"meg fogja érezni a szíved dobbanását"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 5. (643.) SZÁM — MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Kései sirató
Bálint Tamás
A láthatatlan Tökéletes nyomában
MÁRTON EVELIN
Melek Sebaha
PAPP-FÜR JÁNOS
Versei
Kántor Lajos
Egy történet elkezdődik
DIMÉNY ÁRPÁD
Versei
Bonczidai Éva
Rövidprózái
FÜLÖP GYÖRGY
Berlinen át
Csíki András
a telet már nem éri meg.
Jakab Villő Hanga
A farkas mi vagyunk
Szőcs István
„Hogy micsoda: … Hogy ki? … Hogy mi? … Hogy miii?”
Lakatos Artur
A fantasy-világ mítoszai (3.) – Jack Vance és a haldokló Föld világa
Gyenge Zsolt
Berlinálé 2014: filmdömping, kultúrpolitika, kesergés
KAÁLI NAGY BOTOND
Ördög a határon
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
„Totál egotrip”
Borsos J. Gyöngyi
Nap rókabundában
A
Szekernyés János
Díjazottak tárlata
Lászlóffy Zsolt
A béke utolsó – a háború első éjszakája
Hírek
 
Papp Attila Zsolt
Kései sirató
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 5. (643.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

Manapság a költők nem szoktak öngyilkosok lenni – ezen a nemrég hallott mondaton rágódom egy ideje. Az öngyilkosság ugyan régebben sem volt éppen szokásnak nevezhető, még poéták körében sem, de ennek a mondatnak nem is ez az értelme: kimondatlanul ugyanis az a feltételezés húzódik meg mögötte, hogy a költészetnek annak idején, a meghatározhatatlan „aranykorban” tétje, súlya volt, és ezzel a téttel a művelői tökéletesen tisztában voltak. És hogy ma már senkit sem érdekel annyira a poézis, magukat a költőket sem, hogy fenekestül felforgassa az egzisztenciájukat; egyszerűbben szólva: hogy belehaljanak. 
Nem tudom, mit gondoljak erről, az effajta kijelentéseknek talán nem is az a céljuk, hogy igazak vagy hamisak legyenek, csak érzem, hogy van valami lényegi kapcsolata mindazzal, amit Borbély Szilárdról tudunk. Azzal, hogy elment. Az alkotó emberek közül sokadikként ebben az évben, amely jóformán alig kezdődött el, s máris tele az a bizonyos pohár sárga kankalinnal.
És talán egészen kicsit szégyenkezem is, mert amikor elolvastam a Nincsteleneket, nem hittem neki. Sosem mondtam ki vagy írtam le, mivel a Halotti Pompa után számomra Borbély Szilárd azok közé tartozott, akiken – írjanak, mondjanak vagy tegyenek ezután bármit – nem foghat többé semmi. De azt gondoltam, hogy ennyi szenvedés nincs a világon, amennyit ebben a könyvben ő magára vett, és nem lehetséges, hogy a sár mögül ne ragyogjon ki az arany, legalább egy kicsit, mert ha így van, akkor ez elviselhetetlen.
És hát igen, végeredményben erről lenne szó: hogy ez elviselhetetlen.
Borbély Szilárd nem is viselte el. Mert nem volt mai költő: önnön élete volt a fedezet művére, arra az Egyetlen Műre, amit írt, különböző műfajokban, mindig ugyanarról. Ezért hát nem tehette meg, hogy ha felismerte ezt az elviselhetetlenséget, ne vonja le belőle – nagyon nehéz szívvel lehet ezt csak leírni – a megfelelő következtetéseket. Nem tudom, hogy jól van-e ez így, egyre kevésbé tudok bármit, azt meg végképp nem, hogy hol van most, csak remélni merem, hogy van valahol, hogy nem sehol van, és hogy Urunk szívében nincs halál.
Hogy nincs halál.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében