Marius Daniel Popescu első prózakötete, a Simfonia lupului (A farkas szimfóniája) 2007-ben francia nyelven jelent meg a svájci José Corti kiadó gondozásában. 2008-ban elnyerte a Robert Walser-díjat. A regény svájci, franciaországi, németországi sikere az irodalmi közbeszéd tárgyává tette a szerzőt. Ennél a közbeszédnél azonban jóval fontosabb magának a szövegnek a megismerése, a szövegvilág feltérképezése. A könyvről 2008-as megjelenése óta nem született magyar nyelvű ismertető, így e mostani kései közvetítése egy román nyelven is olvasható regény születésének.

Marius Daniel Popescu Krajován született 1963-ban, 1990-ben egy hirtelen szerelem Svájcba vonzotta, ahol letelepedett, és folytatta egyetemen elkezdett írói tevékenységét. Új otthonában autóbuszsofőrként dolgozott, emellett 2004-től szerkeszteni kezdte az általa alapított Le Passe-Muraille című irodalmi folyóiratot.  Popescu a romániai irodalmi életbe A farkas szimfóniájával tört be. A regény román fordításának bemutatásakor, Bukarestben, a szerző arról is beszélt, milyen volt találkozni Robert Walser életművével. A Robert Walserhez való viszonyulása azért fontos, mert a 2008-as  debütdíjnak, ha közelebb akarunk kerülni A farkas szimfóniájához, a két szerző közötti kapocsként van jelentősége. Marius Daniel Popescu  életformája és írói stílusa nagyon közel áll Walseréhez, aki az első világháború előtt gyalog járt városról városra, ismerősöknél szállt meg; ilyenkor csavargó volt, tekergő; szerette a természetet és a kihívásokat, önéletírás-jellegű prózaverseket írt. 

A Popescu-regény farkasszimfónia: egy szabadsághoz szokott állat harmóniája, amely a regény polifonikus szerkezetének összhangzásából jön létre. A regényben két idősík váltakozik: az egyik az elbeszélő múltjának ideje, megelevenedő történeteivel, érzéseivel, képeivel; a másik az elbeszélő jelene. A két idősík más-más terekhez kapcsolódik, bennük a szerző két otthonára ismerhetünk, Romániára és Svájcra. A térbeli és időbeli távolságot az elbeszélői hang is tovább sokszorozza: a múltbeli eseményeket többnyire a főszereplő nagyapja meséli el egyes szám első és második személyben, a szereplő jelenéhez köthető narratív szálban pedig egyes szám első és harmadik személyű az elbeszélés. A váltakozó elbeszélői hangot, a direkt és indirekt elbeszélést, a múlt és jelen narratív szálait a történetek főszereplőjének identitása tartja össze.

A regény a személyes és a személytelen, az intimitás és a tárgyiasság, az elmondás és az elmondhatóság megkérdőjelezésének szimfóniája. A szerző úgy ír, hogy nem tudom eldönteni, mikor személyesebb a hangja: akkor, amikor a nagyapa beszél az unokához, úgy, hogy egyes szám első személyű beszélőként a főszereplő legbelső énjét meséli el, vagy akkor, amikor a főszereplő a pillanat árnyalataival írja le az őt körülvevő világot. 

A regénybeli gyerekkorba való visszatekintés egy diktatórikus korszak hangulatát idézi fel. A mozdulatok pontosságával leírt történetek egy színjáték kérlelhetetlen nyomai, amelyben az emberek bábuként játszották a rájuk rótt szerepeket: „úgy voltak jelen, mint egy színdarabban, amelynek díszlete egy ország díszlete volt. Egy egész világ szennyének szemtanúja vagy, azért éltél és azért élsz, hogy lásd, hogy halld, és hogy meséld.” A szerző által megelevenített epizódok a múlt tapasztalatait sűrítik magukba. A sorstörténetek sűrítését jól érzékelteti az a rész, amely a felszámolt öntöttvaskályha-gyárban hátramaradó munkások tragédiáját teszi elevenné, hogy nem tudnak kilépni a fantomgyár falai közül, ott ragadtak két rendszer között a „penészes katedrálisban”, a karnevál istenének alkalmazottaiként. Egy egész ország drámáját élik át. Az, hogy ezek a munkások a világ iránt érzett gyűlöletüket, kétségbeesésüket és elhagyatottságukat egy cigány lovának kínzásában élik ki, a világ addig ismeretlen arcát teszik láthatóvá a szemtanúként jelen levő gyerek számára. Az egyes szám második személyű elbeszélés objektivitása a történet személyességét fokozza: a tizenhárom éves gyerek felnőtté válása ez az epizód. Abban a pillanatban, amikor a cigány, látva a szenvedő lovat, fájdalmában felordít, valami végleg megváltozik benne: „A gyerekkorod visszafordíthatatlanul belemerült egy addig ismeretlen világba. Attól a perctől tudtad, hogy a legszabadabb és legbiztosabb ember vagy a világon.” A „partidul unic” árnyéka tűnik fel akkor is, amikor a visszaemlékezés szereplője egyetemistaként barátnőjével átéli első gyermekének elvesztését. Ez az elbeszélés sem közvetlen, viszont az abortuszon áteső lány mondatait egyes szám első személyben halljuk – egyáltalán nem leírásban megjelenített képként tehát, hanem megelevenedve: hallatszik a hangja, érezhető a teste és a tehetetlensége. A történet személyes, ugyanakkor egy korszak élettapasztalatáról szól. A könyv epizódja, hasonlóan a  Cristian Mungiu 4 hónap, 3 hét, 2 nap (4 luni, 3 săptămâni şi 2 zile) című filmjéhez, megmutatja, milyen embertelen a hatalom, amely megfoszt az emberi méltóságtól, tehetetlenné tesz és ellehetetleníti az élet szabadságát.

A szöveg képi világa, szaggatottsága, visszafogott feszültsége és az elbeszélés ritmusa líraivá teszi a prózát. A könyvből kiemelhetőek ugyan különálló részek, de a szöveg maga nem hierarchikusan épül fel. Azt a kollázsszerűen egymást követő részek dinamikája tartja egybe, a hirtelen előtűnő és elszivárgó képek váltakozása, az, ahogyan a szerző belevezet egy helyzetbe, egy érzésvilágba, benne felejt, aztán meglepetésszerűen új történetbe kezd. Az aprólékos leírások a részleteken keresztül ragadják meg az egészet. A szereplő érezhetővé teszi a műanyag zacskón levő szavakat (vagy azok hiányát), a képeket, amiket lát, a mozdulatokat, visszaemlékezik és újraél. A világ objektív valóságának leírására tett kísérlet gyermeki naivitásával ragad meg, és elfeledteti a kétséget, hogy a szavak nem tükrözhetik a valóságot. A mögöttük levő birodalomig hatol: „abból, amit észlelünk, abból, amit megértünk, semmi sem függ össze a szavakkal. A nagyanyád felőli nagyapád egész életében néhány szónak élt. A »szépség« szóért házasodott össze nagyanyáddal, belépett az egypártba (partidul unic), mert ez a szó, egyedi, lenyűgözte. Minden dolog és minden élőlény egyedi. Az »egyedi« (unic) egyetlen meghatározása sem írhatja le boldog és keserű könnyeimet, amikor a szavak világában látlak élni.” (Fordítás tőlem, J. V. H.)

Vannak szavak, amelyek nem szabadna, hogy létezzenek, mint: baleset, marionett, iskola, szerep, szeretet, bűn, börtön, tisztelet, egyedi. Amikor az elbeszélés ereje magával ragad, a szerző lecsap ezekre a szavakra, kimozdítja őket a szövegből, és kifosztja őket – felfüggeszti tartalmuk mindenhatónak hitt érvényességét. Ilyenkor magára hagyja az olvasót a benne megszületett érzésekkel, szavak nélkül.