Mindnyájan végigjárjuk a regebeli Kilenc csodaszarvas varázsösvényeit. Elérkezünk a „szép hídhoz”, és ki átmegy rajta, ki megtorpan előtte, és csak a vágyakozása marad meg a szép új világ iránt. Mozart átment a hídon. A dátum 1781. Mozart szakít Salzburggal és az érseki udvarral. Régóta él lázadó lelkében a szakítás vágya, csak a kirobbantó szikrára vár. Apjának írja az összetűzésről a hercegérseki audiencián: „... lumpnak, csirkefogónak nevezett, lehülyézett, nem is akarok mindent megírni Önnek. Végre is felforrt a vérem és azt mondtam: Tehát kegyelmességed nincs velem megelégedve? Mi az, még fenyegetőzik, hülye fráter? Ott az ajtó, takarodjék, semmi dolgom ilyen nyomorult kölyökkel! Végül aztán azt feleltem, nekem sem Önnel! – Takarodjék! – Erre én elmenőben: ennél maradunk! Holnap megkapja írásban.” Az esetről egyetlen forrás maradt fenn: Mozart beszámolója. Felindultságát alig tudja palástolni, igyekszik apja egyetértését, beleegyezését kicsikarni. Sok további levélben magyarázza elhatározását. Apa és fia levélváltása nagyon komoly hangon folyik. Az apa nemcsak fia jövőjéért aggódik, de saját egzisztenciája miatt is. Fia szakítása a hercegérsekkel az apa állását is veszélyezteti. A dolog lassacskán elsímul. Az apa maradt az érek alkalmazottja, tisztes salzburgi polgár, a fiú szabadúszó lesz – mai kifejezéssel élve – a számára teljesen új polgári világban. Hamar belátja, hogy létbiztonságát csakis valami állás biztosíthatja, mint vállalkozónak a piaci igényekhez kell alkalmazkodnia. Ez a piaci világ újonan kialakuló törvényeivel idegen Mozart számára, mégis nagy hévvel veti bele magát. Végre szabadnak érzi magát. És ez mámorossá teszi. E mámor nélkül aligha teremtette volna meg a haláláig még hátralevő tíz év leforgása alatt a zeneművészet egyik legcsodálatosabb életmű-megkoronázását. Mint ember küszködik a napi élet gondjaival, de mint alkotó bejárta a teljes kibontakozás, beteljesülés Isten-Útjait.
Mozart a kényelmes otthont, a biztos megélhetést, az eseménytelen életet „dobja oda” egy borzongatóan érdekes, izgalmas, mindenféle kibontakozást sugalló SZABAD ÉLETÉRT. Alkalmazkodik kora európai szellemi és társadalmi változást bejelző törekvéseihez. Egyénileg rendkívüli bátorságról tesz tanúbizonyságot harca és végülis győzelme. Ha van Mozart mű – olvasmányaimból tudtam meg –, amely mindezt előre vetíti, akkor az a nagyon kevéssé ismert, három tételes, „erőteljes és terjedelmes” ( – ahogyan a Mozart kutatásban jellemzik –) C-dúr szimfónia1780 augusztusából. Fantasztikus mű, telve a mozarti varázshíd-járás minden szenvedélyével, elvágyakozásával, az új élet lehetőségének minden igézetével. Az autográfból Mozart törölte a Menüett-tételt. Jelképes gesztus az új világ meghódítása felé, vagy csak egyszerűen úgy ítélte, hogy ez a zene stílusában már nem illik az ÚJ KERETBE?
***
– A minap hangversenyközvetítésre figyeltem fel az egyik tv-adón. Mindenfélét játszottak, úgymond „Mozart szellemében”. Minduntalan átvitték Mozart zenéjét a jazz-könnyűzene „varázshídján”. A siker tomboló volt, de amikor teljes Mozart művet (részletet!) iktattak be a pergő showműsorbsa, a tapsorkán elhalványult. Pedig a zenekar csodálatosan játszott. Horribile dictu! az a zenekar, amely bámulatosan hangolódott rá az ízig-vérig könnyűzenei muzsikálásra. Ilyen nagyszerű zenekari hangzásban még nem halottam a felcsendülő Mozart-muzsikát. Teljesen váratlanul egy szimfóniatétel hangzott fel. Nem néztem a képernyőre idejében, hogy mi is fog megszólalni. Már a kezdő ütemeket lenyűgözőnek éreztem. Mi ez a mű, amit még nem is ismerek Mozarttól? A kibontakozó, sebes sodrású tétel mind jobban rabul ejtett. Hihetetlen – ismételgettem magamban –, hogy lehet, hogy most hallom először. Csak EGY tételt játszottak. Rohantam Mozart könyveimhez: a Köchel 338-as számú, 34-ikként számozott C-dúr szimfóniát fedeztem fel magamnak. Ezzel a zenével ment át a regebeli varázshídon, hogy „erdő sűrűjében” ÚJ EMBERRÉ VÁLJON. Milyen nagy a zene hatalma!
