Mottó:

                 (Össznépi észrevétel)

                                     (Weöres Sándor)

1. Ez már négyszáz éve zajlik: valahányszor valaki felfigyel arra, hogy a magyar nyelv bizonyos szavai, kifejezései hasonlítanak a héber, a káldeus, az ánglius, a lapp, a latin, a török, a görög nyelvek bizonyos szavaihoz és kifejezéseihez, felharsan a gúnyos károgás: „hogy mi?”, és – hogy újabban most meg azzal jönnek…! És ajakbiggyesztés, orrhúzás, legyintés; meg hogy mi és a szumírok!... Mi? hogy miért éppen mi?

Legújabban már ebből sok minden meg van bocsátva, mert mostanában már azt állítják az ámokfutó elcsapott prédikátorok, állástalan autószerelők, kirúgott kalauzok, hogy kérem, ide tessék figyelni: „hogy mi magyarok, itt vagyunk itthon, éppen a Kárpát-medencében; ezt a szédelgést, hőzöngést, még hogy éppen itt!”

Ez év elején jelent meg a Magyar ősiség a Kárpát-medencében?1 Csajághy Györgytől, ki is a jegyzetekben hét saját művét sorolja fel, a magyar népzenéről, egyet a magyar őstörténet „káoszáról”, és a kérdőjel után látjuk a fintorgást, legyintést, halljuk a kuncogást. A szerző főleg Cser Ferenc–Daray Lajos műveivel2 próbálja szórakoztatni az olvasót, aztán meg Magyar Adorján nézeteivel a Kárpát-medencei őshonosságról. Aki viszont ezt tagadja, annak megbocsátja még azt is, ha törököt fogtak, ha a finnugrászokat szidják, és pártfogolja még a „szumírkodást” is!

2. Az első mottónk értelme. Sokak fejében feloldhatatlan zavart jelent, hogy a „régi” és a „nagy” fogalmát jelentő szavak értelmükben felcserélődhetnek, lásd öregapó és nagyapa, öregágyú–nagyágyú… Például azt hiszik, egy nép minél régibb, annál „előkelőbb”, értékesebb – ezért ha valaki azt akarja bizonygatni, hogy a magyarság időtlen idők óta a Kárpát-medencében lakik, és hogy a magyar nyelv nagyon régen kialakult, akkor az „nemzeti alacsonyabbrendűségi érzésben szenved, amit Trianon megrázkódtatása okozott”, azt akarja ezzel ellensúlyozni; és hogy mostanában a villanyszerelők, a fizikusok és a gépkocsimosók azt szeretnék bebizonyítani, hogy „mi már nagyon-nagyon régennnn” stb. … recsegi Csajághy; és csak annak számára van elnézés, bocsánat, aki, mint egy imamalom, szüntelen hajtogatja: a szkithák így, a szkithák úgy; hogy „lovaskultúra” és „mellérendelés” és egyáltalán, „Kelet bölcsessége” és az ázsiai lelkiség nyitottsága, amit persze Nyugat hierarchizmusa és hétfokú, többszólamú zenéje nem tud befogadni, és ezért aztán, izé… vagyis, MÁV: Menj Ázsiába Vissza!

3. A második mottónk miértje. Nem vagyok nagy híve Weöres költészetének, teméntelen verséből alig egy tucatnyi érdekel, az viszont nagyon! A két alábbi idézet azonban a magyar közgondolkodás átlagos, felületes színvonalának tökéletesen bemért kritikája: a hettita a hettita / különös nép a hettita / azt hiszi minden hettita / mindenkiről hogy hettita.

És ezzel szemben: furcsa madár a sirály / azt hiszi minden sirály / ha jön egy másik sirály / az nem igazi sirály!

Olyan félelmetes ez a meglátás, mint József Attiláé: Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,/ a meg nem gondolt gondolat!

Ismeret helyett – vélekedések, tudás helyett – illúziók, módszeresség helyett beletenyerelés; logika helyett – okoskodások. Ez volna az ázsiai lelkiség nyitottsága? Viszont ez a Csajághy György vitairatának a jellegzetessége! „Mellérendelés”, ahogy mondja – az embernek Dzsingisz kánra és Tamerlánra kell gondolnia –, amely kiirtotta például a csodálatos horezmi kultúrát; többek között! Annak idején, a háború előtt a mellérendelés elvéről írt volt Karácsony Sándor egy érdekes könyvet: Magyar nyelvtan társaslélektani alapon – lehet, erről hallott valamit harangozni szerzőnk, ám ez az általánosítás, amelyet Csajághy megtesz univerzális eszmerendszernek, egyetemes szellemi tolvajkulcsnak, amellyel minden zárat nyitni tud – zene, lóismeret, építkezés, hadakozás, jogszolgáltatás és teológia, farsangi alakoskodássá egyszerűsödik, amelyről még az sem mondható el, hogy ötletes bűvészkedés vagy szórakoztató  szemfényvesztés volna. Ugyanis egyetlen célt követ: bizonygatni, hogy magyarok az ókorban, vagy pláné azelőtt, nem lakhattak a Kárpát-medencében, „mert nincs rá bizonyíték, hogy ez lett volna az őshazájuk”: nem szólnak róluk könyvek, s miegymás… 

4. Azonban még ez sem igaz, kicsinyben és nagyban sem! Hogy mindjárt a „trianoni traumával” kezdjük, amely alacsonyabbrendűségi komplexust nemz és dacos ellenkezést, hogy „igenis, mi voltunk itt előbb!”… Cholnoky Jenő például nem frusztált villamoskalauz volt, hanem tekintélyes földrajztudós, és mégis, egy évvel az első világháború előtt – Jules Martha francia tudós etruszkológiai feltevéseihez kapcsolódva – azt írja, hogy Árpád vezérünk honfoglalása egy hazatérő néptöredék akciója volt!

Melich László, a legnagyobb magyar szlávista, becsületes békési szlovák születésű, magyarkodással korántsem vádolható szigorú tudós, az Ompoly nevű erdélyi folyócskáról azt írja, hogy neve hömpölyög igénkkel van kapcsolatban. Hogyhogy? – kérdezi Pârvan román tudós a Geticában, hiszen már majd ezer évvel a magyarok bejövetele előtt a rómaiak Ampolionnak hívták e folyót? – Nincs mit tenni; vonja meg vállát az ember, mégis ez van! Hérodotosz említi, hogy a Tisza felső folyása körül lakik a szekerező és a médek módjára öltőző szigüni nép, s Arisztotelész írja, hogy a szigünon nem görög szóval azt jelenti, hogy hajító dárda, vagyis szigony, amiből már sejthetjük, hogy a „szegény” népről van szó, illetve a rómaiak által is emlegetett secan, sicanus népről (ahogy pl. a mezőségi románok Szék helység magyar lakóit ma is nevezik). Aztán még megtudni e szerzőktől azt is, hogy e szigünök Marsilia körül is laknak. És e ponton hivatkoznom kell a gyimesi csángókra. Csajághy Györgynek mint a magyar népzene nyolcágú ismerőjének bizonyosan nem mondok újat, a gyimesiek jellegzetes hangszere a gardon, Európában még valahol: éppen Marseille környékén volt még használatos! A gardonról sokan azt hiszik, hogy degradálódott cselló, „kisbőgő”, mert húrjait nem vonóval, hanem pálcaütögetés által szólaltatják meg; holott nemde egyszerűbb lenne dobolni? Abban igaza van Csajághynak is – írtak róla mások is többet és jobbat –, hogy a magyar népzenére nagy hatással volt a török zene, különösen az újkorban, és többféle „török”, törökös, türk zene is. És mégis, a török s a hozzá hasonló más keleti szórakoztató zenékben oly nagy szerepet játszó dob a magyar népzenében ritkaság: a dob minálunk jeladó, hirdető, üzenő hangszer, a katonai zenekar eszköze (de az is török eredetű!) és a gyógyító javasoké (sámánoké, de nem szívesen használom e szót, lejáratták), vesd össze: magyar gyerek gyógyítja, síppal, dobbal, nádi hegedűvel, de e dalocskában is szerepel „török gyerek”, lásd Róheim Gézánál.

Gyerekkoromban még megértem, hogy a kisbíró faluhelyt kidobolja a híreket, de arról nem tudok, hogy falusi mulatságban, magyar nyelvterületen dobszóra táncoltak volna, holott … holott például a románoknál, a farsangi felvonulásokon vagy a medvetáncoltatásnál még a múlt években is táncoltak, dob, plusz trombita, vagy taragot (tárogató) együttesek muzsikájára! A XX. században a vendéglátóipari szórakoztató kisegyüttesek – zongora, hegedű, szaxofon, dob: a dob Nyugat felől terjedt el. A szumírok négyféle dobot használtak, s említenek olyan zeneműveket is, melyekben mind a négyet használják: ez arra vall, hogy különbözőképpen lehettek hangolva, nemcsak ritmushangszerek voltak!

5. Nincsenek olyan kortárs könyvek, amelyek szólanának a Kárpát-medencei magyar őslakosságról, árulkodik Csajághy. Azonban vannak, és e pontban kétségbe kell vonnunk Csajághy jóhiszeműségét: ott van a magyar földrajzi nevek, folyónevek főleg, de helynevek és domborzati nevek sok kötetes, izgalmas regénytára! És a régészet Braille-betűs könyvtára. Újabban is annyit beszéltek róla! Ha e téren szaglászik az ideo-archeológus, kizárt dolog, hogy ne találkozzon Marjalaky Kiss Lajos, Móricz Zsigmond, Móra Ferenc, sőt, hogy mást ne is mondjak: Torma Zsófia, Fettich Nándor neveivel, például.

Talán untatnánk is az olvasót, ha az ő megállapításaik ismertetéséhez kezdenénk ez alkalommal is. Ezért most még egyszer, csakis annyit: az a tény, hogy annyi, magyar lakosság által már régesrégen nem lakott vidéken vannak bőséggel magyar földrajzi nevek, azt bizonyítja, hogy e nevek többsége legalább kétezer éves vagy még több; Szörény és a Szerémség vidékétől kezdve az ausztriai Mars – azaz „Maros!” – mezejéig: magyar nyelvű népesség éldegélt, hívták is lett légyen bárhogyan!

6. Csajághy a lovaskultúra szót számtalanszor emlegeti, de ez nála csak szó, szó, szó, – egy szó sincs nála arról, hogy az „ilyesmi” hogyan keletkezik, működik, mennyi embert tart el, meddig fejlődőképes és így tovább, és ha ez ilyen jó volt, miért nem élt mindenki lovaskultúrában, mint ahogy olyan kérdéseket sem vet fel, hogy a későbbi korok magyar könnyűlovasságának – a huszárságnak – van-e köze ehhez az életformához? Egyetlen célkitűzés uralja e nézeteket – még ha remélhetőleg a szerzőnkben nem is él erre nézvést szándékosság: hogy a magyarság a Kárpát-medencében idegen behatoló, amely a már korábban itt élt számosabb, műveltebb, derekabb népeket vadul leigázta, menetből, lóhátról.

7. Csajághy mindegyre régészeti terminusokhoz is folyamodik, vonalas kerámia és hasonlók; meg a genetikába is belekajtárkodik, és ilyen kijelentéseket dob fel: Raskó István kutatási eredményeinek egyik lényeges eleme az a megállapítás, miszerint kevesen voltak a „honfoglalók”, ezzel egy ideig elszórakozik, és sejtelme sincs, hogy régészek (Éry) már harminc évvel azelőtt kimondták: a honfoglaláskori (Árpádokhoz köthető) sírok száma nem éri el a várható értékek egy százalékát (!), holott az avaroké a 70%-ot is! Erről azonban a szakma még nem rendezett „poliszimpoziont”… S ha már a vonalas kultúrákról esett szó: volt egy nagyon vonalas, de kerámiát nélkülöző nyelvészeti iskola, a marrizmus (X nélkül) melynek a hívei a nyelvek keletkezésében annyira vonalas nézeteket tulajdonítottak az osztályharcnak, hogy végül maga a gazda, Sztálin volt kénytelen oldalba rúgni e magánszorgalmú ebeket. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy az iskola alapítója, Marr valóban nagy tudós, kiváló elme volt, és azt a lényegbevágó tételt állította fel, hogy a nyelvek általában ott alakultak ki, ahol a legtöbben beszélik őket! Természetesen az újkori gyarmatosítás kezdete előtt, mivel a már kialakult angol, portugál, spanyol nyelvek tömeges, erőszakos „exportja” nem „belső” folyamat. A magyar nyelvtörténet szempontjából ez a tétel döntő fontosságú, sajnos ideológiai okokból több mint félévszázada elhallgatják!

Cser Ferenc–Darai Lajos könyvét (Magyar folytonosság a Kárpát-medencében, 2005) nemcsak terjedelmi okokból nem áll módomban megvédenem Csajághy ideológiailag manipulált bírálata ellen, hanem mivel a bírálat nem módszeres, kapkodó: nem ad komoly alapot érdembeli vitára. Sajnos, Cser és Darai nem mesterei a tollforgatásnak, ami egy ilyen vitában hátrányos, ám a dolog érdemi részét tekintve nekik van igazuk. Más, újabb érvekkel felzárkóznak ahhoz a hivatalos történetírás által már „többházi” átkokkal sújtott tételhez, hogy a magyarság mindenkori ős- és új hazája éppen Magyarország. Arra nézvést, hogy ez mint volna lehetséges, már több mint ötven éve idéztem a karaibok felfogását: „Karaibok mindig voltak, de kezdetben nagyon kevesen.” Ehhez most hadd tegyek hozzá egy francia anekdotát: arisztokrata társaságában vitatkoznak, kinek a családja, nemzetsége régebbi származású? Az egyik herceg megszólal: „mi olyan régiek vagyunk, hogy egyáltalán nem is származunk!”

1Csajághy György: Magyar ősiség a Kárpát- Medencében? Valóság, 2014. 1. sz.

2Például: lovaskultúra is többféle volt: egyesek pl. raboltak. Horvát István írja a palócok őseiről, hogy prédálás, azaz zsákmányolás volt a foglalkozásuk; marxista szemináriumokon annak idején tapintatosan feudális katonai zsákmányoló „termelőmód” volt a terminus…