tudta, hogy a fennmaradt rövid idő alatt szinte lehetetlen lassan-óvatosan hozzáadni a képzelt bűzt a képhez, de nem volt más választása, meg kellett próbálnia. 

– Mircea és Lajos velem az ajtóhoz! – szólt Panait parancsa. A tiszt berúgta az ajtót, és Lajost az egyik, Mirceát pedig a másik szobába lendítette. Betoppant a helyiségbe. A lehullott vakolatdarabok között egy acsargó, torz fejű fickó fetrengett vérben és  szarban, egyik kezében a beleit tartotta, másikban egy pisztolyt, miközben elviselhetetlen bűz terjengett. W. elhányta magát, szűnni nem akaró öklendezés tört rá.

Miután másodpercek alatt megbizonyosodtak arról, hogy a házban semmi, de semmi nyoma sem terroristáknak, sem bármilyen gyanús tevékenységnek, Mirceát kitámogatták az udvarra. Valaki elővett egy összecsukható poharat, és a kerti csapból vizet hozott neki. Míg apró kortyokban leküzdötte lángoló torkán a folyadékot, elkapott néhány foszlányt a százados és Uwe beszélgetéséből:

– Legalább egy kurva töltényhüvelyt találtunk volna. De ez a hely olyan tiszta, mintha a seggfejek kitakarítottak volna maguk után, vagy mi. Mit gondol, tizedes?

– Főhadnagy elvtárs, én nem gondolok semmit. De találtunk két elemet.

– Miféle elemeket?

– Lapos elemeket – válaszolja a tizedes. – Cirill betűkkel ír rajta valamit. 

– Mit?

– Szdelano v SzSzSzR. Meglehet, hogy akiket keresünk, rádiókörre jártak valamelyik szovjet pionírházba, és könnyen össze tudnak forrasztani néhány alkatrészt úgy, hogy a zseblámpaégőt pislogtassák. 

– Hát akkor basszák meg a moszkvai anyjukat. Sorakozó!

*

– Magunkkal visszük a srácot, az elmekórházba – állapította meg az orvos ezredes. A jelenlévő tisztek megkönnyebbültek: leveszik a vállukról a terhet. Mircea három napja éjjel-nappal térdepel az ágyán, nem beszél és nem eszik, csak rajzol. Még szerencse, hogy a klotyóra időnként eloldalog, különben már sorvadásnak indultak volna a lábai.

– És hogy is történhetett meg ez az egész? – érdeklődött immár többedszerre az orvos.

– Negyedóra múlva pedig átfésüljük a két kaszárnya közötti terepet – jelentette be Panait.

Kedves tőle, hogy megvárta, amíg megesszük a reggelinket – gondolta Mircea. Előkotort egy Bucegi-t, ujjai közt nyomogatva meglazította a papírban a dohányt. Gyufája nem volt, elindult tüzet szerezni. Gyorsan el kellett szívnia a reggeli cigijét. Ez tartja rendben az emésztésem – válaszolta mindig, mikor valaki azt firtatta, miért gyújt rá már reggel. És valóban, négy-öt slukk után mindig érezte, hogy rohannia kell a vécére – a kaszárnyában a pottyantós budira… Rá kell gyújtania minél gyorsabban, hogy negyedóra múlva már kiürülve vágjon bele a feladatba. Egyrészt, mert a két kaszárnya között egy temető terül el, és azért mégsem illene a sírok közé szarni – másrészt pedig a gatyába sem kellene csinálni, ha tényleg találnak ott élő vagy akár halott ellenséget. 

– Szerinted vannak terroristák a temetőben? – kérdezte az egyik Zsebgyerek, miközben markával óvva tüzet nyújtott Mirceának. Mircea mélyet szívott a dohányból, majd válaszolt:

– Nem hinném, hogy volnának. Legalábbis nem sokan. Hiszen akkor lőnének minket, nem?

– Az éjjel lőttek – firtatta Lajos.

– Lőttek valakik. Nem biztos, hogy a terroristák. Lehet, hogy az ejtőernyősök lőttek felénk – ezt már a másik Zsebgyerek mondta.

– Azt mondják, hogy nem ők voltak.

– Ki mondja ezt?

– Hát ők maguk, a parancsnokuk.

– És szerinted a mi parancsnokunk bevallotta neki, hogy mi viszont őket lőttük? 

Mircea már érezte a reggeli ingert, de mégiscsak elkésett a cigivel és az ürítéssel. A századosuk csak úgy, a semmiből közöttük termett, és csoportokba kezdte osztani a katonákat. Hármasával indulnak majd a sírok közé terroristákat keresni. Panait arról beszélt közben, hogy személyesen tárgyalt a szomszédos kaszárnyában lakozó deszantosok parancsnokával, jelezte neki, hogy átfésülik a temetőt, és megkérte, hogy ne kezdeményezzen hasonló tevékenységet a területen, nehogy valami baj történjen. Mircea a szintén utolsó pillanatban előkerült Uwéval és  Lajossal került egy csoportba. Na, most meglátjuk, ugye? – viccelt Uwe, de a szemén látszott, hogy inkább elmosná egymás után kétszer az egész század levesestányérjait, csak ne kelljen részt vennie ezen a temetőbeli sétán. 

Az első hat srác átugrott a kerítésen, állást foglalt, majd kiabáltak, hogy lehet menni. Mikor mind a kilenc csoport a temetőben volt, a százados kiosztott mindegyiknek egy sávot, ezt kellett átfésülniük. – Ha végeztünk, majd nyilván kapunk egy másik részt – elégedetlenkedett Uwe –, olyan ez, mint a kukoricakapálás mezőgazdasági gyakorlaton – de nem folytathatta, mert elhangzott a parancs: 

– Nyomás, faszarik! És ne kezdjetek patkányokra lődözni, értve vagyok?

– Értettük, százados elvtárs!

– Akkor lássunk hozzá!

Lassan, óvatosan és figyelmesen haladtak a sírok között. Panait és Ördögfajzat főhadnagy lassú tempót diktált. A sírkövek kiváló búvóhelyet nyújthatnak a rejtőzködőknek, a kézifegyverek nem képesek áthatolni rajtuk, úgyhogy nem árt az óvatosság. Ketten fedezték a harmadikat, aki megközelítette a sírkövet, majd mögé nézett. Folyamatosan váltották egymást, egyenlő esélyt adva mindenkinek. Még ha meg voltak győződve is arról, hogy nincs a temetőben senki olyan, aki ártani akarna nekik. Igaz, egy macska jól rájuk ijesztett. Uwén volt a sor a sírkő mögé nézésben – a jó nagy darab, fekete márvány lappal ékesített, majd’ ajtónyi kő mögött viszont ott lapult egy hatalmas, cirmos macska, amely, amint egyszerre meglátta maga fölé tornyosulni az odalopakodó embert, éktelen vinnyogással felugrott, majd elrohant valamerre. Uwe is megijedt kissé, meg is húzta a ravaszt, de, a macska szerencséjére, elfelejtette előtte kibiztosítani a fegyvert. 

– Jól van, álljunk meg egy percre – javasolta, és cigarettáját keresve kotorászni kezdett a zsebeiben. A másik kettő ugyanezt tette. Lajosnak volt tüze. A második Bucegi felénél Mircea már nem tudta visszatartani bélsarát. – Mégiscsak itt kell szarnom, pedig nem akartam – jelezte szándékát a két társának –, ha valaki erre jönne, szóljatok neki, hogy csak óvatosan – s ezzel elindult a sírkövek között.

Eltelt öt perc is Mircea elsétálása óta, mikor Lajos megkérdezte Uwét: – Rágyújtunk még egyre? Egy időben azzal, hogy végigsercent a gyufa feje a skatulya oldalán és lángra lobbant a fapálcika, rövid, hármas sorozat verte fel a temető csöndjét, majd egy hosszabb is elhangzott. Ezt egy néhány másodpercnyi emberpróbáló csönd követte – egy-egy tűzpárbajt mindig ilyen különös csönd követ –, majd egy földöntúli hangszínű és erejű „Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeem!” kiáltás. 

Pár másodperc múlva az egész szakasz a megrázó kiáltás epicentrumában volt – teljesen szabály- és logikaellenesen, amint Ördögfajzat főhadnagy szitkozódásából kiderült, hiszen, mint mondta, ha valóban az ellenség lőtt volna, akkor épp a legkiválóbb célponttá gyűltek össze ahhoz, hogy valaki egyetlen sorozattal leterítse az egész istenverte szakaszt. – De most ne ezzel foglalkozzunk – rendelkezett a tiszt –, hanem ezzel a két szerencsétlennel.

A főhadnagy operatív volt. Valakit elszalasztott a felcserért. Egy másikat megbízta Mircea és áldozata még szinte füstölgő fegyvereinek a biztosításával és a parancsnokságra szállításával. Hárman a térdre roskadt Mirceát kellett talpra állítsák, hogy tudják valahogy a – még félig lecsúszott – gatyájába rázni, s egyúttal szemmel is kellett tartsák, nehogy valami marhasággal próbálkozzon. Ő maga pedig a vérző katona pulzusát próbálta kitapintani, sikertelenül. A három vérfolt közül ez egyik épp a szíve fölött terjedt a zubbony posztóján. 

– Azóta nem beszélt senkivel, csak Panaittal párszor. Meg egyszer az ezredessel – mondta Uwe az orvosnak. 

– És azóta térdepel az ágyban?

– Igen, amikor nem alszik.

– Ezek a rajzai?

– Igen, doktor elvtárs.

– Hol láthattatok ilyesmit, katona?

– Hát az a zenész főtörzs, Agafaloaia vagy hogy…

– AGFA főtörzs, az amatőr fotós, igen. Nos?

– Mutatott nekünk néhány Temesváron készített képet mindenféle hullákról, lesavazottakról meg árammal égetettekről meg…

– Értem, ennyi elég lesz. Ugyan ez nem az én dolgom – fordult a doktor az ezred parancsnokához –, de hogyhogy nincs a fogdában, szigorú felügyelet alatt?

– Majd később elmagyarázom – felelte az ezredes. – Most menjünk. Küldheted az ápolóid, doktor. Elindítom a leszerelési eljárást.