"meg fogja érezni a szíved dobbanását"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 5. (643.) SZÁM — MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Kései sirató
Bálint Tamás
A láthatatlan Tökéletes nyomában
MÁRTON EVELIN
Melek Sebaha
PAPP-FÜR JÁNOS
Versei
Kántor Lajos
Egy történet elkezdődik
DIMÉNY ÁRPÁD
Versei
Bonczidai Éva
Rövidprózái
FÜLÖP GYÖRGY
Berlinen át
Csíki András
a telet már nem éri meg.
Jakab Villő Hanga
A farkas mi vagyunk
Szőcs István
„Hogy micsoda: … Hogy ki? … Hogy mi? … Hogy miii?”
Lakatos Artur
A fantasy-világ mítoszai (3.) – Jack Vance és a haldokló Föld világa
Gyenge Zsolt
Berlinálé 2014: filmdömping, kultúrpolitika, kesergés
KAÁLI NAGY BOTOND
Ördög a határon
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
„Totál egotrip”
Borsos J. Gyöngyi
Nap rókabundában
A
Szekernyés János
Díjazottak tárlata
Lászlóffy Zsolt
A béke utolsó – a háború első éjszakája
Hírek
 
Gyenge Zsolt
Berlinálé 2014: filmdömping, kultúrpolitika, kesergés
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 5. (643.) SZÁM — MÁRCIUS 10.

Szegfűszegszag. Kornéllal beszélgetek a legendás Volksbühne folyosóin és előterében tartott partin, és szegfűszegszagot érzek. Éjfél körül lehet, most kezd beindulni a buli, a vörös és a zöld teremben egymást váltják a lemezlovasok. A fesztivál legkísérletezőbb szekciója által szervezett eseményen sok fiatal filmes is lézeng, de egy pillanatra még Tarr Béla is feltűnik; itt nyoma sincs sznobizmusnak, pózolásnak, eleganciának. Ahogy fesztivál végén szokás, átdumáljuk a jó és rossz filmeket, megvitatjuk a terveket, kesergünk az otthoni helyzeten, még a távkapcsolatok nehézségei is szóba kerülnek, de a szag nem múlik. 

Nem csak az ilyen találkozások miatt fura hely a Berlinálé. Egy gigantikus közönségfesztiválról van szó, több mint 500 filmmel és idén már 330 ezer fizető nézővel, amely az egész, különleges hangulatú városban szétterül. Ha igazi szocreál hangulatra vágysz például, az International mozit kell célba venni. Az Alexanderplatzról a Karl Marx sugárúton kell továbbhaladni hatalmas tömbházak között, míg elérünk egy, a szocialista modernizmus jegyében fogant mozihoz, amelyben az irdatlan belmagasság és az ugyancsak óriási, hűen megőrzött, foteles előtér ellenére csupán egyetlen terem van. Ha inkább Nyugat-Berlinre vagyunk kíváncsiak, akkor a másik irányban a híres Kurfürstenstrasse bevásárlóutca végénél a Zoo Palastot kell meglátogatni (igen, a közeli állatkertről kapta a nevét), amely ugyancsak a ötvenes évek végén épült, csak éppen a fal túloldalán, és ez teljesen más hangulatot jelent. ’99-ig ez volt a Berlinálé fő helyszíne, manapság a mellékszekciók reprezentatívabb filmjeinek van itt a nyilvános premierje. Azért próbálok minden évben legalább néhányszor eljutni ide, mert itt a leghangulatosabbak a közönségvetítések, szinte sehol máshol nem tapasztalható, igazi cinéphile rajongás övez közepesen vagy alig ismert rendezőket, színészeket is. 
A fesztivál központja napjainkban már a kilencvenes évek szellemében felhúzott felhőkarcolókkal élhetetlenné tett Potsdamer Platz, amely a legkevésbé berlini az egész városban. Itt viszont teljesen más a hangulat: a lelkes mozizókkal szemben errefele siető újságírókkal, fontoskodó sales-esekkel, a filmvásár hatalmas iparát mozgató üzletemberekkel telnek meg az amúgy is lelketlen kávézók és éttermek. És persze itt van a vörös szőnyeg és a sajtótájékoztatók termének bejárata is – a két hely, amit a rajongók egy-egy röpke pillantásért vagy aláírásért el szoktak lepni. 
Ez a szakma és közönség között ingadozó kettősség határozza meg a Berlinálé szerepét is: ha egy film ide bekerül, egyszerre kap esélyt arra, hogy a szakmán belül (el)ismertséget szerezzen, és arra, hogy 4-5 nyilvános vetítés alatt több ezer nézője legyen. A fesztivál eme nézők fele való nyitottsága az egész rendezvény legszimpatikusabb vonása, hiszen mondjuk a jegyvásárlási lehetőséget egyáltalán nem biztosító, szmokingban-estélyiben parádézó Cannes-nal szemben sokkal emberközelibb. Ugyanakkor az utóbbi években, a vezetőség sajátos programalkotási koncepciójának köszönhetően a fesztivál fokozatosan veszít presztízséből. A Screen folyóirat fesztiválon kiadott napilapjának utolsó számában egy kisebb riport azzal foglalkozott, hogy bármennyire jól működik az új produkciók üzleti ügyeivel foglalkozó filmvásár, idén szinte semmit sem adott hozzá ehhez a pörgéshez maga a fesztivál. A Berlinálé idei kiadása egyszerűen nem teljesítette a fesztiválok egyik legfontosabb feladatát: a felfedezést. Úgy tűnik, a kultúrpolitikai szempontok – amelyek leginkább a német és a kínai film indokolatlan mértékű előtérbe tolásában merülnek ki – mindent felülírnak, azonban a fesztivál dicshimnuszokat zengő záró sajtóközleményei arról árulkodnak, hogy vezetői nem látják: ezzel a vesztükbe rohannak.

A vakság és az azzal párhuzamosan kialakuló fikcióval teli valóságpercepció egy remek (mert azért ilyenek is voltak) norvég filmet juttat eszembe. A Blind főszereplője harminc év körüli fiatal nő, akiről kiderül, hogy nemrég vesztette el a látását, és depresszió-közeli állapotban küzd a helyzettel. A helyzet és a film különlegessége abban áll, hogy a rendező arra a folyamatra koncentrál, amelynek során a főszereplő régi, még vizualitásra épülő tájékozódására alapozva a rendelkezésére álló ismeretek és aktuális benyomásai alapján megpróbálja megalkotni az őt körülvevő világ mentális képét. Narrációban halljuk a nő tépelődéseit a világról látás nélkül szerezhető tapasztalatok megbízhatatlanságával kapcsolatosan, és lassanként arra jövünk rá, hogy Eskil Vogt rendező valójában nem a valóságot, hanem minden pillanatban csak a nő képzeletének képeit mutatja nekünk. A történet középpontjában az élettárssal való viszony és főleg Ingrid féltékenysége áll, hiszen nem tudhatja, hogy mikor a pasija mellette püföli a laptopját, akkor valóban az utolsó emaileket küldi el, mint állítja, vagy éppen titkos szeretőjével csetel. Azért különleges élmény megnézni ezt a filmet, mert a környezet, a képi világ egyes elemei snittről snittre rendre megváltoznak annak megfelelően, hogy a nő éppen mivel tölti ki a hozzá eljutó auditív információk által hagyott űrt. Az igazán elbizonytalanító érzés pedig akkor tör ránk, amikor rájövünk, hogy első benyomásaink ellenére, a filmben nem létezik „külső” nézőpont, azaz egyetlen olyan pillanat sincs, mikor kívülről, az „objektív valóságot” látnánk. Vagyis még az sem adatik meg nekünk, hogy legalább időnként összevessük a valósággal a fikciót, és így a biztos támpont teljes hiánya megrázó módon kényszerít bennünket a főhős élettapasztalatának a megélésére. Eskil Vogt nevét pedig most már végérvényesen meg kell jegyezni, hiszen az írással próbálkozó fiatal fiú történetét feldolgozó 2006-os Szerzők, majd a drogelvonós nehézségekről szóló Oslo, augusztus forgatókönyvének írásában is részt vett – a Blind első saját játékfilmes rendezése.
Bár rendkívül fontos volt ennek a filmnek a jelenléte a Berlinálé Panorama szekciójában, rögtön hozzá kell tennünk, hogy a Blind először a januári Sundance fesztiválon szerepelt (és kapott díjat). Mint ahogy ugyanez igaz a The Better Angels című munkára, Abraham Lincoln gyerekkorának kis részét költőien feldolgozó, lenyűgöző filmre, vagy a 20000 nap a Földönre, ami pedig egy Nick Cave-ről általa is szóló dokumentumfilm. Idén egyértelműen kijelenthető, hogy szinte minden, ami számottevő volt a Berlinálén, a Sundance-ről származott.
A versenyprogram különösen siralmas volt, elég annyit mondani róla, hogy legemlékezetesebb momentuma A nimfomániás első részének versenyen kívül vetített vágatlan verziója volt. A mozikba ugyanis Lars von Trier új filmjének csak cenzúrázott és rövidített változata került, az igazán explicit képeket tartalmazó hosszabb változatot csak itt láthattuk. És ebből az is kiderült, hogy ez a verzió nem csak a szexualitás ábrázolásában egyértelműbb, hanem gondolatiságában nagyobb ívű és a ritmusa is sokkal magával ragadóbb – egyszerűen így van minden a helyén. 
A tavalyi megdicsőülés után idén szerényebb volt a román jelenlét, a legérdekesebb kísérlet Corneliu Porumboiu nevéhez fűződik. A Forum szekcióban vetített dokumentumfilmje azon az egyszerű tényen alapszik, hogy rendezőnk édesapja nem más, mint a nyolcvanas évek legendás román futballbírója, Adrian Porumboiu, aki többek között a nagy rangadóknak számító Steaua-Dinamo meccsek játékvezetőjeként volt ismert. Az Al doilea joc (A második meccs) kizárólag egy ilyen mérkőzés hang nélküli tévéfelvételét mutatja, amelyet a rendező apja kommentál, fia firtató kérdéseire válaszolva. A ma már elképzelhetetlen körülmények között, iszonyatos hóesésben játszott meccset nézve megismerjük a két csapat hátterét, a nagy rivalizálást, a bírókra nehezedő nyomást. Azonban bármennyire kegyetlenül hangzik, az idős apuka egyszerűen nem elég érdekes: aki akkoriban Romániában élt, ezeket a dolgokat jórészt ismeri, aki pedig nem, azt talán kevéssé érdekli egy nyolcvanhatos bajnoki meccs. Ami viszont fontos, és Porumboiu filmes attitűdjét dicséri, az a radikális formai következetesség, ami egyébként minden munkáját meghatározza.
Magyar filmből ellenben három is szerepelt a Berlinálén, két rövidfilm és Császi Ádám Viharsarok című elsőfilmje, amely (magyar közegben) merésznek számító témaválasztásával, és még inkább rendkívül filmszerűen fogalmazó, gazdag és magával ragadó képi nyelvével keltette fel a figyelmet. Önmagában is fontos, hogy talán ez volt az egyetlen igazi meglepetésfilm, amelynek első vetítésére még alig néhányan voltunk kíváncsiak, amelynek későbbi előadásaira viszont már nem lehetett jegyet kapni. A film középpontjában egy meleg önfelfedezés-történet áll: világvégi alföldi faluba érkezik a korábban német ificsapatban edződő fiatal srác, és két tizenéves együtt ébred rá szexuális identitására. A Viharsarok nagy érdeme, hogy tökéletesen találja meg a testiség prüdériamentes ábrázolásának a hangnemét, ami révén valódi, vizuálisan átélhetővé váló súlyt kap a történet. Az más kérdés, hogy az amúgy megtörtént eseményen alapuló sztori filmes tálalása meglehetősen problematikus a (szexuális) kisebbségekkel kapcsolatos előítéletek megjelenítésének szempontjából.
„A munkahely az a tér, ahol a későn érkezők a korán távozókkal találkoznak” – hangzik a Berlinálé legeredetibb filmjének a mottója. Denis Côté különc, állandóan új utakra merészkedő kanadai filmes Que ta joie demeure (Maradjon meg az örömöd) címmel valami egészen szokatlan öszvért, abszurd dokumentarista etűdöt forgatott.
A nagyjából 70 perces filmben egysnittes „jelenetekben” gyári munka képeit látjuk: gépek csattannak, kattognak, surrognak, fújtatnak, közben pedig szorgos (leginkább bevándorló) kezek végzik mellettük a monoton munkát. Magam is meglepődtem, hogy az elképesztő képi komponálás miatt mindez egyszerűen nem válik unalmassá: Côté olyan hihetetlen kamerakezelést valósít meg, olyan kompozícióérzékkel van megáldva, és olyan tökéletesen érzi minden vágás pillanatát, hogy őrülten bármiből filmszerű élményt hoz létre. 
A Que ta joie demeure azonban nem csak ennyiből áll, ugyanis a gyári munka egyes jeleneteit abszurdba hajló dialógusok fűszerezik, amelyek során a munkások a meló iránti rajongásukról, depressziójukról beszélnek, vagy munkával kapcsolatos groteszk tanmesét mondanak el, esetleg pusztán csak cigiznek. 
Enigmatikus, különleges, az expe-rimentalitás szele által megérintett mű ez hosszú csendekkel, fura szavakkal és a gépek iszonyatosan erős jelenlétével. A Berlinálé gyors színvonalesését jelzi az is, hogy ennek a rendezőnek tavaly még egy filmje versenybe került, idén ilyen jellegű alkotásoknak már esélyük sem volt.
Te eszel szegfűszeget? – kérdezem végső kétségbeesésemben Kornéltól, miután azt is tisztáztuk, hogy az egyik német versenyfilm epizódszerepének színésznőjét látjuk a sarokban. 
Ja. Meg kardamomot. Mikor a pia már rágja a szádat, nagyon hatásos. Iszunk még egyet?




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében