megfejtések a Seraphinianus-kódexből
*
a holtakból feltörő olajos buborékból is lehet
olvasni minden éppen akkor múlik el amikor
fogást találnak a Testen semmisé válik mint a
táj ha rátör a szürke a kéz játékát is lehet olvasni
ahogy az Idő klitoriszán félelemmel vagy pazar
tempóban valahol biztos azt is leírták valahol egy
sárguló lenyomat a Fűben Fában Lélekben hogy
veszélyes nem szeretni az életet és ezzel semmi
sem versenyezhet hisz határai közt beteljesül a
Szép az elvesztett Becsület és a Szabad Nyár
hosszú szünidő után éledünk fel amikor már eldőlt
a Küzdelem aztán mint elszédült légcsavar csak a
becsapódást várjuk mert Hímek vagyunk és kitágult
orrcimpáink érzik a virág és frissen fejt tej szagától
lucskos Nők hasát melyen az alkonyi köd végigfolyt
s távolból riadt gépek bőgnek ez lesz a jel hogy épül
a Most háza hideg cement és alumínium ahol Malakh
sötét és sötétebb szürke emberállatai tovább élhetnek
egy pupillatágulásban ahol bőséges Szent érzéssel tiszta
köténnyel steril kesztyűvel zápítják a közös anyagot
**
bár az életet dárdahegy oltja ki s a hótalpat
elnyeli a messzeség a Halál a végső megoldás
reuma ellen más szemmel kezdjük nézni az
otthoni tájat miért változik minden Mennyek
Ura az Embereket miért nem lehet kibontani
mint a tökmagot hogy csak az ehető részük
maradjon és a fájdalom sem fojtható meg
kispárnával mégis mind boldogok akarunk
lenni pedig a vérverés baljós bürökszaga
árad s vékonyodnak az izmok a Szív körül
íme egy keresztrúd ronggyal becsavarva egy
tornaterem ahol bősz lakatosok lapáttal merik
fel az elhanyagolt padlóra ömlesztett Máriákat
a katonalányos vasból öntött formás lábakat és a
köztük lihegő olajosan csillogó hajú Szenteket
a felcsúszott szoknyák döngölt mélyedéséből
forró izzadtságtól ragyogva pufók Kisjézusok
testét rázzák ki a Szenvedés nevében a háttér
felleges menny táncoló légoszlop-sugarak mindez
istenhiány miatt bezárva újra múlni kezd az Idő
áramkör
fény vagyok szuszogó lomb fölött
nem számít hogy kék-lila kozmoszból való
azúr mely hajadba költözött
nincs mosolyod nekem és komor hintaló
léptedben árnyékod vadul
a szélbe kap s vágtázva felnyerít
miért hittem én, hogy zablázható vagy
ez az est is csak a csendet mímeli
s az űr-sötétet őrlő gépek nagy
száján kileskelőd’ az úr
hogy ejnye már megint ti rendre int
békére szerelemre de szemedben ott dereng
a dermesztő istenkáromlás s rend szerint
ott rekedek hol igaz a csend
mert neked én csak csillogó glazúr
