"visszavonódik a tekintet"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 4. (642.) SZÁM — FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
Nevetni ossziáni ködökben
Zsidó Ferenc
"Az ámulat a legméltóbb viszonyulási mód"
Molnár Vilmos
Rémán doktor hasberendezése, metszőfoga, kisujja
Benedikt Wells
A város háztetőin
Vári Csaba
A szív létszótáraiból
Pomogáts Béla
Többségből kisebbség – kisebbségből szórvány
Cseke Róbert
Versei
SERESTÉLY ZALÁN
A Hársfasor árnyai
Wastrmann István
Fehér Mirembe házában
Szőcs István
Képtelen jegyzetek
Király Farkas
Sortűz karácsonykor
Lakatos Artur
A fantasy-világ mítoszai (3.) – Lovecraft, a fantasy pszichotriller prófétája
Jakab-Benke Nándor
Szikla a cipőnkben
LOVASSY CSEH TAMÁS
Rémmese Kolozsváron
BERKI TÍMEA
Bölcsészek vetélkedése
Xantus Boróka
Profán szenvedéstörténet
A nyelv terei
Jakabffy Tamás
Visky Péter és tsai. „kis kece lánya”
Túros Eszter
Festői történések
Márciusi évfordulók
 
LOVASSY CSEH TAMÁS
Rémmese Kolozsváron
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 4. (642.) SZÁM — FEBRUÁR 25.

Silviu Purcărete ismét a Kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezett, és az elmúlt év végén bemutatták Roger Vitrac Viktor, avagy a gyerekuralom című darabját.

A kétórás stúdió-előadásra nehéz úgy beülni, hogy a néző elvonatkoztat a korábbi Purcărete-rendezésektől, így a 2003-ban bemutatott Pantagruel sógornőjétől, a 2007 októberében színpadra vitt, majd nemrégiben felújított Gianni Schicchitől, vagy a 2012-es Interferenciákon látott A király halódiktól és a Gulliver utazásaitól. Mert – szerencsére – mindhárom említett előadás kitörölhetetlen emlékként dolgozhat a fejekben, valamiféle elképzelése lehet a nézőtérre érkezőnek arról, hogy mi vár rá: a létezés – és ebből kifolyólag a halál – legalapvetőbb kérdéseinek újragondolása, az egyén és hatalom soha el nem évülő problematikája, mindez egy sajátos, víziószerű színpadi világba csomagolva. Aki erre számított a novemberi bemutató során, nem csalódott túl nagyot.

A Dragoş Buhagiar (díszlet- és jelmeztervező) által megálmodott színpadi tér már az első pillanatban magával ragadja a nézőt: a befelé szűkülő szobabelső szürrealitásával. A kockás járólapok, az arányosan zsugorodó asztalok és székek láttán az ember keresni kezdi a Meseországba csöppenő Alizt, noha mindannyian tudjuk, hogy ez esetben nem egy Lewis Carroll, hanem egy Roger Vitrac szöveggel van dolgunk. (Bár azon sem lepődnénk meg, ha Purcărete az angol szerző fantáziavilágát álmodta volna színpadra, hiszen a román rendezőtől nem áll távol a színpadon szokatlanul ható szövegek feldolgozása és továbbgondolása sem.) Kétoldalt, valamint a játéktér nézőkkel szembeeső felén két-két ajtó vár arra, hogy belépjenek történetünk szereplői. És csakhamar megjelenik Viktor, a kilencéves gyermek (Dimény Áron), aki épp Lilivel, a cselédlánnyal (Varga Csilla) vitatkozik. Az a tény, hogy a címben is feltüntett gyermeket egy meglett férfi alakítja, nem idegen Vitrac ezen szövegétől, az általános színházi konvenciókban mégis szokatlanul hat. A hózentrógeres, jól fésült Viktor látahatóan elemében van: terrorizálja Lilit, majd összetör egy értékes Sèvres-i vázát, de tettét nem vállalja, sőt, Lilire fogja. Mindezt azonban oly meggyőzően teszi, hogy az ember elkezd gyanakodni: illúzió és valóság határa valóban ennyire képlékeny lenne, s az igazság értéke valóban csak attól függ, épp kinek a szájából hangzik el?
Az előadás egészén végighalad a realitás és fikció e furcsa kettőse, melytől a színpadi események nagyszabású vízióra emlékeztetnek. Purcărete rendezésének egyik erősége, hogy e „nagyság” mégsem hat eltúlzottnak, a stúdiótérben zajló események apró, precízen kidolgozott színészi gesztusokból állnak össze. Talán az Andrei Şerban Hedda Gabler-rendezése óta a kolozsvári nagyérdemű itt láthat olyan előadást, melyben ilyen közelről figyelhetőek meg azok a kidolgozott színészi játékok, melyeket Purcărete előadása felvonultat.

A Viktor szülinapjára készülő család első látásra egy jómódú, felső-középosztálybeli társaság. Emília, a nagyra nőtt kilencéves édesanyja (Kató Emőke) látszólag szereti férjét, a fontoskodón tipegő Károlyt (Bogdán Zsolt), s lakásuk a béke szigete, ahova Eszter, a hatéves szomszéd kislány (Albert Csilla) szívesen jár át. A látszat azonban – a játéktér arányaihoz hasonlóan – csalóka, hiszen hamar kiderül: Károly viszonyt folytat a cselédlánnyal, Eszter pedig mintha menekülne anyja (Vindis Andrea) és a bizonyos szavak hallatán idegrohamot kapó apja (Szűcs Ervin) elől. Ahogyan az ünnepség előkészületei folynak, egyre inkább világossá válik: valami nincs rendjén Viktor családjában. Elfolytott indulatok kerülnek felszínre, s a humoros szöveg valódi tragédiákat takar: kiüresedett, formaságokban kimerülő kapcsolatok és verbális (olykor pedig fizikai) erőszak uralja az eseményeket, melyektől Vitrac darabja leginkább rémmesére hasonlít. Csak tovább erősíti az előadás enyhén groteszk jellegét Louségur tábornok (Biró József) jelenléte, aki először még termetes férfiként lép be a nézőtérrel szembeeső ajtón, majd második belépőjekor, Biró bámulatos technikai tudással alakítja a törpe növésű katonát (térden csúszva), aki a lehető legkisebb mértékben sem vehető komolyan. A Kézdi Imola által megformált Ida Mortemart szintén azok közé sorolható, akik Purcărete színpadi világát elemeltté teszik, hiszen a folyamatosan és kényszeredetten szellentő nő belépője sem szokványos: egyszer csak kettéválik a hátsó fal, s az így keletkezett óriási repedésből lép elő a jól öltözött hölgy. Az előadás nem nélkülöz kedves ismerősöket sem. Purcărete mintegy átemelte a már említett Gianni Schicchi rendezéséből  az ott feltűnő néma hölgyet, akit akkor is és most is Molnár Levente formál meg. A sejtelmes alak fel-fel tűnik, s jelenlétével rendszerint zavarba hozza a nézőt. Erőteljes rendezői szándék ez, mely nem hagyja ellustulni a nézőt, s minden megtesz annak érdekében, hogy a látottak kapcsán senki ne maradjon közömbös.

S ha nem lenne elég mindaz, amit a színészi játék és látvány nyújt, még mindig elmerülhetünk Vasile Şirli előadás-zenéjében. Purcărete állandó munkatársa úgy komponált zenét, hogy a figyelmetlen néző észre sem veszi: lassacskán egy valóságos opera bontakozik ki a hangzó térben. Míg az előadás első felében inkább csak zörejek és hangulatjelző dallamok csendülnek fel, a második felvonásra már valódi opera-részletekkel találkozunk, s a színészek is egyre több szöveget énekelnek. Mindez csak mégjobban kihangsúlyozza azt, ami addigra már amúgy is nyilvánvaló: a Vitrac és Purcărete által megteremtett világot nem szabad valóságként kezelnünk. Nevethetünk az eseményeken vagy megbotránkozhatunk, de állást kell foglalnunk, mert a Kolozsvári Állami Magyar Színház legutóbbi bemutatója kapcsán közömbösségnek helye nincs.

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Roger Vitrac: Viktor, avagy a gyerekuralom. Szereplők: Dimény Áron, Bogdán Zsolt, Kató Emőke, Varga Csilla, Albert Csilla, Szűcs Ervin, Vindis Andrea, Biró József, Kézdi Imola, Molnár Levente. Rendező: Silviu Purcărete; díszlet- és jelmeztervező: Dragoş Buhagiar; zeneszerző: Vasile Şirli; zenei munkatárs: Incze G. Katalin; a rendező munkatársa: Albu István; a díszlettervező asszisztense: Petre-Tiberius Trifan; a díszlettervező asszisztense: Vladimir Iuganu; ügyelő: Kerezsy Imola.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében