Kislányként azt hittem, ha a Tavaszi szélt éneklem és kitartóan figyelem a fákat, akkor az ágak mozogni kezdenek, csinálhatok szelet. Ma már tudom, hogy borzalmas az énekhangom. 

A szél viszont még legelvetemültebb ateista korszakomban is valahogy fontos maradt, mert ott fúj, ahol akar. A foglaltházakban is, „ahol összefújja a szemetet (...), ahol az anyagozás és a kémiai mennyországok keresése már rég nem a bulikról szól”.

Becsapnám magam, ha értelmezhetőnek vagy elmondhatónak állítanám be a Foglaltház olvasási tapasztalatát. Pedig nem fölösleges értelmezni, és el is mondom, mert ez a regény olyan közeg, amiben az „egotrip”-nek tétje van. Tudom, csak ez a szükségképpen magányos tapasztalat az enyém, a rákattanás a szövegre, a csendes olvasás ritmusának megtalálása, a belefeledkezés és néha a belefáradás. Az a folyamat, ahogy a narrációs technikák és prózapoétikai megoldások kritikai figyeléséből fokozatosan eszméletvesztés, hangulat lesz, az enyém vagy a könyvé, de mindegy is, honnan ered, mert a kiváltó ok lehet fikció, de a következményként tapasztalt hangulat saját, egyszeri és valós. Joggal tűnhet hallucinációnak. 

Kettős mércével olvastam tehát, bölcsészként és függőként. Hogy ez a második egyáltalán lehetségessé vált, az nem csak annak tudható be, hogy végső soron mindenki függő, és a Foglaltház éppen ezt mutatja meg, hanem annak is, hogy a múzsák anyja, Mnemoszüné, aki az emlékezet istennője, bosszús lehet rám, mert lépten-nyomon a felejtés adományával ajándékoz meg. A belefeledkezésével is. Meg rossz névmemóriával. Így például nem arra emlékszem, ahogy a nevekhez tettek, történések és más nevek kapcsolódnak, hanem arra, ahogy egy kábult tömegben valaki valamit másként csinál, ettől kontúrjai és mélységei lesznek. Nem az a fontos, hogy ki, vagy hogy mit, hanem az, ahogy dőlnek a falaim, tudatosulnak és felszámolódnak a drogos-sztereotípiák, fokozatosan veszítem el a bizonyosságaimat, a jólfésült kategóriákat, fogalmakat, tipológiákat és rendszereket. Látva, hogy a drogfüggők milyen sokfélék, eltűnik a biztonságérzet, hogy velem nem történhet meg. Összekócol a szél. 

A felejtés azonban ideiglenes, mert lehet ismételni és újratanulni, hogy a Foglaltról ne csak függőként, hanem bölcsészként is, ne csak a magam számára őrizgetett, misztikusnak tűnő, intuitív tudásom legyen, hanem a róla vagy inkább a közelében való gondolkodást és írást is tapasztaljam. Újabb ideiglenes bizonyosságokhoz vezet megfigyelni, ahogyan a regény beleíródik a drogirodalomba (beleértve forgatókönyveket, dalszövegeket). Ahogyan a regény szerkezete felépül, tér- és időjelölőkre, karakterekre, perspektívákra, történetekre bomlik, majd kiderül, hogy amit fölépítünk, az nem jelent semmit. Egyébként ezt jelenti a regény közelében írás, hogy pl. magamtól nem szoktam verssorokat írni egy esszébe, de ez talál a regény prózapoétikájával. Vitatható, a „bemondás olcsó gesztusával” működik Tinkó Máté kritikája szerint. Csakhogy itt talán más a mérce, lehet ez a mellébeszélés stilisztikája: „Összevissza beszéltek állandóan, ezt unom a legjobban a drogosokban.” (25.) Nem csak az olcsó gesztusok, de az összevisszaság, az ismétlések, az uralkodó káosz miatt, ez a regény tud unalmas lenni. Ezzel lepett meg leginkább. Egy ismeretlen, pörgő, sokszereplős, többszintes, saját szlenget beszélő világ tud unalmas lenni. Nem mondom, hogy le tudtam volna tenni a könyvet a második olvasásnál akár. Ez vagy azt jelenti, hogy nem is annyira ismeretlen ez a világ, vagy egy hihetetlenül meggyőző prevenciós technika része.

Ami pedig az ábrázolt és teremtett káoszt illeti, köszönöm, egyértelműbben érzem magam.

Ha még inkább részletekbe megyek, aszerint is értelmezhetővé válik a regény az életművön belül, ahogyan a szereplők káosz-narratívájába beleszövődik a leállt srác addikciós felépülési narratívája (Rácz József: Kvalitatív drogkutatások). „Ha a drogbetegség kialakulását nézzük – írja Rácz, könyvének drogos önéletírásokat értelmező fejezetében –, akkor meg kell állapítani, hogy nemcsak a »naiv« pszichológia, de a »tudományos« pszichiátria kanonizált függőség-képe sem felel meg teljesen a valóságnak: a függőség nem egynemű szubsztancia; nem feltétlenül jelenti az egyén azonnali és teljes testi-lelki-erkölcsi romlását. Szakaszokat, átmeneteket, »kacskaringókat« különböztethetünk meg, némelykor pedig ezek a »szakaszok« össze is folynak a racionalitásra törekvő megértés előtt.” Talán így érdemes olvasni a Foglaltházat, egyszer éjszaka, egyszer pedig nappal, felfegyverkezve szociológiai érzékenységgel és szakirodalommal, címkékkel és színes sorkiemelőkkel, készen a sztereotípiák megdöntésére.

Legalábbis eleinte egyáltalán nem a totális önpusztítás célja lebeg a később függővé válók gyorsan táguló lelki pupillái előtt. Eleinte a drog, az jó, és emellett érvek szólnak, éppen úgy, ahogyan szólnak, sőt dübörögnek a drogfogyasztás káros hatásait racionális érvrendszerekkel alátámasztó világi prédikációk. 

Az anyagozás nem feltétlenül menekülés és korántsem az ún. buta emberek privilegizált műfaja. Számos példa van rá, hogy a tudatmódosító szer megmutatja az alapok egyszerűségét/az egyszerűség alapjait, és nemcsak a művészek, filozófusok vagy a sámánok számára. Például az ayahuascáról (pszichoaktív főzet, amit az afrikai és dél-amerikai őserdőkben használnak) szóló, The Antipodes of the Mind. Charting the Phenomenology of the Ayahuasca Experience című könyvében Benny Shanon kognitív pszichológus írja, hogy e hallucinogén szer használata szervezett körülmények között, ritualizált, vallásos szertartásként az önmagukkal való szembenézésnek, a világról való tudásnak milyen elképesztő szintjeit mutatta meg. Ayahuasca hatása alatt nem lehet csalni. 

A regény nemcsak azt mutatja meg, hogy a drog nem jó vagy rossz, hanem azt is, mennyiféle addikció van. A drogdiskurzus, ami a kötetben is központi szerepet kap, nem nyomja el és nem asszimilálja az alkoholproblémát vagy más addikciókat, magatartás-zavarokat vagy betegségeket.

Koronczi Endre képzőművész projektje a 100 talált szentlélek (http://www.koronczi.hu/ploubuterpark/index.html) sok ponton kapcsolódik a Foglaltházhoz. Egyik a szél: „örvénylése képes mozgásba hozni holt testüket. Kaotikus formákat képez és magával ragadja őket. A tetemek láthatóvá teszik, kirajzolják az útját. Önkéntelen sodródásukat vagy örvénylésüket képesek vagyunk szépnek is látni” (Tillmann: Széljegyzetek a szélhez). Míg Koronczi antropomorfizálja a zacskókat és transzcendens erőként értelmezi a szelet, addig a Foglaltházban a szél lehet légmozgás, szentlélek vagy akár annak hallucinációja. Ha ennyi minden lehet, akkor az egotripem dönt racionálisan, vallásosan vagy szolipszisztikusan. 

Koronczi mintha azt mutatná meg, hogy látva a zacskó balettjét, lehetek megint kislány, közöm lehet a széphez akármilyen közegben. Kubiszyn pedig talán azt, hogy nincsenek is nagylányok (se nagyfiúk, egyébként). Aki ezt hiszi, az önmaga bázisdrogja.