A bába ajtaját félénken megkoppintotta valaki. Hurijja kiugrott az ágyból, s még mielőtt kinyitotta volna az ajtót, odarántotta a vizes-fazekat a tűzhely fölé. A sötétben nyurga alak állt, Hurijja csak akkor látta meg, hogy egy egészen fiatal lány, amikor már beljebb került. Aprócska hasa volt. Nem olyan méretű, amilyenre ő számított.

– Hát te? Mit akarsz? – kérdezte tőle mogorván.

– Szülnöm kell. Vagyis... szülni fogok... – mormogta a lány válaszul, és hirtelen a hasához kapott.

– Na feküdj fel gyorsan az ágyra – mondta Hurijja, és egy hirtelen mozdulattal tiszta lepedőt dobott a saját ágyneműjére.

Az ágy még meleg volt. A lány elvackolódott benne, oldalra fordult és felhúzta a térdét. Reszketett, még a fogai is vacogtak.

– Ne így, te szerencsétlen, így nem tudlak megnézni, – dünnyögte a bába, és megfelelő pozícióba segítette a lányt. Lássuk csak, mi van itt – mormogta. Addig is, beszélgessünk egy kicsit. Soha nem láttalak még – azt hiszem – mondta, és gyakorlott mozdulatokkal szétfeszítette a lány térdeit, miközben az arcát fürkészte.

– Nem Ivánkó doktor lánya vagy te? – kérdezte meglepetten, és tovább bámulta a lányt, még a feladatáról is megfeledkezett. De aztán észbe kapott és bekukkantott a szétvetett lábak közé.

– Allahra mondom! Te tényleg szülni fogsz, méghozzá nemsokára. Fáj? Érted amit mondok? – rázta meg a lány vállát, aki egy pillanatra elájult.

– Beszélgess velem! – parancsolta Hurijja. És inkább sikolts, hogyha újra fáj – nem jó az, ha magadba fojtod. Azzal ugyanannyi erőt veszítesz!

– Nem akarok sikoltani – nyögte a lány, és a hasába markolt.

– Nem válaszoltál a kérdésemre, nem az Ivánkó lánya vagy?

– De igen – súgta a lány.

– És akkor miért nem apád segít rajtad most, mi? Miért jöttél hozzám, miért éppen a mozlim bábát kínozod éjnek évadján? Ez koraszülés lesz, nem biztos, hogy megmarad a gyermek – dohogott Hurijja, de azért előkészítette a műszeres táskáját.

– Apám nem tudja, hogy nagyon vagyok. És különben is, állatorvos – válaszolta a lány.

– Sejthettem volna. De egyszer csak megtudja – morogta Hurijja.

– Ha nem éli túl a gyermek, nem kellene megtudja – súgta megint a lány.

Hurijja válaszul arcul csapta.

– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen! – kiáltotta a páciens arcába. És mit akarsz, hogy hazudjak talán? Nekem pontos regisztereim vannak. Élő vagy holt, mind bekerül ide – ütött a bába mérgesen egy sötét hátú vaskos füzetre. 

– Nagyon fáj – sziszegte a lány.

– Fájjon. Megérdemled. Hamarosan túl leszel rajta, akkor majd meglátjuk mi a teendő. El ne mozdulj innen. Volt valahol egy báránybőr süvegem. Az éppen jó lesz a gyermeknek. Egy üveget is keresnem kell – duruzsolta Hurijja mintha csak magának, és térült-fordult az aprócska szobában.

– Csak akkor nyomd, amikor én mondom! – parancsolt a lányra, akinek a jelek szerint már tolófájásai voltak.

– Kisasszony. És megtudhatnám a pontos nevét? És hogy hány éves? – érdeklődött Hurijja, és sebesen írni kezdett a füzetébe.

– Perena Ivankova. Tizenhét éves vagyok – válaszolta az, és ömleni kezdtek a könnyei.

– Most meg mit bömbölsz? Bömböltél volna akkor, amikor kellett volna. Most már nincs idő erre. És főleg az erődet nem pazaroljuk ilyesmire. Mutasd csak a melled is – morogta a bába, és benyúlt Perena  lába közé, miközben az bontogatni kezdte az ingét.

– Félóra, és megvan a baba. Ahogy a hasadat nézem, lányod lesz. Ó, és talán a tejed is megjön hamarosan – tapsikolt boldogan a bába, megfeledkezve egy pillanatig arról, hogy éppen kényes ügye van.

– Aztán, apja lesz ennek a gyermeknek, ha megmarad? – kérdezte enyhe gúnnyal, miután kicsit észhez tért.

– Lesz – válaszolta Perena.

– Elég szűkszavú vagy – dünnyögte Hurijja.

– Jó, elmondom, úgyis mindjárt itt lesz – nyögte a lány és nyomott egyet.

– Kicsoda lesz itt? – csodálkozott a bába.

– Lemi Sebaha – sziszegte a lány, és fájdalmában erősen megmarkolta a lepedőt.

A bába összecsapta a kezét.

– Lemi Sebaha?! A Könyves Lemi? A mi Lemink? – kérdezte, és hitetlenkedve rázta a fejét. Ezt nem hiszem el! – mondta. 

– Ne nyomj most, pihenj egy kicsit. Mindjárt megvan – mondta még és hirtelen megsodort magának egy szivarkát.

– Te Perena Ivankova. Biztos nem hazudsz te nekem? Hiszen Lemi mozlim! Te meg szerb vagy. És Lemi megvan már vagy negyven éves, csak nem bolondult bele egy ilyen csitribe mint te vagy!? – morogta a bába, és mélyet szívott a szivarkából.

A szoba megtelt eukaliptusz és dohány illatával. Perena tovább markolászta a lepedőt, félrefordított fejjel nézett a bábára.

– Nem vagyok szerb. De Leminek úgyis mindegy lenne. Ő szeret engem. Tiszta szívéből. És nem negyvenéves, csak harmincöt – sziszegte, és nyomott egyet.

– Na, még egyet, most – ösztökélte Hurijja a lányt. Mindjárt kint van a feje! – kiáltotta, és ülő pozícióba segítette Perenát, de az a karjaiba hanyatlott.

– Nem bírok most... nem bírom... már reggel óta.... – nyögte halkan.

– Na, na – simogatta Hurijja a fejét. Fog ez menni, megpróbáljuk mindjárt még egyszer. Szóval ezért jöttél te éppen hozzám. Lemi mondta, hogy ide gyere?

– Igen. Mesélt magáról, sokat – súgta a lány, és igyekezett erőt gyűjteni.

– Mit hordott össze rólam, ugyan biza?– kérdezte hamiskás mosollyal Hurijja.

– Azt, hogy maga más. Maga nem törődik azzal, hogy aki a segítségére szorul, az albán, szerb, mozlim, vagy éppen zsidó... – válaszolta Perena és megpróbált felülni.

– Ne még – nyomta vissza Hurijja. Most elszámolsz magadban lassan ötvenig. Én is számolok. Mikor megszorítom a csuklódat, akkor nyomunk, jó? – mondta, és megsimogatta Perena fejét.

– Hát ezt mondta neked ez a Lemi? Mit is mondtál, hogy zsidó? Ki a zsidó?

– Én – válaszolta Perena, és visszahunyta a szemét.

– Magasságos isten – dünnyögött magában Hurijja. Még rosszabb. A lehető legrosszabb kombináció. Na, számoljunk – sóhajtott egyet halkan.

– Na most, Perena, most – kiáltotta, és megszorította a lány csuklóját.

Perena metsző fájdalmat érzett, mintha a belseje fordult volna ki, aztán hideget, és aztán csak a fagyos csendet érzékelte. Ám a következő pillanatban halkan felsírt a csecsemő. A megkönnyebbülés pillangóként kezdett verdesni a mellkasában.

– Él, él! – kiáltotta a bába. És élni fog!

– Honnan tudja? – kérdezte halkan, de aggodalmas hangon Perena, és megpróbált újra felülni.

– Ne ülj fel most. Csak a lábad ne nyújtsd ki. Maradj így! – parancsolt rá a bába.

– Biztos, hogy élni fog? Honnan tudja? – kérdezte elhaló hangon a lány és megpróbálta megérinteni a gyermeket.

– Látom, te hitetlen, látom! – válaszolta Hurijja és megmutatta Perenának a babát.

– Látod? Tökéletes emberke. Mindene megvan a kis ványadtnak. Még egy hónapig kellett volna bent kibírjad – duruzsolta édesdeden a csecsemőnek, és gyorsan lecsutakolta, majd egy tiszta vászonkendőbe bugyolálta és az anyja kezébe nyomta.

–  Tedd a melledre Perena, és szeresd, meg fogja érezni a szíved dobbanását, és itt marad közöttünk, ó te kis angyal – kacarászott Hurijja, aki minden babának ugyanígy örült. 

– Hogy fogják hívni? – kérdezte felkapva a fejét Perena lába közül.

– Nem tudom – dünnyögte a lány. Még nem választottunk neki nevet.

– Na, hát nagyon vártátok akkor – mormogta Hurijja, és tovább matatott Perenában.

– Hallod, és hol késlekedik ez a Lemi? Vagy csak hazudtál, amikor azt mondtad mindjárt itt van? Te! Nehogy elájulj itt nekem! Anya vagy mostantól. Felneveled, ahogy tudod, még ha apja sincs, akkor is. Más is megtette, te is megteszed! – toppantott dühösen a lábával a bába.

– Itt lesz, mindjárt itt lesz – súgta Perena, és álomba zuhant. Álmában egy vörös hajú kislány nyargalászott egy apró termetű lovon és visongva kacarászott.

Hurijja óvatosan elvette tőle a csecsemőt, és a báránybőr sapkába tette. Mellédugott egy melegvizes üveget is, majd a babára mosolygott.

– Te kis cukorbaba – duruzsolta neki. Éppen beleférsz ebbe a sapkába. Amikor nagy leszel, Hurijja anyó ad neked egy lovat. Sok lovam van nekem ám. Tudod? – kérdezte a csecsemőtől, és rákacsintott. 

– Meglátod micsoda paripád lesz – kuncogta. Mindenki ismeri Hurijja rövid lábú lovait – dünnyögte tovább és leült a csecsemővel a kályha mellé.

– Most várunk. Lássuk tényleg megjelenik-e ez a te feltételezett apád, Lemi Sebaha. Micsoda bolond ez a fiú. Hát minek kellet neki éppen egy zsidó lány? – morfondírozott magában Hurijja, de aztán válaszolt is saját kérdéseire – Ha valóban Lemi az apád, akkor ő megoldja a dolgot. Elveszi anyádat csak úgy a törvény előtt. Isten úgyis mindenkit egyformán szeret, mondjon bárki, amit akar, én, Hurijja, ezt mindenkinél jobban tudom – súgta a babának, aki csendesen pihegett a sapkában.

– Úgy, kis szentem, úgy – ringatta Hurijja. Milyen okos kislány vagy te, látod, anyád fáradt, pihennie kell, és te nem sírsz, mintha tudnád ezt – sugdosott tovább a baba fülébe.

Az ajtó megint halkan megkoppant, aztán nyílt is. Lemi riadtan nézett szét a szobában, kérdezni akart valamit, de Hurijja a szájára tapasztotta az ujját.

– Ne félj, csak alszanak. Jól vannak. Hát tényleg a tied? – nézett fürkészőn a szemébe és a sapkába mutatott.

– Az enyémek, Hurijja – súgta Lemi, és az ujjával megsimogatta a kislány pihés fejét.

– Na akkor kaptok tőlem egy ajándékot. Most. És még egyet, amit amúgy is megígértem ennek a kis cukordarabnak itt – kuncogott Hurijja jókedvűen.

– Milyen ajándékot? – kérdezte Lemi meglepődve.

– Hát egy nevet. Azt mondta ez a bolond gyermek itt – intett Perena felé a bába, - hogy nincs neve ennek a kis léleknek. Míg vártalak, addig kitaláltam egy neki valót – mosolygott a bába.

– Igen? – csodálkozott tovább az újdonsült apa.

– Aha. Az én nevemet viselje, azt szeretném, és ajánlom neked, hogy te is akard. Ennyivel tartozol nekem. Ez a szülés ára – húzott egyet Lemi haján a bába.

– Azt akarod, hogy Hurijjának hívjuk? – kérdezte Lemi.

– Nem. A Hurija angyalt jelent, de harcos angyalt. Ő legyen Melek. A makacs angyal. De sokat fog szenvedni! – tette hozzá váratlanul a bába.

– Melek – ízlelgette a nevet Lemi. Melek Sebaha – egészen jól hangzik, köszönöm Hurijja – mondta és letérdelt a bába elé.

– Állj fel te, ne bolondulj meg ennél jobban – húzta fel Hurijja Lemit, aki egészen csendesen sírni kezdett.

– Nem való a férfinak a sírás – dünnyögte Hurijja, de azért megsimogatta a Könyves fejét.

– Azt hittem mindketten meghalnak. Perena olyan gyenge – súgta Lemi.

– Nem gyenge az, csak még zöldfülű. Sok bajod lesz, mind a kettővel. De ez a kislány egészen különleges – mormogta a bába és a csecsemő tágra nyitott szemébe nézett.

– Most is figyel – dünnyögte.

– Ugyan Hurijja, ne túlozzál. Hogyan figyelne egy alig néhány órás csecsemő? – méltatlankodott Lemi, de azért ő is figyelmesen a lánya fölé hajolt.

– Lemi! Ez a gyermek figyel! Már most is figyel. Nekem ne mondd. Én látom, és kész! Meglátod, igazat beszéltem – toppantott dühösen a bába.

– Jól van Hurijja, jól van, hiszek neked. Gyere Melek Sebaha, apa ölbe vesz kicsit, míg anyád pihen – súgta a Könyves a babának, és magához szorította a sapkában fekvő csecsemőt.

Melek Sebahából fura, ábrándozó gyermek lett. Képes volt naphosszat üldögélni a hintaszékben, ilyenkor lángvörös fürtjeit csavargatta az ujjára és mindenféle dallamot dudorászott. Már egészen kicsi korában képes volt az ilyen elmerült ringatózásra, pedig körülötte igencsak zajlott az élet, Perena és Lemi rengeteget veszekedett, de Melek tudta, hogy amikor leszáll az éj, a szülei mégis harag nélkül bújnak ágyba. Ajtajuk alól forróság-hullámok terjedtek szét az egész házba.

Perenáék elég nehezen éltek, a falu egyáltalán nem nézte jó szemmel a házasságukat, sokan el sem ismerték. Lemi könyves üzletének  forgalma emiatt, de a sorozatos válságok miatt is megcsappant. Kénytelen volt más elfoglaltság után nézni. Azóta nevezik Vasárnapi Könyvesnek, mert ezen a kietlen vidéken csakis állattenyésztésre adhatja az ember a fejét, ha nem akar éhen veszni. Így Leminek csak vasárnap maradt ideje arra, hogy kinyissa a boltot. Perena nem bánta volna, ha egészen lemond róla, de az amúgy békés Lemi ehhez az egy dologhoz konokul ragaszkodott. Az üzletben állt Melek hintaszéke is, öt évesen már tudott olvasni, és egy darabig a szüleinek szinte gondjuk sem volt rá, a gyermek egész nap elvolt a könyvekkel, tavasszal és nyáron a kert fáin üldögélt, innen válaszolgatott az anyjának kurta szavakkal. Egészen elvarázsolta a betűk világa, és azok a tájak-történetek, amelyek ezeken a lapokon megelevenedtek.

Ivánkó doktor csökönyös hallgatásba menekült, és nem volt hajlandó sem a lányával, sem a vejével szóba állni. Akkor sem, amikor már nagyon beteg volt. Inkább hozatott a szülőfalujából egy asszonyt, aki kosztér és kvártélyért vigyázott rá, és a háztartására. Az egyetlen, aki meglátogathatta, Melek volt, de ő is csak vasárnap. A kislány szívesen ment, azért is, mert vasárnap megtelt az üzlet vevőkkel, akiknek a fecsegése idegesítette és fárasztotta. Arról nem is beszélve, hogy mindenki kendőzetlen arcátlansággal bámulta a haját, amely vörös volt, mint a vihart jósoló ég. Szinte bordó. Perena azt hajtogatta, nem tudja, kitől örökölte a gyermek a hajszínét. Ivánkó doktor személyesen ismerte azt a Valakit, akitől ez a furcsa hajazat átöröklődhetett. Többek között emiatt nem tudta a gyereket is kirekeszteni az életéből.

Az ő korán elhunyt húgának volt ilyen színű haja, és az anyai nagyanyjuknak. Mindkettőt imádta. Egyazon évben haltak meg mindketten. Ivánkó soha nem heverte ki ezt a családi tragédiát. A doktor a maga mogorva s magába forduló módján, szerette Perenát is, a lányát. De úgy gondolta, a lánya szülés közben elhunyt feleségének csak valami halvány másolata, aki fizikailag ugyan örökölte az anyja nyurgaságát és kreol bőrét, szellemileg azonban nyomába sem léphet az asszonynak. Ivánkó eredetileg egy Zippe nevű vörös hajú lányba volt szerelmes, és tudta, hogy a családja sem bánná a házasságot. A vörös hajtól azonban a doktor egész fiatal korában babonásan rettegett. Attól félt, hogy Zippe is meghal, mint a húga, és úgy gondolta, azt nem élné túl. Ekkor hagyta ott a nagyvárost és jött erre a kietlen vidékre állatorvosnak. Kevesen tudták errefelé, hogy Ivánkó tulajdonképpen sebész, és nem lódoktor, ahogy errefele szólították. Perena anyja a helybéli hitközösség előimádkozójának volt a lánya. Nehezen egyezett bele a házasságba az öreg. De nemigen volt választása. A közösség tulajdonképpen megszűnt, néhány idős emberen kívül minden zsidó összepakolt és elköltözött, a legtöbben Amerikába. Tédi, az előimádkozó megfontolhatta, hogy mit csináljon, Ivánkó nem sürgette, de azt tudta, hogy nyert ügye van. Elia szíve alatt már ott alakulgatott az a magzat, akinek a szülésébe csupán néhány hónap múlva belehal, és akinek a neve Perena lesz, mert a nagyapja ragaszkodik ehhez a névhez, Ivánkó ma sem érti, hogy miért. 

Az öreg néhány hétig csűrte-csavarta a szakállát, számolgatott és imádkozott. Aztán úgy döntött, a Magasságos érteni fogja, hogy vészhelyzetben hozott döntésről van szó, és igent mondott Ivánkónak. 

A doktor boldog volt. A boldogsága pedig a nyugalomból áradt. A nyugalom pedig a lélek elcsitulásából. Elia nem akart vele hálni a házasság megkötése előtt. Ivánkóban azonban örök életében ott lapult az éhes vad, az pedig időnként követelte a jussát. Ha tudta volna, hogy ilyen ártalmas a magja, talán még vár egy keveset. Igaz, sokáig nem bírta volna. Elia érdekes lény volt. Csendes, ritkán beszélő. De időnként megbolondult, nevetett és kiáltozott, vagy napokra bezárkózott és olvasott, a fene tudja miket. Szobája könyvektől roskadozó polcokkal volt tele. Ivánkó állati rettegést érzett, amikor ide bekerült, meg nem tudta magyarázni, hogy miért, hiszen ő is szívesen olvasott. Mintha a polcoknak szemük, szájuk lett volna, sőt, némely könyvnek keze is, mely kéjesen utána nyúlt. Elia megszállottként viselkedett ebben a szobában. Magában mormogott, nevetett és sírt. A doktor nem értette, hogy mi zajlik benne, de elbűvölte a belőle áradó energia. És  a meleg. Mióta meghalt, Ivánkó képes az errefelé megszokott tikkasztó nyarakban is fagyoskodni. Elia halála óta Ivánkó állandóan magával cipel egy pokrócot, csak úgy átdobja koszlott bőrtáskáján és viszi, viszi. Az emberek csak a vállukat vonogatják. Bolondok mindig is voltak. Megbolondulni nem nehéz. 

Ivánkónak Perena születése volt a legnagyobb trauma. Elkésett otthonról, valami lényegtelen hülyeség miatt. Pedig ahogy Elia ideje fogyni kezdett, megesküdött, hogy inkább lemond minden pénzről, de nem megy egy kilométernél távolabb a háztól. Aznap mégis ráállt, hogy megnéz valami lópatát, vagy hasonlót. Mire hazaért, Eliának már teljesen elfojt a vize, és félholt volt az erőlködéstől. A doktor idegesen téblábolt egy darabig, és olyan szerencsétlenül mosdott meg, hogy leverte a borotválkozótükröt, utána is kapott, még a kezét is megvágta. Vértől csöpögő és remegő kezekkel vizsgálta meg a feleségét, és rájött, hogy császármetszést kellene végrehajtson, de nem mert nekifogni. Tédi a szakállát tépdeste és az egyik percben sírva rimánkodott, a másikban csúnyán átkozódott és halállal fenyegette Ivánkót, ha a lányára teszi a szikét. Csak hárman voltak a házban, Ivánkó pedig teljesen elvesztette a fejét, nem tudta hova tegye az öreget, aztán egy hirtelen elhatározással a mellékhelységbe zárta. Tédi ott üvöltözött és imádkozott, felváltva. Ivánkó kezei továbbra is veszettül remegtek, felhajtott az apósa kóser konyakjából egy jó negyed litert, de akkor már tudta, hogy bármit is tesz, késő. Meleknek aztán azt mesélte egyszer, hogy az, hogy az anyja, vagyis Perena mégis megmaradt, az nem is neki, hanem valami felsőbb hatalomnak köszönhető.

– Te hiszel Istenben? – kérdezte Melek meglepődve.

– Eszem ágában sincs – mormogta a doktor és rágyújtott egy szivarra.

Melek vállat vont és bevonult a néhai Elia, vagyis a nagyanyja könyvtárszobájába s várta, hogy forogni kezdjen vele a világ.

Ivánkó hetekig rá sem tudott nézni a gyerekére. Hagyta, hogy az a fiatal muszlim lány kínlódjon vele, akit érdekes módon éppen az apósa szerzett a házhoz.

– Ő a legjobb – vonogatta a vállát a valamikori előimádkozó meglehetősen rozzant és konyakszagú árnyéka.

Ebben a rövid periódusban volt Ivánkó a leginkább egy hullámhosszon az apósával. Elia temetése után napokig kerülgették egymást a házban. Ivánkó attól félt, hogy az öreg nem csak megátkozza, talán meg is öli. De Tédi csak bánatoson lődörgött szobáról szobára, sőt, órákra bezárkózott az imaterembe, melyet rajta kívül már senki sem frekventált. Aztán egy hajnalban összeakadtak a konyhában. S mint igazi férfiak, istenesen leitták magukat.

– Ez a kislány az én vérem is, te koszos idegen – hörögte Tédi a vejének.

– Igen – dadogta Ivánkó és jól meghúzta a borosüveget.

– Na azért mondom – nyögte Tédi s szégyenletes csuklás vett erőt rajta.

– Sínen vagyunk – mormogta Ivánkó.

– Hol vagyunk? – kérdezte az öreg részeg félálomban

– Valahol a picsában – dünnyögte a doktor

Az öreg zavaros szemei hirtelen megvilágosodtak.

– A Föld köldökében vagyunk, te koszos idegen!

– Koszos maga!

– Nem koszosabb, mint te – morogta az öreg és egészen váratlanul a doktor nyakába borult. Ivánkó azt hitte, túl részeg, de amikor Tédi szaggatott lélegzettel sírni kezdett, nála is eltört a mécses.

Utóbb megbánta, hogy az első hetekben nem törődött Perenával. Aztán minden később bekövetkezett bajt erre fogott, hogy nem figyelt eléggé rá a kellő időben, mert túlságosan lekötötték a saját fájdalmai. Ivánkó azt is megbánta rosszabb pillanatiban, hogy apa lett. Ilyenkor borzalmas állapotnak találta azt, hogy  szülő, és felelősséget kell vállaljon egy másik lélekért. A testtel még ellett volna valahogy. De a lélekkel? Hogy kell bánni a lélekkel? Egyes elméletek szerint éveket kell eltölteni valakivel ahhoz, hogy igazán mély kapcsolat alakulhasson ki. Ivánkó ennek éppen az ellenkezőjét gondolta, legalábbis ami a saját életét, sorsát illeti. Hiszen meg sem ismerhette igazán Eliát. De ez a valami, az a kevés, amit belőle megláthatott, örökre beleivódott. Nem istenítette, nem beszélt róla. De beszélt hozzá. Az elmúlt években szüntelen. Mindenről beszámolt, Perena kurvaságáról s Melek csodálatos születéséről is. A láthatatlan Elia nem kommentált, nem fűzött megjegyzést semmihez. De továbbra is betöltötte a házat azzal a furcsa energiával, ami Ivánkót annak idején hozzá vonzotta. 

Mindenki azt gondolta, hogy a szűkszavú doktor legalább Melekkel kibeszéli magát. Pedig alig szólt hozzá. Amikor kislány vasárnaponként becsörtetett a kapun, Ivánkó doktor kinyitotta a könyvtárszoba ajtaját, és beengedte a gyermeket. Melek nyakig merült a poros könyvekbe. Imádott ide járni. Itt másfajta könyvek voltak, mint az apja üzletében. Régiek, bőr és vászonkötésben, idegen nyelveken, Melek ezeket is hiánytalanul elolvasta, és maga talált ki tartalmat nekik. Kedvelt olvasmánya volt Mark Twain Tom Sawyer kalandjai című könyve, többször is átböngészte az angol eredetit. Nagyobb korában szörnyen meglepődött, amikor Aram könyvespolcán talált egy fordítást.

– Ó, én ezt nem így tudtam – mondta és ránevetett Aramra.

– Hát hogy tudtad, te bolondos? – kérdezte Aram és csodálkozva méregette Meleket.

– Amit én tudtam, az sokkal romantikusabb volt – kacagott Melek.

Ivánkó doktor aztán mégiscsak elbeszélgetett Melekkel. Nem sokkal a halála előtt történt ez. A doktor valamiért megfogta Melek kezét és inkább kitapintotta, mint meglátta a lány csuklóját barázdáló hegeket.

– Mi ez? – kérdezte, miközben majd megfulladt valami hirtelen támadt gombóctól. Az a gombóc a torkában volt a Minden. Úgy érezte szétpattant és semmivé lesz.

Melek összerezzent, megérezte, hogy az öregapjában valami visszafordíthatatlan történik. De nem bírt válaszolni.  

– Mondjál valamit! – mennydörögte a doktor. Csak nem akarsz meghalni... te is? – kérdezte és elfordult, hogy az unokája ne lássa, hogyan sír egy vénember.

– Ott is meglátogatlak minden vasárnap, ahová mész – válaszolta szárazon Melek és életében először nem a könyvtárszoba, hanem a kert fele indult. 

Ivánkónak kiszáradt a szája.Kibo-torkált a konyhába és megtöltött egy vizespoharat konyakkal, aztán beült Elia szobájába. Álljon a feje tetejére a világ – morogta magában és nem is jött elő még akkor sem, amikor Melek hangos kapucsattintással távozott.

Ivánkó doktor végrendeletében – az egész falu meglepetésére – mégis Perenára hagyta a házát, és nem Melekre, ahogy arra mindenki számított. Talán azért, mert megérezte, a lánynak nem lesz ilyesmire szüksége. Vagy a fene tudja, miért döntött így.

Melek nem siratta meg a nagyapját. A falu népe szörnyülködve nézte ezt a vörös hajú különcöt. Ezen a vidéken mindennek megvan a rendje. Gyásznak, örömnek. Nem illendő az, hogy az ember magába zárkózzék. Illendő az, hogy a gyászban hangosan jajveszékeljünk, örömben hangosan nevessünk, örömkönnyeket ontsunk. Hogy belül, belül mi történik, az a kutyát sem érdekli. 

Melek esetén is illet felháborodni. A nagyapja temetésén ugyanis egy napernyő alatt könyvet olvasott. A temetést Perena rendezte, a bánat tudja honnan, kerített egy fáradt evangélikus papot. Arrafelé nem is igen láttak ilyet. A pap zavarban volt, semmitmondó dolgokat dadogott, aztán egyszer csak kifakadt, hogy a megboldogult egy istentelen ember volt s elrohant. A falubelieknek valóságos örömünnep volt a doktor temetése, közvetlenül utána, de még évekkel később is ez volt a kedvenc beszédtéma.

Úgy tűnt, Meleket semmi sem tudja kizökkenteni az ábrándok világából. Szüleivel nem tudott normális viszonyt kialakítani. Nem bánta túlságosan, hogy nem értik. De gyötrelmes kínzás volt minden kérdésük, minden tilalmuk. Szerette őket, és nem merte őket elhagyni. De tudta, ahhoz, hogy egy nap meg ne gyűlölje őket, mégis el kell mennie. El, minél messzebbre.