Szeptember vége van, és ami először feltódul, vádolni, védekezni, ennyi. Ugyanaz, hogy ,,az embereket Te meg hagyod halni...” De az is, hogy az életműveket Te hagyod befejezni. A temetőket, akár a szülőföldeket és az álmok demográfiai programjait Te hagyod felborogatni, mint az őszi szántást, mert túlélni engedtél bennük. Emlékszem egy másik látogatásra szelíd napfényben, Pusztakamaráson Szépfalusiékkal Bécsből. Valószínűleg azért hívtál pont akkor oda, hogy friss sérelmedet megosszad. Ahogy Kemény Zsigmondék sírköveit ki tudja hányadszor megint ledöntötték a kukoricásban. Ki tudja hányadszor feldúlták azt az alkalmi temetőt, mintha baljóslatúan kezet emeltek volna rád is, látomásként a szemed felé kaptak volna, valami megjósolt, megígért lázálomban, megzavarni a békesség, a jóindulat, a remény, a kiútkeresés, a gyászok és esélyek hullámzását, hogy már azt se tudja tisztán az ember: a nyelv, az írás, az üzenet apad vagy árad, a miénk éppen árad vagy apad – mint most is, amikor csak éppen rigóval jövök és apostolokkal érkezem, ezúttal Sütö Andrást állni körül, magunkat, bölcsőinket és sírjainkat, őket, a túlélőket és megmaradókat. A hely, hol íróasztal süllyed el, mindig Szózatra érdemes. A Mezőségi Színhely, futó jogfolytonosságok teátruma felett lehull a függöny. Mint utolsó gongütés a történelem előző felvonása felől, áthallatszik a végszó: ,,ezzel én is foglalkozni akartam...” Minden erdélyi magyar író, aki egyenként is megtestesít bennünket, a végső csoda bekövetkezvén ezt a varázslatot feszegeti csupán – vajon a szülőföld írta, alkotta, teremtette őt, vagy ő a szülőföldet? A szülőföldek mindig várnak, akár egy-egy erdélyi kukoricásban, a világraszóló Európákra romló szemmel, elvásott pennákkal és tüdőkkel. Mert eszmélni, emlékezni engednek bennük. S az emlék, az anyanyelv visszasütő fellegeibe hurkolózva, eleitől fogva több mint az álom.
