"meg fogja érezni a szíved dobbanását"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 5. (643.) SZÁM — MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Kései sirató
Bálint Tamás
A láthatatlan Tökéletes nyomában
MÁRTON EVELIN
Melek Sebaha
PAPP-FÜR JÁNOS
Versei
Kántor Lajos
Egy történet elkezdődik
DIMÉNY ÁRPÁD
Versei
Bonczidai Éva
Rövidprózái
FÜLÖP GYÖRGY
Berlinen át
Csíki András
a telet már nem éri meg.
Jakab Villő Hanga
A farkas mi vagyunk
Szőcs István
„Hogy micsoda: … Hogy ki? … Hogy mi? … Hogy miii?”
Lakatos Artur
A fantasy-világ mítoszai (3.) – Jack Vance és a haldokló Föld világa
Gyenge Zsolt
Berlinálé 2014: filmdömping, kultúrpolitika, kesergés
KAÁLI NAGY BOTOND
Ördög a határon
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
„Totál egotrip”
Borsos J. Gyöngyi
Nap rókabundában
A
Szekernyés János
Díjazottak tárlata
Lászlóffy Zsolt
A béke utolsó – a háború első éjszakája
Hírek
 
Bonczidai Éva
Rövidprózái
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 5. (643.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

Eszter

Neki mindig volt pénze, nekem meg sosem. Csak baninként átszámolva a pénztárcám külön rekeszeibe elkülönítve, hogy ez erre kell, ez arra, ezt eddig kell befizetni ide vagy oda, mert ha nem, kidobnak a kollégiumból, nem tehetem le a vizsgámat, lejár a buszbérletem. Ami maradt, azt már nem is kellett betenni a tárcába, hiszen a farzsebemben is pont jól elfért. Két kiflit és öt almát adott érte a büfés.
Marcela folyton röhögött rajtam: hogy kézzel mosok, mert nem tudom kifizetni a mosodát, meg hogy minden szöveget bemásolok a füzetembe, mert nincs fénymásolásra pénzem. Meg hogy olyan hülye munkákat találok magamnak, hogy vagy elviszi minden időmet és alig fizetnek érte valamit, vagy jótékonykodok, és ingyen írom meg a másik lány dolgozatát, ha elbőgi magát, hogy rákos az anyja.
– Gyere, te élhetetlen! – fogott karon egy este, és rámadta az egyik legszebb ruháját. Szerencsére a cipőméretünk is egyezett, mert nagyon röhejesen festett volna az a buggyos nyakrész a kínai piacon vett sportcipőmmel. Kifestett. Úgy néztem ki, mint a lányok a címlapokon.  – No, zsenikém, gyere, tanítok valamit! – és töltött egy kupica pálinkát.
Csípett, kicsordult a könnyem, úgyhogy kezdhettük újra a szemfestést.
Domnulajos, a kapus, aki mindig kedves volt és előre köszönt, főként nekünk, magyar lányoknak, most rosszallóan nézett utánunk és csóválta a fejét. 
Egy klubba mentünk. Marcela barátaival találkozni. A társaság jól szórakozott rajtam, ahogyan feszengve és zavartan lapozgattam az itallapot. – Nyugi, meghívlak. Ezt fogod inni, mutatott Marcela egy kimondhatatlan nevű koktélra, ami többe került, mint amennyiből máskor egy hétig éltem.
Marcela barátai udvariasak voltak ugyan, de nem kedvesek. Méregettek, bólogattak, és csak magyar lánynak szólítottak, zavart, hogy a nevemet képtelenek voltak megjegyezni. Időpontokról beszélgettek, magyarországi üzletemberek érkezéséről, meg hogy minden a szokott módon lesz majd.
Tudod, mi az a hostess? – kérdezte Marcela, miközben kikísért a mosdóba. 
 Én nem vagyok olyan, Marcela.
Milyen nem vagy, butus? Én talán olyan vagyok? Ebben nincs semmi. Csak amit te is akarsz. Szépnek kell lenni, mosolyogni, elkísérni egy-két üzletembert unalmas és puccos fogadásokra, és ennyi. Ha valamelyik megtetszik, és többet akarsz tőle, az lesz és úgy, ahogy akarod. Amúgy is itt az ideje elfelejteni a Péterkédet. És sok pénzed lesz végre. Euró. Több száz.
Tényleg csak beszélgetés és elkísérés? 
Tényleg.
Mire visszatértünk az asztalhoz, már ott volt a két középkorú, öltönyös férfi is. Jókedvűen heccelték egymást, érkezésünkkor felálltak, udvariasan bemutatkoztak. Vacsorát rendeltek és italokat, majd együtt taxiba ültünk, és a hotelbe hajtattunk.
Ittunk valamit, álmos lettem.
Nem tudom, mennyi ideig aludtam, de itt, ebben a házban ébredtem fel. Ez nagyjából három éve volt. Itt másképp telik az idő, ezért nem tudnám pontosan megmondani.
Persze én is sírtam. Megerőszakoltak és rendszeresen vertek. Ilyenkor mindig nagymamám hangját hallottam. Amikor ivott – csak ünnepekkor persze – folyton a háborúról beszélt. Hogy jöttek az orosz katonák. Hogy tizenhat éves volt.  Kislánykoromban nem is értettem pontosan, miről beszél. Folyton kérdeztem, hogy És? mert mindig el-elhallgatott. Csak annyit tudtam összerakni a meséből, hogy jöttek az oroszok, dédapám a fronton volt, ők meg a mezőn ökrös szekérrel mentek az erdőbe elbújni, de szembetalálkoztak. Hogy dédnagyanyám akkor halt meg. Hogy elhajtották az ökröket, elvették az élelmet, őt és a húgát pedig otthagyták. És? – kérdeztem ismét. És az élet ment tovább – sóhajtott mindig a végén. Ő mindent túl tudott élni. Anyám temetését, az öcsém börtönbe kerülését, és biztosan az én eltűnésemet is.
Megszökni nem tudtam. Próbálni sem mertem, mert láttam, mit csináltak egy moldáviai lánnyal, akit elkaptak. Próbáltam megölni magam, de olyankor mindig jött a nagyanyám hangja, hogy az élet megy tovább. És valóban megy. De nem értem, miért, és nem tudom, meddig. Sok mindent nem értek. És egyre kevésbé zavar. Régen azt képzeltem, hogy a kurvák mind olyanok, mint a western filmek bordélyházaiban: kihívóan öltöznek, poharaznak, kedvesek az elgyötört, megfáradt hősökkel, énekelnek, táncolnak és imádnak kefélni. Eleinte nem is bírtam elhinni, hogy vannak férfiak, akiknek jó az, hogy egy láthatóan sokszor megvert lány szipogva simogatja a farkukat. 
Ma meg nem tudom, mi mást tehetnék. Miféle életem lenne, ha ez véget érne? Mit tanítanék a fiataloknak a versekről, ha végre lediplomázhatnék és egy iskolában munkát kapnék? 
 
Mihály

Ma tudtam meg, hogy fiam lesz. Anna nagyon boldog. Egész nap csicsereg. Én meg nem is tudom. Akartam gyereket, de hogy fiú, az megijeszt. A lányoknak könnyebb.  Nem tudom a fiamat megvédeni. Órák óta csak ez jár a fejemben. Meg az a régi eset, amiről nem szoktam beszélni. Anna se tudja.
Akkoriban nem érdekelt semmi. Legyen minden, ami kell, és más nem számított. Amolyan túlélő korszakom volt. Ha pénz kellett, szereztem. Mindig akadt valami eladnivaló. És ha gáz volt, anyámék küldtek. Új könyvre, új cipőre, mikor milyen ürügyet találtam.
Stoppal mentem haza. Egy idősödő ürge vett fel. Audija volt, édes illatú légfrissítője, rövidre nyírt szakálla és átlátszó lakkal lekent körme. Olyan szuperápolt, mint a mostani üzletemberek bármelyike. Jót dumáltunk. Zenéről, nőkről, az egyetemről. Telefonszámot cseréltünk, mert ő hetente átutazik Maros megyén, ha jövök még haza, hívjam fel, ha ő is erre jár, szívesen elhoz.  Két hét múlva megint együtt utaztunk. Akkor állt elő az ajánlattal. 100 eurót ígért. Nem hittem el, mit képzel ez rólam. Ki akartam szállni, de ő higgadt maradt, mondta, hogy semmi gond, ha nem, attól még hazavisz, ne kapjam fel a vizet. Lecsillapodtam. Választhattam zenét, és amíg a cédék közt válogattam, ismét rákezdett: hogy ilyen felvilágosult fiatalember, mint én, hogy-hogy még nem próbáltam ilyesmit, hogy minden nyitott gondolkodású ember biszexuális, neveket sorolt a történelemből, irodalomból, meg hogy egy próbát mindenképp megér, és érdemes egy ilyen jól ápolt férfival kezdeni, meg hogy az üzleti ajánlat sem utolsó. Nem értem, hogyan, de meggyőzött. Félrehúzott egy erdei útra. Kigomboltam a nadrágomat, becsuktam a szemem és próbáltam csak a zenére figyelni. A Ballbreaker végénél tartottunk, amikor lenyelte és kaján vigyorral megszólalt: Ugye, igazam volt. 
Bevitt a városba, adott 100 eurót, és letett a Béke tér sarkán. Kitöröltem a számát, az első vonattal visszamentem az egyetemi haverjaimhoz és egy hétig ki se józanodtam.
Mit mondok majd a fiamnak a szexről?


Jóska

Én nem értem, mi van a világgal. Mindenki buzi, meg rákos, meg drogos, meg lusta, meg informatikus. Nem akar ma dolgozni senki. Nincs is mit. Bezárt a csavargyár is, földönfutó lett mindenki a kapustól az igazgatóig. A kapus murkot szed németben, az igazgató meg a francia tengerparton piheni ki a stresszt a félretett pénzéből. De nem lennék a helyében. Sokat átkozzák. Szerintem jobb, ha felköti magát a vakáció végén, mert ha az a sok rák, meg az a sok buzi elkapja….
Mi is próbáltunk ezt-azt. Az asszony kiment magyarba epret szedni, de a gyermekek mind sírtak, hogy jöjjön már haza. Én se bírom kint. Úgyhogy lapátolok itthon, ha van, mit. S ha nincs, jövök, sorba állok. Jó vérem van, nullás, az mindig kell. Nem iszom, nem dohányzom, jó kondiban vagyok, úgyhogy leveszik. Az a baj, hogy csak kéthetente. Nem szabad gyakrabban, így mondják: kell regenerálódni, meg minden. De ilyenkor adnak egy napi kaját meg pénzt is.  100 lej elég egy hétre. Akkor lapátolok, budit pucolok, sírt ások, fát lopok, valahogy lesz. Kockáztatni nem merek, mert ha elkapnak, hogy másik gyűjtőhelyen is leadtam a vért, kizárnak a programból. Robi a gyógyszerészekkel üzletel. Én nem merem, mert félek a tűtől, ez a két heti szúrás is folyton stresszel, őket meg egyfolytában vizsgálják. Mielőtt szerződést írnának, két hétig csak világítják, szurkálják, tapogatják őket. Ha megfelelnek, megkötik a szerződést. Előírják, mit és mennyit ehet, mikor melyik tablettát vegye be, aztán figyelik, mi lesz. Én nem tudom, de szerintem nem lesz jó vége. Robi tényleg jól keres, és ezen kívül nem kell csinálnia semmit, de le is fogyott, és mindig sápadt. Én nem bízom a doktorokban sem.  Csak húzzák ki a pénzt az ember zsebéből. Meg a Karcsi fia is hogy megjárta. Semmi baja nem volt, csak a munkahelyére kellett valami papírhoz az orvosi pecsét, erre a doktor, hogy így-úgy, ez nincs rendben, az nincs jól, ki kell vizsgálni, rutinműtét, semmiség, a magánklinikán ő ingyen is elintézi. Addig-addig hálálkodtak ezek a szerencsétlenek, Karcsi meg borítékot, pálinkát, tyúkot, mindent odahordott a klinikára az orvosnak, hogy a gyermek egyszercsak már nem is volt olyan jól, mint mikor odament. A műtét után felépült, de mind fáradt, mind nem volt jól. A doktor meg kivett három év fizetetlen szabadságot és lelépett valahova a fiú egyik veséjével. Karcsiék mentek rendőrségre, ügyvédhez, mindenfelé, de nem értek vele semmit. A végén a magánklinika igazgatója adott 1000 lej kártérítést, vigaszdíjat mifenét, mert szerinte ők nem hibásak semmiben, az orvos meg egyszerűen csak tévedett, majd a szaktestület számon kéri. Ilyenek ezek. Lajosék legalább jó üzletet kötöttek. Ő kiutazott olaszba, ott vették ki a veséjét, kapott tízezer eurót, és boldogan él, amíg meg nem hal. 
Én szeretem ezt a sorbanállást is. Olyan, mint nyolcvanban, amikor egyedül küldtek le kenyérért. Csak akkor órákig tartott. Most maximum másfél óra, és mehetek haza. Közben meg annyi mindent hall az ember. Mondják, hogy Bukarestben most veszik a petesejtet, jó ára van, hatszáz eurót is adnak egyért. Este majd megbeszélem az asszonnyal.
 
Gyöngyike

Mindig azt kértem a Mikulástól, hogy intézze el mamával valahogy, hogy mama vigyen magával, ha dolgozni megy. De ehelyett teletömte édességgel a cipőmet, és mama mindig csak akkor jött haza, amikor már aludtam. Nem érdekelte, hogy félek egyedül, meg hogy a sötétben olyan rettentő recsegés lesz a padláson. Egyszer még imádkoztam is a Mikuláshoz, azt hittem, ennek majd nem bír ellenállni. Úgy képzeltem, hogy egyszercsak nyílik az ajtó, olyan korán, hogy még az esti híradó sem kezdődött meg, belép mama, utána a Mikulás, ő lesz az apukám, és mindig itt maradnak velem. De mama inkább hozatott egy kiskutyát a Mikulással és esze ágában se volt marasztalni. Épp csak a piros kabátját láttam egy villanásra, amint csukódott utána a bejárati ajtó. A kutyusnak végülis örültem. Tényleg nem voltam annyira egyedül. Mert nekem, tudod, nincsenek barátaim. Valahogy nem szeretnek engem az emberek. Mindig mintha olyan gúnyos gonosz volna a szemükben, ha szólnak hozzám. Ha mama szomorú, gonosz lesz ő is. Más emberek meg nem szoktak ilyet a gyerekükkel, azt hiszem. Régebben, a nyári vakációban akartam én is barátkozni, pedig nem olyan túl érdekesek az itteni gyerekek. A fiúkkal jobban kijövök. Mentünk mindenhova. Kaptam tőlük egy csomó finomságot is. Hoztak csokit meg barackot magukkal, és ha megmutattam a puncimat, mind nekem adták. Az egyik meg akarta puszilni, és mind könyörgött, hogy engedjem meg. Én meg kacagtam, hogy ott pisilni szoktam, te hülye, de őt nem zavarta. Másnap a többiek is akarták, és hoztak kamillaillatú törlőkendőket, hogy a puszik között letöröljék egymás nyálát. Kicsit csikis volt az egész, de egy egész zacskó cseresznyét kaptam érte. Végül a kamillaillat volt az, ami mamának is feltűnt. Amikor elmeséltem, mi az, megütötte az arcomat, megrángatta a copfomat, utána megölelt és bocsánatot kért. Én meg boldog voltam, olyan nagyon szeretett akkor.  Elmentünk Ottóékhoz, meg Palkóékhoz és Barniékhoz. Mama kiabált a fiúkkal és a szüleikkel, de ők nem féltek mamától, csak kacagtak, és olyan csúnya dolgokat mondtak, mint a lövöldözős filmekben, amikor nem sikerül valami. Attól kezdve nem barátkozom senkivel.
 Aztán ősszel mama beteg lett. Kórházban volt hetekig és levágták a melleit. Mindig csak sír, és dolgozni sem tud annyit. Korán jön haza, szomorú és haragos. Idén a Mikulás nem hozott semmit, féltem, hogy ő is a kammillás ügy miatt sértődött meg. De mama szerint nem így van, és biztosan később eljön hozzám is. Megölelt, és utána azt mondta, hogy mehetek vele dolgozni, mert olyan munka van most, amit én is tudok. Úgy örültem. Innen tudtam, hogy a Mikulás nem haragszik, nem felejtett el, sőt végre azt kapom, amire évek óta vágyom. Felöltöztünk jó vastag ruhába. Sapkát, sálat, kesztyűt húztunk, és kézenfogva kimentünk a bolt elé. Stoppoltunk. Hullt a hó. Olvadtak a pihék az orromon, és nem bírtam abbahagyni a vigyorgást. Egy bácsi bevitt a városba, ott mindenféle utcákon baktattunk keresztül, mama olvasta a tömbházak számait, majd megtaláltuk a hatost. A harmadik emeleten a tizennyolcas ajtónál kellett csengetni. Egy bácsi jött ajtót nyitni. Nagyhasú volt és bajuszos. Mama bement, mondta, hogy várjam meg az ajtóban, amíg hívnak. Jó volt várakozni is. A névtáblát betűztem, de még nem tanultunk minden betűt, amit írt rajta. M betűvel kezdődött a bácsi neve. Vigyorogtam, és gyors imában köszönetet mondtam a Mikulásnak.
Amikor behívtak, át kellett haladni egy kis előszobán egy nagyobb, szőnyeges szobába. Az egyik sarok lámpákkal volt megvilágítva, a szoba többi része teljesen sötét volt. Mama hangját hallottam a sötétből. Azt mondta, menjek a fénybe és vetkőzzek le úgy, mint mikor fürödni szoktunk. Bontsam ki a hajam és forogjak körbe, hajoljak előre, hátra, guggoljak le, mint a táncban, amit az ovis évzárón adtunk elő. Mindent úgy csináltam, ahogy tanultuk, de most nem volt zene, csak olyan nagy szuszogás, mint amikor egy kövér ember felszalad az emeletre, ezért a negyedik forgást elrontottam, mert balra kellett volna kezdeni, de mama nem haragudott.
Felöltöztem, és kint megvártam a mamát. Taxival mentünk haza. Útközben mondtam mamának, hogy az iskolában azt mondták a negyedikesek, hogy a Mikulás nem létezik, de én most már biztosan tudom, hogy hazudtak. Mama azt mondta, nem sír, pedig sírt.
Reggel egy hercegnőbarbi volt a cipőmben, de nem értem, ki és miért tette oda.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében