"visszavonódik a tekintet"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 4. (642.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Nevetni ossziáni ködökben
Zsidó Ferenc
"Az ámulat a legméltóbb viszonyulási mód"
Molnár Vilmos
Rémán doktor hasberendezése, metszőfoga, kisujja
Benedikt Wells
A város háztetőin
Vári Csaba
A szív létszótáraiból
Pomogáts Béla
Többségből kisebbség – kisebbségből szórvány
Cseke Róbert
Versei
SERESTÉLY ZALÁN
A Hársfasor árnyai
Wastrmann István
Fehér Mirembe házában
Szőcs István
Képtelen jegyzetek
Király Farkas
Sortűz karácsonykor
Lakatos Artur
A fantasy-világ mítoszai (3.) – Lovecraft, a fantasy pszichotriller prófétája
Jakab-Benke Nándor
Szikla a cipőnkben
LOVASSY CSEH TAMÁS
Rémmese Kolozsváron
BERKI TÍMEA
Bölcsészek vetélkedése
Xantus Boróka
Profán szenvedéstörténet
A nyelv terei
Jakabffy Tamás
Visky Péter és tsai. „kis kece lánya”
Túros Eszter
Festői történések
Márciusi évfordulók
 
Jakab-Benke Nándor
Szikla a cipőnkben
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 4. (642.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

Lars von Trierre kígyót-békát rá lehet mondani, de azzal nem vádolhatjuk, hogy következetlen lenne. Ha máshoz nem is, ahhoz a bizonyos „kavics a cipőnkben” ars poeticához, amit a Dogmával egyidőben kezdett hirdetni, mindenképpen következetes, s állandó szembenézésre késztető, sokszor túlzó, hatásvadász (de hát nem mindenki hatást vadász?) és feltűnően precíz PR-mechanizmussal végiggörgetett életműve egyik többé-kevésbé szintetizáló darabja, amolyan ékköve A nimfomániás. Nem annyira esztétikai vagy művészi érték szempontjából, hanem a tematizált problémák sokasága, katalógusszerűsége és (ön)reflexivitása miatt.
Trier a (nyugati) világ értékeivel számol le kíméletlenül, sorra, s ezek közül legmakacsabban talán a szerelem képzete tartja magát, amolyan kikezdhetetlenül. Talán, mert különböző vallási, nemzetiségi és egyéb értékektől eltérően, a szerelmet senkinek sem érdeke „bántani”. Nem így Trier: A nimfomániás, noha a felszínen természetesen a nimfomániáról (illetve egy nimfomániásról) szól, valójában egyfajta példatár, összegző mű a szerelem (és szeretet) lehetetlenségéről vagy bukásáról. Filmjében mindegyik ábrázolt emberi kapcsolat „mocskos”, egyik sem tiszta, egyiket sem a szeretet vagy a szerelem vezérli, még a szülő-gyerek kapcsolatot sem. Kivétel nélkül sárroza be az emberi szimpátia és empátia minden formáját, de nem csak azért, hogy az orrunk alá dörgölje, „nem lehet barátság férfi és nő között”, hanem mert csak így, a végletekig való feszegetéssel képes teljesen kivesézni a témát (és érzelmeinket), lerombolni azt a képet, amit egész csecsemő korunktól fogva építgetünk, építgetnek bennünk.
A történet szerint egy magányosan élő, idősödő férfi, Seligman (Stellan Skarsgård) reggeli bevásárlóútja során egy csúnyán megvert, földön heverő nőbe botlik. Joe-t (Charlotte Gainsbourg) felviszi a lakására, ápolja, ágyba fekteti, és beszélgetni kezdenek. A nő saját magát nimfomániásként diagnosztizálja, és az éjszaka folyamán elmeséli élettörténetét a szimpatikus és figyelő férfinak, gyerekkorától, az első orgazmustól kezdve egészen addig az estéig, amikor az összeverve megtalálta. Seligman szöges ellentéte Joe-nak: tudós, aki életét könyvekben, történetekben és elméletekben találta meg, empatikus, odafigyelő, nyugodt, bölcs – és nem mellesleg férfi. Joe ezzel szemben a kiszámíthatatlan, nem feltétlenül művelt, hanem ösztönös női őserőt testesíti meg, az irracionalitást, de az eddigi Trier-nőknél is extrémebben: férfiak ezreit fogyasztotta élete folyamán.
A kettőjük közti kapcsolódási pont az egyes történetdarabokban van. A nő sztorijaira Seligman egy-egy művelődéstörténeti példázattal válaszol, úgy teszi magáévá őket, így tudunk haladni a nyolc fejezetre osztott sztoriban. Ha a kerettörténet és a narratíva fejezetelése nem tette volna nyilvánvalóvá: Trier számára ez az irodalmi forma fontosabb, mint a filmes. Ez akkor látszik a legjobban, amikor a filmes elbeszélésbe különböző minőségű (sokszor egyáltalán nem odaillő) képi illusztrációkat vág be, (látszólag) véletlenszerűen, mintegy pár kockányi elkalandozásként vagy asszociatív játékként. Az irodalmi(as) jelleget domborítja a párbeszédek fontossága is, de a filmes fogalmazás durva, keresetlenül „szókimondó” jellegével ellenpontozza az elmesélt élményanyagot.
Természetesen a filmre vonatkozó egyik legkézenfekbőbb dekódolási lehetőség az, hogy Seligman és Joe párbeszédét Trier két énjének párbeszédeként (is) figyeljük, s ehhez elég jó mankókat ad maga az alkotó, amikor időnként a szüzsébe első hallásra cseppet sem illő, akár nyíltan politizáló mondatokat ad a szereplők szájába (pl. a zsidózás és antiszemitizmus mikéntje-hogyanja, a filmvégi feminista programbeszéd vagy a társadalom működésére vonatkozó epés megjegyzések). Nem mintha szüksége lenne Triernek önmagyarázatra, nagyon jól elvan ő a kultusszal, amit magának generált. Ő csak provokál, nagyon szemtelenül, de továbbra is igen magas színvonalon: blöffjei elegánsak és inkoherenciájukban is logikusak. Nem szabad humorérzék nélkül nézni a filmet, a rendező karmolásai és harapásai ellen ez az egyetlen védőeszköz.
Apropó: a filmről lehetetlen a bemutatót megelőző vagy azt követő cirkuszok nélkül beszélni, mondhatni A nimfomániás egy komplett Trier-jelenség, aminek a film csak az egyik (persze a legfontosabb) eleme. Ott van a gyanúsan jól sikerült romániai betiltás (majd engedélyezés). De ott van az ominózus plakátsorozat, amin a film szinte összes szereplője feltűnik orgazmust átélő arccal, csak hogy nagy megrökönyödésünkre kiderüljön: mindössze egy töredékük szexel effektíve a vásznon. És az a kis részük is úgy, hogy tulajdonképpen nem ők szexelnek: az egymáson csattogó nemi szervek képét előbb pornószínészekkel játszatták le, majd ugyanazokat a snitteket felvették az igazi színészekkel, digitálisan kompozitálva a két képet (nagyon jól sikerült, jelen sorok szerzője sehol sem látta a varratokat).
Ez a technikai dolog veti fel a film – formaisága – által generált legfontosabb kérdést, amit páran már megpróbáltak megválaszolni vagy legalábbis kikezdeni, de talán csak most, Triernek sikerült a legjobban: hol a határ művészet és pornó között? Vagy helyesebben: van-e helye pornográfiának „rendes” műalkotásban? A válasz: végülis igen. Főleg azért, mert a benne látható szexjelenetek egyáltalán nem pornójelenetek. Céljuk nem a néző felizgatása. Vagy ha igen, akkor sem végcél s csak egy nagyon rövid ideig teszi, hogy aztán hidegzuhanyként érkezzen a – nem direkten moralizáló, de nagyon is önmagunkkal való szembenézésre késztető – pofon: milyenek vagyunk mi? Hol a mi helyünk ebben a filmben? Sőt, ha továbblépünk, és a nimfomániát bármely, hozzánk vagy környezetünkhöz közelebb álló szenvedélybetegséggel helyettesítjük (pl. alkohol, szerencsejáték stb.), akkor még jobban feszengünk a kényelmes moziszékben, miközben azt próbáljuk eldönteni, hogy a vásznon látható vergődő nő mikor büntet és mikor áldozat. Végül is logikus választás volt szexre építeni a filmet (főleg a kampányt): a közönség is meghökkenhet, hogy a máskor kongó filmszínházakba sokadmagával érkezett, a teltházat ugyanis főként a téma, a botrány okozta; mindenki valamennyire azonosulni tud vele, hiszen a szexualitás megkerülhetetlen része az emberi létezésnek (sok mindentől eltérően).
A kettészakítás és kurtítás nem tett jót a filmnek (világszerte két részben, bő kéthetes eltéréssel, szinte egy-egy félórányival rövidebben mutatták be a mozik): ha csak az első részt láttuk, akár el is mehet a kedvünk a másodiktól. Ne menjen: a forgalmazói-produceri döntés ellenére is egyben kell megpróbálni élvezni (khm) az alkotást. Épp nemrég, a Berlinalén mutatták be az első rész cenzúrázatlan, hosszabb verzióját, s a hírek szerint a rendezői változat jobb, koherensebb (mint ahogyan az lenni szokott). Kényelmetlen, felkavaró, idegesítő alkotás, zavartan fogunk a mellettünk ülőre nézni a stáblista alatt, s a fenébe kívánjuk Triert, mikor kijövünk a moziból. És ez így van jól.

A nimfomániás 1-2. (Nymphomaniac I-II.), színes dán-német-francia-belga-brit film, 2013. Rendező és forgatókönyvíró: Lars von Trier. Operatőr: Manuel Alberto Claro. Vágó: Morten Højbjerg, Molly Marlene Stensgaard. Szereplők: Charlotte Gainsbourg, Stellan Skarsgård, Stacy Martin, Shia LaBeouf, Christian Slater, Uma Thurman, Willem Dafoe, Sophie Kennedy Clark, Connie Nielsen, Udo Kier. 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében