"meg fogja érezni a szíved dobbanását"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 5. (643.) SZÁM — MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Kései sirató
Bálint Tamás
A láthatatlan Tökéletes nyomában
MÁRTON EVELIN
Melek Sebaha
PAPP-FÜR JÁNOS
Versei
Kántor Lajos
Egy történet elkezdődik
DIMÉNY ÁRPÁD
Versei
Bonczidai Éva
Rövidprózái
FÜLÖP GYÖRGY
Berlinen át
Csíki András
a telet már nem éri meg.
Jakab Villő Hanga
A farkas mi vagyunk
Szőcs István
„Hogy micsoda: … Hogy ki? … Hogy mi? … Hogy miii?”
Lakatos Artur
A fantasy-világ mítoszai (3.) – Jack Vance és a haldokló Föld világa
Gyenge Zsolt
Berlinálé 2014: filmdömping, kultúrpolitika, kesergés
KAÁLI NAGY BOTOND
Ördög a határon
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
„Totál egotrip”
Borsos J. Gyöngyi
Nap rókabundában
A
Szekernyés János
Díjazottak tárlata
Lászlóffy Zsolt
A béke utolsó – a háború első éjszakája
Hírek
 
Bálint Tamás
A láthatatlan Tökéletes nyomában
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 5. (643.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

– Hol és hogyan él jelen pillanatban Murányi Sándor Olivér író? Székelyudvarhelyen vagy Budapesten? Mennyi utazással jár, hogy mindenhol jelenlégy? Nem érzed úgy, hogy mégsem érsz el mindenhová?

– A medveleső ruhám, a horgászbotjaim és a lovaglókalapom is udvarhelyi otthonomban várnak. A magyar fővárosban akkor is átutazó maradok, ha néha hetekig tartózkodom ott. Ez főleg a téli hónapokra jellemző, amikor a medvék elhúzódnak a Hargitán, és beáll a horgásztilalom. Ilyenkor van időm találkozni pesti barátaimmal és megnézni a Katona József Színház műsorait, valamint a legújabb IMAX-mozivetítéseket. Idén, a tavasz tényleges beállta előtt szeretnék visszajutni Berlinbe, ahol tavaly pár E-MIL-tagtársammal egy-gyütt közös irodalmi esten léptünk fel. Ráhangolódás végett olvasom újra e napokban Alfred Döblin Berlin, Alexanderplatz című regényét. Európa városai közül Berlin tetszik leginkább, mivel a múzeumai között is ágaskodó daruival a folyamatos megújulást szemlélhetem benne, akár az erdőkben, ahol szintén vendég vagyok, hiszen évezredekkel ezelőtt eljöttek onnan az ősök… Mintha spirál létezne a természet és a civilizáció között, amelyen nincs visszaút. Minél külsőbb körbe kerülünk ezen az emberi kultúra felé, annál inkább elszakadunk a vadontól, amely már csak alkalmi vendégségben fogad minket, hiszen ott nem tudnánk elvégezni rendesen napi tisztálkodásunk, és rövid időn belül lemerülnének okostelefonjaink. Ennek tudatában sóvárgás alakul ki az emberben az elhagyott „éden” után, egzotikussá válnak számunkra a virágok és a vadak. Nem hiába a nagyvárosi ember a leglelkesebb, amikor medvelesre hívom. Természetesen ez a rengeteg mozgás különféle áldozatokkal jár. Azonban egy író elsősorban ne az internetről gyűjtse az élményeit. Nem kell mindenhova elérnem. De minden órában, amit otthon, a lakásban töltünk, máshol valami feledhetetlen történt volna velünk...

– Ismert a természet iránti rajongásod, a harcművészetekben és néptáncban való jártasságod. Mennyire tudsz szenvedélyeidnek élni a nagyvárosban, amellett, hogy írásaidban rendszeresen megjelennek az említett témák? Ki vigyáz Jágóra, a weimari vizsládra?

– Szabad medve szuszogását hallgatni – tíz méterről. Nézni, hogyan játszik bundáján a lemenő nap fénye. Majd ott maradni, míg beleszagolhatok a hajnali levegőből áradó növényillatba... Saját félelmemen kellett úrrá lennem ehhez. A természet iránti lelkesedés ébredés volt számomra, amikor a kolozsvári egyetemi évek után úgy hozta a sors, hogy haza kellett költöznöm Székelyudvarhelyre. Köztudott: a legtöbben nehezen búcsúznak a Kincses Várostól. Miközben szerencsétlen sasfiókának éreztem magam, amely a világ helyett visszarepült fészkébe, elkezdtem keresni gyerekkorom színhelyén az újat. Így ültem először lóhátra, így sajátítottam el valamelyest a legyezőhorgászat módszerét, és így láttam meg az első nagyvadat. Egy idő után függővé váltam, legutóbb még karácsonykor is a havas fenyvesben ért a reggel... Nem csoda, hogy Pesten sem férek a bőrömben, pár napja leutaztam Magyarország első magánállatkertjébe, Abonyba, hogy ölbe vehessek egy szibériai tigriskölyköt, amely havonta húsz kilót nő, hogy elérje a kétszázötvenet. Ihletet adó, fantasztikus találkozás volt... Aztán elvittem Simon Márton slammer barátomat a helyszínre. Mindkettőnk tigrises fotói nagy lájközönt kaptak a Facebookon. A könyvek mellett ez is bizonyítja, hogy a természetközeliség egyáltalán nem idejétmúlt az irodalomban, az új nemzedék fogékony rá: az élővilág örök téma, akár a szerelem és a halál. Harcművészet és néptánc. Annak ellenére, hogy mindkettőben országos első helyezést értem el, igazat adok Esterházy Péternek, aki tavalyi székelyföldi utunkon ezt válaszolta nekem, amikor irodalmi estünkön a közönség előtt matematikáról és futballról kérdeztem: „Ha egy író profi akar lenni, minden más területen szép lassan amatőrré válik.” A karate megmaradt, nem hagytam abba, de már nem az első helyen áll. Pesten is eljárok Krepsz János 6 danos mester edzéseire, ő dönti majd el, hogy vizsgázhatok-e további danokra. Az újabb néptáncfigurákat is igyekszem megjegyezni, de e tudásom nem fejlesztettem lényegesen tovább. Helyette Jágóval, a Dr. Fried István Herder-díjas irodalomtörténésztől ajándékba kapott weimari vizslával sétálunk – hol medveles előtt a székely erdőkben, hol a pesti városligeti parkban. Mindkét helyen egyformán jól érzi magát, mert számára gazdája jelenléte a legfontosabb. Most is jóízűen horkol mellettem, miközben e sorokat pötyögöm. Meg vagyok győződve: őseit Goethe szolgálói simogatták – maga az excellenciás úr ugyanis Christiane Vulpius simogatására összpontosított. Aztán a költő számára „büdösebbé” vált a nő a munkánál. A szóbeszéd szerint ez az öregkor kezdete – bár, ha az alig tizenhét éves Ulrike von Lewetzow kezét megkérni óhajtó, hetven fölötti Mesterre gondolok, megdől az elmélet. Tény, hogy amíg Goethe belemerült a Faust második részének írásába, szolgálói gondosan nevelték a weimari vizslákat. Az ezüst nyílnak becézett kutyusokkal igyekezett ellensúlyozni a fejedelmi hercegség a dilettáns művészek elszaporodását. – Ilyen szépet nem tudtok alkotni! – mondta nem egyszer a herceg az önjelölt Künstlereknek, miközben a kecses járású ebekre mutatott, amelyek sokadik leszármazottjának lehetek gazdája. Írótáborokba nem viszem – legalább én ne bántsak egyes kollégákat…

– Hogyan kezeled, amikor rólad írnak mások? Milyen kritikai visszhangot váltott ki legutóbbi könyved?

– A 2012-ben, a Kalligram Kiadónál megjelent Zordok, a székely szamuráj című kötetemet többen az év legvitatottabb magyar könyvének nevezték. Ezt túlzónak tartom, annak ellenére, hogy hónapokon keresztül heti két kritikát kapott a munkám, elmarasztalót és dicsérőt egyaránt. Muszka Sándor barátom szerint fel akartak akasztani engem Budapest főterén a kritikusok. Magam is meglepődtem, hogy az Élet és Irodalomban, a Népszabadságban, a Magyar Narancsban írnak rólam. Mészáros Sándor szerkesztőmmel nem gondoltuk, hogy a könyv ennyire felkavarja az irodalmi állóvizet. Ugyanakkor tudtam: önkritikámnál sem a dicsérők, sem az elmarasztalók nem lehetnek erősebbek… Nem életem főművét írtam meg, hanem egy átmeneti kötetet, amellyel annyit sikerült elérnem, hogy remélhetőleg nem áztatja el a fürdőkádban elalvás miatt az olvasó.
 
És hogyan fogadta a közönség, főleg a Felnyomták szentnek című köteted után? Milyen különbséget hozott az új kiadó, a hangsúlyosabb magyarországi jelenlét?

– 2007-ben Kolozsváron, a tieddel együtt megjelent könyvem után, Gáll Attila akkori szerkesztőm azt tanácsolta, hogy egy következő könyvben egyesítsem a szentet a profánnal, vagyis olvadjanak egymásba a Felnyomták szentnekben egymástól elkülönülő klasszikus jellegű, többnyire prűd és a szókimondó részek. Ezt igyekeztem megoldani a Zordokban. A legnehezebb nem kimondani volt, hanem belehallgatni eseményeket, történéseket a szövegbe. A Kalligram Kiadónál való megjelenés nagy kihívás volt számomra, hiszen olyan írókkal kerültem egy csapatba, mint Márton László, Kerékgyártó István, Barnás Ferenc, Tompa Andrea, Borbély Szilárd. Hozzájuk képest a mai napig csak induló vagyok Magyarországon, ugyanakkor rendkívül jól esett, hogy a már említett Mészáros Sándor a legeldugottabb székely faluba is elkísért, hogy bemutassa a kötetem…

– Az biztosan kijelenthető rólad, hogy nem hagyja senki szó nélkül az írói munkásságod, mindenkinek sarkos véleménye van rólad. Hogyan éled meg azt, hogy ennyien foglalkoznak veled, kapsz hideget és meleget is rendszeresen? Milyennek látnak a bírálók, a rajongók, és milyennek szeretnél látszani?

– Visszatérek az erdőbe, amely újra és újra kitisztítja előttem a belső horizontot. A mackókat nem érdekli, hogy traktorista vagy író próbál részt venni szabad életükben. Ami a bírálóim illeti: inkább egy építő kritika, mint egy kritikának álcázott laudáció. Az igazi dicséret az, amikor számomra ismeretlen olvasók keresnek meg és kacsintanak rám, idézve a székely szamurájt. A nyilvánosság segít jobban keresni önmagam. Idén negyven éves leszek. Az észak-amerikai indiánoknál ilyen korúak voltak a vének és a törzsfőnökök. Mivel azonban későn érő típus vagyok, és az irodalomban is a hosszútávfutásra igyekszem berendezni az életem, még mélyülnöm kell. A régi keleti mondás szerint az abszolút őszinteség hegyeket mozgat. A közvélemény előtt is annak akarok látszani, aki reggeli borotválkozáskor a tükör előtt vagyok: csetlő-botló ember, aki megfullad, ha nem tér vissza életébe újra és újra a kaland, amely nélkül meddő a literatúra, mint a szőkefalvi javasasszony.

– És te mit gondolsz az erdélyi és magyarországi irodalomról, irodalmi életről? Kikre nézel fel, kiknek a véleményére hallgatsz?
 
– Amíg olyan regények születnek, mint a Verhovina madarai, addig nincs veszélyben a kortárs magyar irodalom. Bodor Ádám az idősebb Barát számomra, bár ő bizonyos értelemben jóval fiatalabb, mint én, hiszen hetvennyolcadik évében nálam is pontosabban tudja, hány fok van éppen New Yorkban, és lehet-e síelni a Madarasi Hargitán. Idén tavasszal is együtt érkezünk haza közös székelyföldi fellépésekre. Felesége és könyvborítóinak tervezője, Bodor Anikó képzőművész szellemi Anyám, pontosan látja, mi történik a literatúrában. A szerzőket a magam számára nem műfajilag határozom meg: Márton László prózaírói és Tarján Tamás kritikai munkássága egyaránt fontos számomra. Nem rangsorolok, csakhogy elsőként mégis a már említett Fried István professzorral kellett volna kezdenem, de ő nem szereti, ha írnak róla. Érthető, hiszen egész életében önzetlenül írt másokról. Segítsége nélkül nem tartanék ott, ahol vagyok. Budapesten gyakran beszélgetünk irodalomról Kányádi Sándorral, Térey Jánossal, Nagy Koppány Zsolttal, nem utolsó sorban Noszlopi Botonddal, akivel szervezünk is együtt írói esteket. Erdélyben Király Zoltánnal, Karácsonyi Zsolttal és a Székelyföld folyóirat író-költő-szerkesztőivel találkozom gyakrabban. De fontos számomra Kovács András Ferenc, Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor véleménye. Mindent egybevetve: a különféle írószervezetek és csoportosulások által egy ötletekben gazdag, friss kortárs magyar irodalom rajzolódik ki előttem, amely Márai, Kertész, Nádas és Esterházy után is új meglepetéseket tartogat a nemzetközi olvasóközönség számára.

– Hogyan csöppentél bele az irodalomszervezés sűrűjébe? Milyen módon sikerül az irodalmi „nagyvadakat” a Székelyföldre csábítani?

– Nem a hely számít, hanem az ember! – figyelmeztetett Apám, amikor tanulmányaim után hazaérkeztem 2003-ban Udvarhelyre. – Ha nincs közönség, nevelni kell! – biztatott néhai Maszelka János festőművész. E gondolatok alapján kezdtem el az irodalomszervezést szülővárosomban, a Küküllő-menti Athénban. Az általam székely Agórának becézett helyi G. Caféban az elmúlt két évben olyan szerzőkkel léptünk fel, mint Barnás Ferenc, Benő Attila, Bodor Ádám, Csaplár Vilmos, Esterházy Péter, Follinus Anna, François Bréda, Kányádi Sándor, Lackfi János, Nagy Koppány Zsolt és Térey János. De vendégeim voltak a pesti slammerek is, Pion István, Simon Márton és Závada Péter személyében. A tavalyi évet az Erdélyi Magyar Írók Ligájának év végi díjátadó gálájával zártuk. Igyekszem nyitott maradni, az irodalompolitika elé helyezve az értékek mentén történő munkát. Íróként és irodalomszervezőként nem az én tisztem eldönteni, hogy ki jó és ki nem a literatúrában. Ehelyett arra figyeltem, hogy a hozzám érkező szerző felolvasásának egyforma elő- és visszhangja legyen Erdélyben és Budapesten. A sajtó munkatársainak köszönhetően sikerült mindez. Hálával tartozom nekik. Fontosnak tartom, hogy ne csak nagy személyiségek tiszteljenek meg részvételükkel estjeinken, hanem kapjanak szót az igazi áttörés előtt álló fiatalok is, mint például Varga Melinda. Győrfi Katával is dolgoztunk közösen. Általában Romániáról sok mindent elmondanak. De arról ritkán esik szó, hogy egyelőre még itt található a kontinens erdeinek harminc százaléka, ilyen értelemben az ország Európa Kanadája. És ezzel megint a természetközeliségnél tartunk. Melyik kortárs szerző ne jönne el Székelyföldre, hogy garantáltan telt házas fellépése előtt vagy után megtekintsük a parajdi sóbányát, felgyalogoljunk a Hargitára, pisztrángra horgásszunk Zeteváralján vagy részt vegyen velem, a medvepásztorral egy vadlesen. (Ha éppen nem jön elő sűrűből a barna bundás, a móka kedvéért beöltöztetjük a Gondűző Étterem és Szálloda kapusát, aki ugyanúgy mozog, és egy szabadnapot kap érte cserébe!) Komolyra fordítva a szót: Székelyföldre látogatni nemcsak bemutatkozási lehetőség, hanem ihletforrás is az írók, költők számára…

– Milyen ötleteken dolgozol jelenleg, mire számíthatunk tőled a közeljövőben? Ismét regény készül?

– Székely János szerint bármilyen témával jön egy író, nagyobb százalékban önmagát meséli el. Egyesek szerint a múltról, mások szerint a jelenről kell írni a mai magyar prózában. Mindkettő sikerére bőven van példa, egyforma tehát az olvasói igény. Készülő könyvemben e kettőt próbálom összeilleszteni úgy, hogy felépülhessenek belőle egy új regény körvonalai. Hogy ez sikerül-e, ma még nem tudom. Ennél fontosabb a napi munka. Nulla dies sine linea, avagy egy napod se teljen el a tervedért húzott vonal nélkül – tartja a latin mondás. Milyen szépek az irodalmi szerzőre vonatkozó német kifejezések: Schriftsteller, Dichter: Szövegépítő, Gondolatsűrítő. Amikor megnyitom laptopomon a Wordot, el kell tűnniük egy időre a nagyvárosoknak, az erdőknek és nagyvad lakóinak, a soron következő irodalmi esteknek és a tigriseknek… Mert az író elsősorban nem azért születik, hogy sikeres legyen a társadalomban – bár ez mindannyiunk számára csábító. Hanem hogy a szöveg fölé hajolva keresse a Földönláthatatlan, „földiekkel játszó égi tünemény”-t, az alkotásban mégis meg-megcsillanó Tökéletest…
 
Murányi Sándor Olivér
Író, irodalomszervező. 1974. október 13-án született Székelyudvarhelyen. Művei: Üres és Teli – harcesszé (Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány, Székelyudvarhely, 2007); Felnyomták szentnek (Erdélyi Híradó Kiadó–Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2007); Zordok, a székely szamuráj – regény (Kalligram, 2012).




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében