A haldokló Föld motívuma egészen különleges toposza a fantasztikus irodalomnak. A belehelyezett események olyan szakaszában zajlanak a Föld történetének, amelyben már a Nap vörös óriássá változva haldoklik, és saját pusztulása a Földet vagy legalábbis a rajta levő életet is magával rántja. Az első szerző a világirodalomban e tekintetben Clark Ashton Smith volt, Zothiqueról szóló ciklusával. A műfaj igazi kiteljesítője azonban a tavaly elhunyt Jack Vance. 

A haldokló Föld környezete a távoli jövőben, a földtörténet 21. eonjában  van elhelyezve (jelenleg a negyedik eónban élünk, a földtörténet geológiai kronológiája szerint). A Nap ekkor már vörös óriás, egyre jobban kihűl, és nem tudni, a földi életnek is mikor jön el a vége, habár ez nem egyik napról a másikra történik meg. A Hold megszökött a Föld vonzásköréből, az emberi civilizáció pedig lehanyatlott. A technológiai ismeretek visszasüllyedtek a középkor színvonalára, és habár elsősorban emberek lakják a bolygót, nem ők az egyetlen értelmes lények, már ha a beszélni tudó ösztönlényeket értelmeseknek lehet nevezni. A Sferéi Guyal című történet végén utalás van arra, hogy több civilizáció is – emberi vagy nem, ez nem derül ki – űrhajókon már elhagyta a Földet. 

A Jack Vance-i Haldokló Föld ciklus irodalmilag – nem számítva az ezt követő, más szerzők tollából származó munkákat – három egységből épül fel. A legelső az 1950-ben, hat rövid történetet tartalmazó kötet, melynek sikere indította arra a szerzőt, hogy még írjon a ciklus kapcsán. Így született meg a két pikareszk-regény, melyekben Ravasz Cugel antihős odüsszeiáját meséli el, míg a Csodálatos Rhialto és társai kalandjai a harmadik egységet képezik, azt boncolgatva, hogy a szinte mindenható varázserő sem elég mindenre, ha az emberi lélek tökéletlenségével társul.

A Haldokló Föld karakterei nagy részére ugyanis az amoralitás, vagy jobban mondva napjaink moralitásának teljes hiánya jellemző. A lopás, megtévesztés, ölés, kínzások és rabszolgatartás normális velejárói a napi életnek, és az erősebb maximálisan érvényesíti érdekét és akaratát a gyengébbel szemben. A túlélést követő lépcsőfok egy képzeletbeli haldokló Földre szabott maslowi piramis esetében a hedonizmus, az elérhető élvezetek maximális érvényesítése, harmadik lépcsőfok pedig alig akad, néhány tudásvágyó mágus vagy kalandor kivételével. A szerző maga azonban soha nem ítélkezik, az olvasóra hagyja a következtetések levonását. A gonosz tettek – ha csak nem irányulnak erősebb ellen – megtorlás nélkül maradnak. Ebben a korban az emberek elsősorban élni szeretnek, minél tovább, és élvezni a hátralevő életet, mert a kihűlő Nap bármikor elhozhatja az élet megszűnését. Ily módon egy-egy varázsló vagy tudásvágyó kalandor – Sferéi Guyal, Ulan Dhor – kivételével nemigen rendelkeznek az emberek a megélhetésen és az élvezeten túlmutató ambíciókkal. Ahogy Guyal jellemzi ezt a társadalmat: 

„Az emberek azt teszik, amit tegnap, a múlt héten vagy egy éve tanítottak nekik. »Minek a tudást keresni?«, kérdezik. »Minek egyáltalán bármit keresni és kutatni? A Föld hamarosan kihűl; az embert eléri végzete. Miért mondjunk le a boldogságról, a zenéről és a vidámságról a tudás kedvéért?«” (Haldokló Föld, Sferéi Guyal)

Természetesen a Haldokló Földben sem minden jellem egyforma. Etarr kimondottan jó ember, Turjan, Guyal  vagy Shierl karakterei is jóval szimpatikusabbak például Mazirian, Kandive vagy Liane figuráinál, igaz, a történetek során más helyzetek, másfajta kihívások érik őket. A haldokló Földre visszatért a mágia, kisebb-nagyobb varázstudókkal. Egyesek tudománya, mint Turjané vagy Maziriané, hatalmas, de korlátolt, míg mások, mint Rhialto, Ildefonse és ez utóbbiak kollégái pedig már-már az isteni hatalom korlátait súrolják, ismerik a fiatalodás és örök élet titkait, képesek megállítani az időt, utazni térben és időben, s más világokbeli természetfölötti lényekkel is tudnak kommunikálni. Ugyanakkor ők is éppen olyan kicsinyesek, mint bárki más ebben a haldokló világban, alkalomadtán nem mentesek az emberségtől sem, és ők sem tudják kivédeni az elkerülhetetlent: a Nap végleges kihűlését és azt a sötét semmit, ami fokozatosan emészti fel az univerzumot. Erről szól többek között a Morreion című novella, melyben Rhialto és társai a címadó karaktert, Morreiont próbálják megmenteni attól a végzettől, melyet segítségük nélkül nem tud – és eleinte nem is próbál – elkerülni. Arról, hogy a Haldokló Föld realitásai között egyes dolgok mennyire feleslegesek lehetnek, Etarr, a jólelkű, de varázslattal elcsúfított férfi a következőképpen vélekedik: „Mit ér a bosszú? Engem nem érdekel. Hamarosan, amikor a nap kialszik, az emberekre örökös éjszaka borul, minden meghal, és a Föld, a teljes történelmével, romjaival, kavicsokká kopott hegyeivel...  mindent elnyel a végtelen sötétség. Minek a bosszú?” (Haldokló Föld, T’sais)

A Földet el lehet hagyni. Régi idők tudásának tárháza van meg az Emberiség Múzeumában, amihez Seréi Guyal és Shierl hozzájutnak a démon Blikdak legyőzése után, és Pandelume, a varázsló is saját maga által létrehozott, a Földtől távol levő világban, Embolyonban él, ahova varázslat révén lehet eljutni. A Haldokló Föld világának földrajzi viszonyai azonban egyáltalán nincsenek részletesek kidolgozva, mint ahogy sok más eleme sem. Ez a fantasy-világ hemzseg a különböző értelmes lényektől vagy állati létformáktól, amelyeket mutáció, varázslat vagy a természetes fejlődésnek évmilliókon át zajló sajátos fejlődése hozott létre. Ezek közül a szövegben a leggyakoribban feltűnők közé tartoznak a deodandok, fekete, szőrtelen, emberszerű, emberevő lények, melyek rozsomák, ember és baziliszkuszgyík keverékei, a majomszerű, hatalmas, szőrös, szintén emberevő erbek, akik medve, ember, fürgegyík és démon keresztezéséből jöttek létre, a kb. öt centiméter magas, zöld bőrű, szitakötőkön lovagoló twk-emberek, a ghoulmedve, a levegő urai, az óriási denevérszerű pelgránok, a kicsi, de kegyetlen patkányemberek, a tengerparton élő kagylólények és még sok más hasonlóan intelligens vagy félintelligens faj, melyeknek legtöbbször csak a nevét és ritka esetben pár szavas leírását kapjuk meg. Hasonló érdekes mutációk – vámpírfű, korbácsfa – léteznek. Általában véve ezek a lények nincsenek részleteikben kidolgozva, valószínűleg ezért is nem lepték el az internetet nagy mennyiségben a Haldokló Föld bestiáriumát bemutató fan art alkotások. 

A két, Ravasz Cugelhez kapcsolható regény kivételével, a Haldokló Föld ciklus történetei meglehetősen rövidek. Ennek következtében számos olyan aspektusuk van ezeknek az írásoknak, amelyek jobban kidolgozhatóak is lehettek volna. Így keveset vagy semmit sem tudunk a szereplők előéletéről, az ábrázolt események térben és időben való elhelyezése bizonytalan, és a benne szereplő lények, karakterek sincsenek részletesen kidomborítva. Ugyanakkor ezt bőven pótolja az események és párbeszédek részletessége, a stílusfordulatokban gazdag szókincs, a könnyen érthető, lineáris cselekmény. Mint például az alábbi részlet, mely azt tartalmazza, hogyan nézi Mazirian varázsló bebörtönzött és törpesárkány által üldözött ellenfelét, Turjant: „Mazirian kinyitotta a három zárat, és szélesre tárta az ajtót. A szoba egy üvegfedelű dobozt tartó kőemelvénytől eltekintve üres volt. A doboz félméternyi széles lehetett és néhány ujjnyi magas. A doboz belsejében – valójában egy négyszögletes folyosón, egy négyszögletes futópályán – két apró teremtmény kergetőzött; egyikük menekült, a másik üldözte.  A ragadozó egy feldühödött, vörös szemű, szörnyű agyarú kis sárkány volt. Hat lúdtalpas lábán totyogott a folyosó mentén, és csapkodott a farkával menet közben. A másik csak feleakkora volt, mint a sárkány... egy anyaszült meztelen, erős arcvonású férfi, akinek réz szalagpánt fogta össze hosszú, fekete haját.   Alig mozgott gyorsabban, mint üldözője, aki könyörtelenül követte, jól mérte fel a távolságot, felgyorsult, visszakanyarodott, és a sarkoknál ólálkodott, arra az esetre, ha az ember óvatlanul fordulna be. A férfi elkerülhette az agyarakat, ha állandóan, éberen figyelt. Turján volt az, akit Mazirian csellel ejtett foglyul néhány héttel ezelőtt, lekicsinyítette, és így börtönözte be.

Mazirian örömmel figyelte, mint veti magát a hüllő a pillanatig lazító emberre, ám Turján, vastag bőre révén, kiszakította magát. Itt az ideje, gondolta Mazirian, nyugalmat és táplálékot adni mindkettőjüknek. Paneleket csúsztatott a járatok közé, kettészelte azt, különválasztva ezzel az embert a fenevadtól. Mindkettőnek húst adott meg egy kis pohárnyi vizet. Turján lerogyott a padlóra.

–  Áh – mondta Mazirian –, kimerültél. Pihenni vágysz?” (Haldokló Föld, Mazirian, a mágus) 

Az egész ciklust, legfőképpen a Ravasz Cugelhez kapcsolódó két regényt, de a többi írást is, egyfajta borongós fatalizmusa mellett, mindvégig áthatja a szerző sajátos, ironikusan pesszimista humora, mely a hiábavalóságnak mégsem hiábavaló voltát ábrázolja. Hiszen a Föld haldoklik, és elkerülhetetlenül meg is fog halni, minden rajta élővel egyetemben. Addig azonban él, és ezt ki kell használni a végsőkig. Vagy ez mégis hiábavaló, mert így is, úgy is eljön majd a vég? A hiábavalóság nem mindegy, a mindegy pedig nem hiábavaló, ez a Haldokló Föld üzenete.