A Magyar Tudomány Napján az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1859-es születésére is emlékeznek mindazok, akik a tudományművelés jegyében évről évre összesereglenek november 24. tájékán Kolozsvárt, újabban más városokban is. Az ünnep tizenegy éves története során 2013-ban első alkalommal szerkesztették önálló kötetté az I. szakosztályban elhangzott előadásokat. Joggal tekinthetjük e kötet előzményének azt a 2011-ben szintén az EMÉ-nél megjelent kiadványt, amelyet Keszeg Vilmos, akkori szakosztályi elnök szerkesztett Iskolák, iskolamesterek, diákok Erdélyben. Iskola- és oktatástörténeti tanulmányok címmel, és amely a Magyar Tudomány Napja 2007-es előadásaiból közölt válogatást. A mostani kötet viszont a folytatás lehetőségét ígéri, hiszen évkönyvvé válna – erről értesíti az olvasókat Sipos Gábor a kötet élén álló üdvözletben.

A Certamen teret enged az I. szakosztály különböző tudományterületeit képviselő előadóknak és szerzőknek a megmutatkozásra, akár önlegitimációs kísérletként, mely során csoportosan állnak az olvasóközönség elé. A szerkesztők – Egyed Emese, Pakó László és Weisz Attila – reneszánsz kori hagyományokhoz fordultak, amikor címet választottak a gyűjteményes kötetnek. A szakmai vita eleven tárgyaiként tekintik a kötet tanulmányait, így feleltetik meg azokat a címben szereplő latin kifejezésnek. Vetélkedés, versengés e kötet, hiszen a szerzők szövegeikben a tudományosság ismérveit követve kiegészítenek, feltárnak, értelmeznek, korábbi szakmai álláspontokat finomítanak vagy éppen cáfolnak. 

A nyelv-, irodalom-, néprajztudomány; régészet, történelem és művészettörténet önálló részei a kötetnek, és a három fejezetet három, az adott szakterületeken jártas szakember szerkesztette. A szerkesztői koncepció erénye, hogy a tanulmányokat kulcsszavak vezetik be és román, illetve angol nyelvű rezümék zárják. A rövidítésjegyzék, a személy- és helynévmutató egyaránt az olvasói tájékozódást szolgálják. A tudományterületek közötti átjárhatóságot előtérbe helyező szerkesztők egységesítették ugyan a jegyzetelés-hivatkozás rendszerét, mégis előfordulnak egyenetlenségek. Például a Román Állami Levéltár Kolozs megyei fiókjára való hivatkozás eltérő módon jelenik meg a kötet három fejezetében (KvOL / RNLtKol / RÁL). 

Doktoranduszok, az EME Kutatóin-tézetének munkatársai, egyetemi tanárok, kutatók jelzik, hogy éppen hol tartanak tudományos vizsgálódásaikban. A kötetben így kerül egymás mellé a doktori dolgozat résztanulmánya, az esettanulmány, az alkalomra vagy egy pályázat keretében íródott munka, máshol is elhangzott előadás, stb. Imre Mihály Szenczi Molnár Alberttel foglalkozó plenáris előadásának szerkesztett változata is e kiadvány része. Bekerült Poszler Györgyi Sarkadi Nagy Emese művészettörténeti tárgyú kötetét ismertető szövege is. (Bár mindhárom szekció programjában szerepelt a könyvbemutató, a szerkesztők mégis csupán ezt az egyet illesztették a kötetbe). 

A nyelv- és néprajztudományt négy kutató képviseli. András Zselyke Szabó T. Attila nyelvművelő célú szövegeit ismerteti. Katona Hajnal a romániai magyarság falun élő közösségeit vizsgálja és hasonlítja össze a nyelvi jogok ismeretének szempontjából. Szikszai Mária a Szatmár megyei Kaplony sváb eredetű katolikus kisközösség társulati életével kapcsolatos kutatásaiból közöl, míg Balázs Lajos a paraszti nemi élet kutatásának tanulságait foglalja össze. Itt jegyezzük meg, hogy hasonló jellegű, kutatói önreflexiót előtérbe helyező szöveg a Kiss Lórándé is, amely az erdélyi szász templomok falképeinek kutatását dokumentálja. 

Az irodalomtudományi szövegek sorában Nagy Emőke a Teleki-, Kazinczy- és Érdy-kódexek alapján vizsgálja Szent Anna kultuszát. Papp Kinga, Csikós Júlia és Biró Annamária tanulmányai kisebb léptékű vizsgálatok: a személyes levelezés, a családi hagyaték, a felekezeti és nemzeti identitás elemeit tartalmazó források segítségével rekonstruálnak interperszonális viszonyokat, átörökített családi, társadalmi mintákat, nyelvhasználati és identifikációs preferenciákat. Cseke Péter tanulmánya a homo aestheticus és homo politicus Szabó Zoltán értékszemléletét mutatja be. Orbán Gyöngyi egy Derrida-előadás textusainak felelteti meg a Németh László esszéiből kiolvasható pedagógiai koncepciót. Az igényes tanulmány befogadását megakasztja egy neveléstudományi konferenciára való hivatkozás, valószínűleg ott hangzott el először ez az előadás, amelynek írott változatát nem igazították e kötethez. Az első fejezetet Kötő József színházi tárgyú, az Örkény-értelmezéseket taglaló írása zárja.

A második fejezet első tanulmányában Sófalvi András saját doktori disszertációját írja fölül az udvarhelyszéki Rika-erdei várak Árpád-kori történetének alaposabb értelmezésével. Marosvásárhely első írásos említése kapcsán Hegyi Géza kontextusokat és meggyőző érveket társít egy oklevél létrejöttének körülményeihez. Lupescu Makó Mária az erdélyi középkori végrendeletek forrástípusára hívja fel a figyelmet. A kora újkori kolozsvári társadalom több tanulmány fókuszpontjaként is visszaköszön a kötetben. Rüsz-Fogarasi Enikő az ispotálymesterséget vállaló kolozsvári polgárokat vizsgálja. Derzsi Júlia tanulmányában a hétköznapi élet problémáit orvosló közrendészeti szabályalkotásokkal foglalkozik. Bogdándi Zsolt az ítélőmesterséget Wesselényi Miklós felívelő életpályáján keresztül ismerteti. E korszak végének városi bíráskodását a karrierépítés lehetőségeként értelmezi Pakó László. Gálfi Emőke arra keres magyarázatot, hogy miért nem szerepel Szalárdi János krónikájában az a harmadik személy, aki részt vett a gyulafehérvári hiteleshely iratanyagának tatárok előli sikeres menekítésében 1568-ban. A széki egyházmegye parciális zsinati jegyzőkönyveiben az elutasított válóokok lesznek érdekesek Márton Tünde Mária értelmezésében. Ősz Sándor Előd hiánypótlást végez, amikor a Görgényi Református Egyházmegye történetét kutatja; Tóth Levente az Udvarhelyi Református Egyházmegye 17–19. századi történetében a világi elit szerepét és rokoni kapcsolatainak fontosságát tárgyalja. Gidó Csaba tanulmánya a vasúti utazás 19. századi élményével foglalkozik. Nagy Botond a háromszéki erdővagyon és a faipari vállalkozások 19. századi példáit kutatja. Nagy Róbert Miklós már az iparosodás folyamatát értelmezi, a kolozsvári iparos munkásság identitásának komponenseit vizsgálva. Gidó Attila statisztikai adatok kíséretében illusztrálja az első világháború utáni Erdély társadalmi rétegezettségét és kulturális intézményeit.

A kötet utolsó fejezetében kapnak helyet a művészettörténeti írások. Weisz Attila a 17. századi Egyházfalva 1986-ban lebontott református templomát, Orbán Zsolt pedig a 18. században épült, szimbolikus jelentőségű nagyszebeni református templomot vizsgálja. E két tanulmány közé ékelődik Kovács Zsoltnak a dési Mária-kultuszt feltáró írása. Bordás Beáta a válaszúti Bánffy-kastély 19. századi átépítésével foglalkozik, kiemelve a kastélybelső iparművészeti értékeit. Murádin Jenő a százötven éve született Körösfői Kriesch Aladár portréját vázolja, a művész kolozsvári, diódi és kalotaszegi kapcsolatai tükrében.

A kötetet a képmelléklet zárja. Sajnos, az első fejezet és a történelemtudomány szövegeit nem kísérik képek, talán azért, mert azok írott forrásokat használnak. A 21. századi felfedező, feltáró tudományos munkának az eredményeit olvashatjuk tehát. A Certamen első darabja pedig arra kötelezi a szerkesztőket és az I. szakosztály kutatóit, hogy távlatokban gondolkodjanak, hiszen a következő évek előadásainak közlését ígérik.