végleges
ülsz a Napba nézve, elmerülsz
a délután maradékaiban. ennyi épp
elég is lenne. de nyomaszt az éjszaka
emléke, az álmok hordereje csak nő,
szemeiden ólomnehezékek.
ha végleg felébrednél, csak a szék
dülöngélne alattad és macskaköves
arcodon félárnyékba bújna egy újabb
naplemente. vissza nincs, előre meg minek?!
sehol
a tükör előtt fésületlen arc,
két sarkig nyitott tekintet.
hová tűntek a csillogó ékszerek?
még mindig bízol az árnyékok
világában. az üveg mögé benézni
nem mersz vagy nem akarsz.
nincsenek színek sem alakok
amibe elbújhatnál és nem hinnél
a tükörnek hogy éppen annyi vagy
amit nem tudtál eddig magadról.
esélytelen
zuhan zuhan de mielőtt földet ér.
ragyogó almaszemek a túlérett
színek macskakövein. minden
a női cipők hideg és ütemes
koppanásai előtt. a fájdalom
elvándorol belőled mindenfelé
és csak a függőleges tudat marad
ami visszavonhatatlanul ránt lefelé.
a földetéréskor már tisztán kirajzolódik
minden lehetséges hajszálrepedés
hártyavékony üvegarcodon.
bizonytalan
felkel a Nap. rávilágít
egy éjszaka kint felejtett székre
amiben olvastál aludtál
egy elszürkült szemüvegben
az összegyürt-hajtogatott vázlatok
kiúsznak tekinteted horizontjából
a papírhajók zátonyra futnak arcodon
tapogatózol de elfelejtetted az irányt
és úgy érzed a falak összefelé tartanak
s nem bírod a szűk tereket
akárhogy is simogatod a felületet
nincsenek sehol az éjszaka bevésett kódok
csak az ujjlenyomatod vékonyka barázdáit érzed
egyre gyorsabban veszed a levegőt
mégsem telik meg a tüdőd oxigénnel
legalább annyi lenne biztos hová ájulsz
hogy másnap mikor magadhoz térsz
valahogyan megtaláld magad
Egy búcsúzás margójára
1.
És összecsomagolsz mindent,
ami eddig is kivétel nélkül a sajátod volt.
Csak azt hagyod ott, ami neked nélkülözhető
a túléléshez, de a másik sem halhat bele.
Az arányokat megtalálni és magad mögött hagyni,
talán ez a legnehezebb, s hogy mi legyen a búcsú-
mondat legutolsó szava. Napokig gyakorlod
a tükör előtt, hogy hihető legyen az, ami eleve igaz.
Mert ez lesz az a szó, mely évekig átrobog
az éjszakáidon, és tehervonatként áll álmaid vágányaira.
Ez lesz az a szó, melyet az állomásfőnök az éjszaka
közepébe süvít, és minden felkészülés nélkül riadsz
verejtékes homlokkal ezerszer felülve az ágyban.
2.
Egy végleges ablaknyitással kizárod a tavaszt,
és egyszer majd az összes séta minden kopogása lekopik
cipőd talpáról. Zsebedben rongyos mozijegy, múlt századi
filmek vásznán kullogsz az utcasarkon támaszkodó
visszafordulás felé. Szürkezakós ismeretlenek bámulnak
egy villogó neonreklámot, szemükben a mindenség fényeivel.
Észre sem vesznek, mert te csak ülsz a háttérben,
mint egy leselejtezett filmes kellék tehetetlenül,
egy kiürült és kopott park csókpiros padján,
akár egy földre hullott alma, arcod ragyog az avarban.
Valami mélyre fúródott gyökér, szerteágazik benned
a soha nem halkuló suttogás, és csak az arc állandósága,
csupán az marad meg ilyen makacsul a retinán.
És az arcot megmagyarázó becenevek, melyek
beazonosítanak az emlékek térhálóján,
s kijelölik azt a pontot, ami nélkül nem
lehetsz már soha az, aki voltál.
3.
Megtart maga körül és olyan leszel,
mint egy halott bolygó, amely csak az ellipszisben találja meg
önmaga értelmét. Az állandóan ismétlődő és örvénylő útban,
ami mindig ugyanoda vezet vissza, ahol minden elkezdődött.
Hetek óta nem havazott, felszáradtak a járdák. Összegombolt
zakódban kimerészkedsz egy még meg nem történt tavaszba,
hónod alatt egy multiplex moziműsorával.
Csendélet játszótérrel
Anyám azt mondta, hogy ötéves koromban változott meg,
és anyám soha nem hazudott volna nekem. Én úgy érzem,
öt évvel korábban. Azt is mesélte, hogy addig sokszor
játszótérre is vitt, de a hinta lengésére nem emlékszem.
Mint ahogy a vattacukor ízére, vagy a körhinta utáni
szédülésre sem. Azt mondta, sokat játszottunk,
állandóan a nyakába kapaszkodtam, vagy a térdén
ültem. Simogatott, becézgetett, ahogy szokás. Mára
az összes érintése valahogy elporladt az arcomról,
és nem hiszem, hogy valaha is kézen fogtam volna
úgy igazán, ahogy azt egy kisfiúnak szokás. Az arcát
sem ismerem fel, csak részleteket, mint egy víz alatti
kavicsból. A formáját, a színét, de mindig zavaros
marad, és soha nem áll össze egy olyan arccá,
amit valaha is megszerethetek.
