A narratíva. Mert ezt ma így illik mondani. Nagyanyámék, de még apámék is aligha értenék, hogy mit akarok én ezzel a narratívával. Feltételezem, ha posztmodernet ejtenék ki a számon, egyenesen döbbent tekintetük fogadna. Egy harmadik fogalmat is kipróbálhatnék velük: lebegtetés. Akkor hát keverjük őket – nem utólagos megbotránkoztatásuk szándékával. Az ezüsthárs mögötti-előtti idők és a mai Kolozsvár, a Mikes Kelemen utca (bocsánat: Croitorilor) együtt kényszerítik ki a teljes zűrzavart – hogy Méliusz Jóska se maradjon ki ebből a narratívából; bár ő sosem járt nálunk, én barátságos hívásra meglátogattam őt műkincsekben gazdag bukaresti lakásában, a tévé toronyházának közelében. Tőle idézhetném, 1968-ból, hogy „Micsoda zűrzavar!”

A zűrzavar csökkentése érdekében az időtényező mellett jelölnöm kell a helyszíneket. Lehet, hogy a zavar ettől csak nagyobb lesz. Mikes Kelemen mellé ide kellene írnom a jóval korábbi Major nevet s a két világháború közti évekből (az „első román világból”) a Tudor Vladimirescuét. Személyes – családi – okokból, szüleimre is tekintettel, hasonló párokra, illetve hármas utcanév-megfelelésre emlékeztetem a távolabbról közelítő olvasót: Farkas – Kogălniceanu, Király – 23. August (1944-es román felszabadulási dátum) – Brătianu (egykori bukaresti miniszterelnök).

De vissza és előre máris kilépek ebből a szűk, még egy négyzetkilométert sem kitevő körből, ugyancsak a legszemélyesebb okokból.

A Fehér kakas és a vörösbor történetének, történeteinek elkezdett leírását mindjárt az első oldalak után megszakítva a zentelki malomba mentünk (Ady Endre láthatta volna a malmot, ha nem a hídon túli kertben üldögél 1914-ben, nézi a pártás lányok templomba vonulását) az unokákkal és Lilikével, a drótszőrű tacskóval; a Kalota leapadt, ám felmelegedett vizét sikeresen kipróbáltuk, majd irány Pestszentlőrinc, Istvánék háza, a Lomnic utcában. Másnap estefelé, még napvilágnál, villamosozás az 50-esen, a Béke-tér – Határ útvonalon, hogy onnan a kék és piros metró vigyen Budára, a Batthyány-térig, majd gyalog megyek fel Lacihoz, a Dónáti utcába.

Hát ezen a hosszabb szakaszon figyelmesen nézelődve újabb helymeghatározások rögzülnek bennem. Az Europark előtt feltűnik az „Eredetmeghatározás” kiírás (ez nyilván az autókra vonatkozik), a Szűrőbolt (?), aztán a Jobbik Magyarországért Mozgalom irodájának cégtáblája, egy Erstebank fiók, az Euro Office Center, Nemzeti dohánybolt, „18”-as jelzettel. Amolyan budapesti összegezés volna (noha vásárlási reklámnak szánták) az „Itt vagyok önmagam”? Lehet, csak én vagyon túlságosan kihegyezve a definíciókra, mindenesetre ugyanennek az esti utazásnak akadtak még élményei. A metrószerelvény érkezésére várva olvasom a falon a Zsidó Nyári Fesztivál plakátját, mellette balatoni programajánlat. A mozgólépcsőn fölfelé haladva látom, könyvet reklámoznak, ezzel a szöveggel: „Így leszünk jó nagyszülők!” A megnyugtató felkiáltójeles mondatot két apró epizód zavarja. A Deák-téri átszállóban a lépcső aljában földön fekvő idős (jól öltözött, részegséggel sem vádolható) férfit próbálnak fölsegíteni, sikertelenül; vannak elegen körülötte, rám nincs szükség. A Batthyány-tér és a Dónáti közt félúton, most már sötétedés után, elegáns vendéglő előtt elhaladva, nálam jóval fiatalabbak beszélgetésfoszlányát kapom el: „Te menj be, főpincér szolgálja ki a minisztert!”

Szóval: itt vagyok önmagam?

Az idő- és térkoordináták ennél persze messzebb vezetnek. Ugye, a gének. És a hárs, a ház, mindaz, ami ma is szemmel látható. A ház előtörténetéhez felvidéki (még nem szlovákiai) cipszerek, szepességi városok kapcsolandók, nagyanyám, Krompecher Hermin szülővárosa, Szepesbéla, meg az őt tanuláshoz segítő híres orvosprofesszor nagybátyjáé, Genersich Antalé, Nagyszombat. Ha a Genersich-leszármazottakhoz hasonlóan akadna egy családfakutató a kiterjedt (egymással biztosan nem mind rokon) Hantz család(ok)ból, az általában valamilyen magyar nevet (így a Hantost, Harasztit) viselő utódok közül – akkor az erdélyi szászok lakhelyei is sorra kerülhetnének nálam. A Kántorokkal egyszerűbb a helyzet, Dés, Szolnok-Doboka kínálja magát a kutatásra. (Kelemen Lajos talált valami érdemlegeset az okiratokban, lehet a fölfedezésének közel egy százada is – igaz volna, hogy egyenesen Mátyás-kori nemességről van szó?) Az én dési, rokonlátogató emlékeim nem vezetnek túl magasra, legfeljebb a malatói domboldal magasságába, szerény házakhoz, nagyobb kertekhez, az öreg gazdálkodó nagybácsikhoz, a már inkább csak üldögélő Jóska bácsihoz meg a talán nála is idősebb Kántor János bácsihoz; közelebb a Szamos-parthoz pedig a mészáros Szilágyi családhoz, Róza néniékhez. (Nagy szeretetet hordozó nagynéném még szereplője lesz a narratívának.)

Nem merészkedem egyelőre messzebb, netán Londonig, Cambridge-ig vagy Párizsig – egyetemeiken nem jártam, diákként legalábbis nem, a Bolyai nevét viselő volt és maradt az én felső iskolám, Kolozsvár belvárosában. Valahol Közép-Európában tehát. S ha már a „valahol” és Európa feltolul az asszociációk láncán, a Farkas utcához még, elemista éveimhez visszatérve a mi szerény-szolid gyerekfalkánk megér majd pár szót; a negyvenes évek közepén, de nem a háború következményeként, nem éhségtől, hanem csupán romantikus kalandvágytól űzve rohangáltunk, két csapatra oszolva, kergetőzve az iskola körüli utcákban. A két bandavezér közül az egyik, a zenetudóssá lett László Feri már nem szállhat be az emlékezésbe, a Hamvas Béla megnevezte „ARKHAI” tisztázásába. 

A szó tüze, a hang tüze, a szín tüze, a lélek és a szellem tüze – a halál és a vélt halhatatlanság tüze – még sok helynevet hív elő az emlékezetből, ilyeneket, mint Kisoroszi, Szentendre, Szatmárnémeti, Sepsiszentgyörgy, Tihany, Balatonfüred, Újvidék, Marosvásárhely. Tűz, nem tűz, máig hallatszó hangok Stockholmból, Münchenből, Freibourgból és Hévízről meg az óceánokon túlról, New York közeléből, San Diegóból, Sanghajból, Pekingből. Nagyon távol Közép-Európától, a Mikes Kelemen és a Farkas utcától. Mégis itt visszhangoznak, történetekhez tapadva, közös történeteinktől elszakíthatatlanul.

Szóval most már a narratíva. Hol is kezdődjék? Nyilván az én születésem napja, 1937. augusztus 7. előtt (a Facebook, valakinek a hibájából, még mindig augusztus 13-at kommunikálja, hiába próbálom kijavítani a dátumot) – de nem Mátyás királynál. Valószínűleg onnan illene indítanom, ahonnan apám elindult: a dési gimnáziumban kitűnően abszolvált érettségit követően, igazgatója ajánlásával Budapestre, az Eötvös-kollégiumba került, latin–görög szakos tanárnak készült, doktorátust szerzett, és kinevezést kapott egy jó pesti középiskolába. Tanári szolgálat helyett 1914. augusztus 1-jén a katonait kellett vállalnia, 1915. március 30-án Przemyśl alatt esett orosz fogságba. Hét év szibériai, krasznojarszki hadifogság után Moszkván, Rigán, Berlinen és Bécsen át Budapestre, 1922 áprilisában pedig Désre érkezett vissza, szeptember 1-jétől pedig a kolozsvári református leánygimnáziumban (párhuzamosan a fiúkollégiumban is) latint és görögöt, a kolozsvári román egyetemen megszerzett oklevél birtokában románt ugyancsak tanított. A leánygimnáziumban ismerte meg Hantos Gyula polgári-iskolai tanár és Krompecher Hermin nagyobbik lányát, a kitűnő tanuló Hantos Irént, anyámat, házasságukból két gyermek született, a nővérem és én. 

A másik ágat korábbról kell felvezetnem, no nem elsősorban az Akadémia miatt, hanem hogy a Mikes Kelemen 15. számú házat és előzményeit régebbről megvilágíthassam. (Nem lettem, nem vagyok várostörténész, családi emlékekre, itthon talált dokumentumokra hagyatkozom.) Krompecher Hermin és Hantos Gyula aligha ismerhette volna meg egymást, ha nagyanyám marad Szepesbélán, ha nem kap hathatós anyagi támogatást. A szerény anyagi körülmények közé született Hermin még meg sem volt, amikor Genersich Antal kórboncnok már a kolozsvári egyetem tanára. A magyarul – anyám elbeszélése szerint – rosszul beszélő Henriette Genersich magyarrá lett lánya, a budapesti tanítónői diploma megszerzését követően, a kolozsvári evangélikus elemibe kapott kinevezést, és 1893. szeptember 27-én naplót kezdett írni; az első napi bejegyzésben „legnagyobb jótevőjének” így állít emléket: „Genersich bácsinak köszönhetem mindenemet, a mivel rendelkezem, diplomámat, állásomat. Mi volnék most, ha az ő nemes szíve nem könyörül meg rajtam! Szüleim 14 éves koromig gondoskodtak ugyan arról, hogy kellő oktatásban részesülhessek, de itt azután megállapodtak, szomorú viszonyaink nem engedték, hogy tovább tanuljak! Fölmerült a kérdés, mi legyen hát velem? Kedvem igen nagy volt a tanítónői pályához, de hiányoztak az eszközök. S mikor szüleim nem tudták eldönteni, milyen pályát válasszak, mikor én már majdnem kétségbe estem, hogy milyen sors vár reám, akkor mutatta be nemes-lelkűségét, áldozatkészségét nagybátyám. Megígérte, hogy a tanulás költségeit fedezni fogja addig, a míg képes leszek saját erőmből megszerezni mindennapi kenyeremet.”

Genersich bácsiról a továbbiakban kevés szó esik a naplóban – annál több az utókori emlékezésekben. Mindmáig a leghíresebb természetesen az a portré, amelyet Csáth Géza örökített ránk (de született egy erdélyi regény is, 2013-ban, Tompa Andreától, ahol ez a kivételes orvos-személyiség megjelenik); nem tőlük idézek most, hanem az interneten frissiben érkezett rokoni levélből. Szerzője, a jeles néprajzkutató Filep Antal, a művelődéstörténet, a magyar história s nem kevésbé az erdélyi közelmúlt jó ismerője – mellesleg Genersich-leszármazott. Legyen ez az elektronikus levél, úgy is, mint hiteles kortörténet, narratívánk része. (Már csak azért is, hogy el ne vesszen ebben a virtuális világban.)

„Id. Genersich Antal sajátos módon került Kolozsvárra. Kiemelkedő tanulmányi eredmények és nagyon ígéretes kezdeti működés után választották ki külföldi tanulmányútra. Nagy elismerést szerzett külföldön, jó ajánlásokkal tért haza. Ígéretesnek találták. Ám a fizikumát gyengének, törékenynek ítélték, sőt néhány hosszabb betegsége is volt. A minisztériumi és pesti egyetemi vezetők úgy ítélték, hamarosan meg fog halni. Nem lenne érdemes a pesti tanszéket rábízni, mert hamarosan utódlásáról kell majd gondoskodni. Így jött az Orvossebészeti Intézet, de hamarosan következett az egyetem alapítása. Akkor pedig mindenki vitathatatlannak tartotta, hogy az alapítók közé tartozzon. Különben a kolozsvári megfigyeléseivel, kutatásaival lényegében az európai vezető tudósok közé emelkedett. Néhány kardinális eredménye ma is korszerű. A humán tüdőbajt és szövődményeit és a szarvasmarhák tuberkulózisát ő különítette el, máig helytállnak a dolgozatai.

1895-ben Budapestre helyezték. Pesten gyengébbek voltak az intézeti körülmények, mint a maga építette kolozsvári tanszék adottságai. Édesapámnak még volt egy idősebb főorvostársa, aki hallgatója volt. Csodálatos dolgokat beszélt róla. Nagyon szerényen, egyszerűen öltözködött. Magyar ruhában, csizmában járt. Ez akkor már nem volt igazán divatos. Azok a medikusok, akik nem nagyon jártak az órájára, de indexükbe aláírást akartak szerezni, rendszeresen a boncterem szolgájának nézték. Néhány koronás borravalót nyomtak a kezébe: »Bácsi! Írassa alá a Öreggel!« A diákokat leültette az előszobában, megígérte, hogy elintézi az aláírást. Majd felöltötte a fehér, intézeti köpenyt, és fogadta az ifjú urakat. A procedúra általában azzal végződött, hogy a delikvenseknek levelet diktált, amiben a lumpoló egyetemi hallgató saját soraival értesítette a szüleit az esetről. Ezeket a leveleket aztán a professzor adatta fel. Különösen nem szerette a dzsentri linkelőket. Édesapám már Budaynál tanulta a kórbonctant, de sok idősebb orvostól még ő is bőven hallott róla. Én Entz Gézától is hallottam a társasági életbeli dolgairól. (Az Entzek családi hagyománya sokat őrzött meg. Az egyik Entz kolozsvári professzor társa volt. Entz Béla, később pécsi professzor, közvetlen munkatársa lett.) Rettentően unta a formális, az egykori úri vizitelős formalizmussal járó társasági életet. Vagy szórakozottan reagált, vagy a forma kedvéért udvarias kérdéseket tett, de ha félreértették, és esetleg lelkes, hosszabb fejtegetésbe, cselekvésbe kezdett az illető, kicsúsztak a száján a kétségbeesést jelző megjegyzések. Pl.: Szereti a zenét? – kérdezte. Nagyon szeretem – hangzott a válasz. – Mi érdekli, van kedvence? – Óh, professzor úr! Imádok zongorázni! – és a fickó abban a pillanatban felpattant, és a feleség, a zágrábi születésű, szenvedélyesen zongorázó Machik Kornélia zongorájához pattant, és a billentyűk közé csapott. Genersich Antal önkéntelenül felsóhajtott: – Óh, már kezdi is…

Ma már nem értik ezt a kort, pedig sokat tanulhatnánk az erényeikből, és megszívlelhetnénk a politika akkori hibáit.”

Filep Antal élvezetes emlékező-elbeszélő mondatait elhagyva, pár szárazabb adat a régi Kolozsvárról, a Mikes utcáról és egykori környékéről, ezúttal a Hantz-Hantos ágról. Nagybátyám, ifjabb Hantos Gyula Kétvízközti majorok című (1943-as kiadású) könyvnyi tanulmányában olvasok „a fogyasztó Kolozsvár-város körül a termelő Kolozsvár-faluról”, illetve „egy emberi táj és egy életforma elmúlásáról”. Ez a Mikes Kelemen utca előtti időről, a majorokról és mai utcánk kialakulásáról szól. Ha már belekezdtem az (újra)idézésbe – magamtól is lopva, A kapuból –, pár mondat itt hasznos lehet, a Széchenyi-tér (ma: Piaţa Mihai Viteazul), a piac környékének történetét illetően. Hantos-idézet tehát: „Ez az ősi, leghosszabb időt megélt major-terület közeli, kitett fekvésénél fogva a leggyökeresebben kellett hogy átalakuljon. A telkek elaprózódása, a faházak helyébe szerény téglaházak épülése még nem volt jelentős változás. Sem az életmód nem változott meg, sem a népesség nem cserélődött ki. De ez a terület nem úszhatta meg a változások korát kisméretű átalakulással, haszonkertből díszkertté előkelősödéssel, mint a villákká szakadt külsőbb vagy félreesőbb majorok. »A piac közelsége magyarázza a zsidó telektulajdonosok számának fokozatos növekedését. A XX. század elején felépül az ortodox zsinagóga, a régi nagy Weinberger telken pedig a Zsidókórház.« Az 1910-es évek elején a Major-utca macskaköveit felszedik, aszfaltozzák, bevezetik a vízvezetéket, a csatornázást, a villanyvilágítást és elkeresztelik Mikes Kelemen utcának. A telkeket feltöltik, fél méterrel és egy méterrel is sok helyt, az utcaszintig. Mind sűrűbben házak zsúfolódnak, elvétve emeletesek is, a régi kertek helyére, s ami kert megmarad, falak közé bebörtönözve teng tovább mint ottfelejtett emlék.”

Nos, a mi 15-ös számú házunk az „elvétve emeletesek” közé tartozik, a régi zsinagóga (ma az egyetem egyik fakultásának része) és a hajdani Zsidókórház között. (Közbeiktatva a kórház felé egy és mögötte még egy, soklakásos bérház.) A haszonkertből nálunk nem lett előkelősködő díszkert, falak közé szorítva már oázisnak számít, nem börtönnek; a veteményes rész mellett korán nyílik a gyöngyvirág (apám törődött vele nyugdíjas korában), és a gyümölcsfák is viszonylag védettek.

De hogy került ide a Hantos család? Hányban is épült a ház? Válaszaim sajnos töredékesek, a történet tovább kutatandó. Fura mód (az emlékezetvesztés ellen küzdve) ismét A kaput lapozom fel, különböző fejezetekből rakom össze, amit egyszer már sikerült megtudnom anyai (kolozsvári) dédanyám, mármint Hantz Samuné Verzák Róza életéről-haláláról. Nagybátyám, ifj. Hantos Gyula, Verzák Róza unokája a Kétvízközti majorokban e környék „tájnyelvéről”, „tájszólásáról” is szót ejt, feljogosítva érezvén magát egy személyes körülmény által; ez pedig az, hogy „a leírt tájnyelv apai nagyanyám nyelve volt. Nagyanyám Kolozsvárt született s pár évi bánffyhunyadi tartózkodását leszámítva itt élte le egész életét, legnagyobbrészt éppen a régi Major-utcában. Haláláig, tizennégy éves koromig magam is úgyszólván ebben a régi kétvízközti nyelvben nőttem fel. Egy-egy fordulatát, kiejtésmódját mi már nem használtuk, nagyanyám még igen. De sokat mi is. Élénken emlékezetembe vésődött e nyelv sok olyan sajátsága, amelyet máshol nem ismertek vagy megmosolyogtak, s ugyanígy az is, ami nekünk hatott idegenül az irodalmi nyelvből.” Az én nagyapám, idősebb Hantos Gyula 1917-ből fennmaradt naplójában írja le anyja betegségét, a rokon háziorvos (a szintén egyetemi tanárrá lett), Genersich Gusztáv szolgálatát már itt, a Mikes Kelemen 15-ben, valamint Verzák Róza halálát és temetését. Arra is találtam utalást, hogy Verzák Rózának már korábban telke (háza?) volt ebben az utcában – talán épp arra épült fel a 20. század első éveiben az új, emeletes ház, (id) Hantos Gyula és Krompecher Hermin összegyűjtött pénzéből meg alighanem kölcsönből. (A kivitelező a költő Reményik Sándor építész-apja.) De hogy dédanyám mivel foglalkozott, netán hóstáti (típusú) kertészkedéssel, másegyébbel, arról fogalmam sincs. Ha „tiszta” narratíva készülne ebben a könyvben, a történeteimhez, netán a Fehér kakashoz legjobban illő mesét ötölhetnék Hantz Samu és Verzák Róza majoros életéről, az én nem ismert előéletemről.