Serfőző Simon: Égig érő nyár. Magyar Napló, Budapest, 2013.
Serfőző Simon legújabb kötete egyfajta mitikus időbe kalauzolja olvasóját: a gyerekkor bűvös, álomszerűen tovatűnt világába. Csodák tarkítják ezt a létet, a világ és az ember itt még különleges kapcsolatban áll egymással. Kölcsönösen befogadják és alakítják egymást, s a gyermek a világ megannyi apró rezdülését sajátos intenzitással érti, érzi. Látja lényét-lelkét élőnek és élettelennek, képzelete kitalálja, megfejti, formálja kedvére, saját képére a porszemet és a felhőt egyaránt – akár a mesebeli garabonciás, hatalommal bír fölöttük. Játszótársául szegődik a szél, az út, a csend, az égitestek, a felnőttek által rettegett elemek kezéhez szelídülnek. Kozmikus méretűvé növeszti a játékterét, vagy épp ellenkezőleg, a kozmosz guggol melléje engedelmesen játszani. A Nap néha madzagon lobog kezében, néha rókabundában szalad a dombok közt; máskor meleget adó kemence otthon, pirosló jonatán alma a zsebben. Az élet kaland, rácsodálkozó öröm, háztetőn lovaglás, „kéményfüst sörényét marokra fogva”.
Ez a kiváltságos érzékenység és képlékenység azonban a felnőttséggel odalesz, gyakran elvész még az emlékezés számára is. Finom zsongással fájdogál s csordul ki néhol, szinte akaratlanul ez a veszteségérzet az önfeledt gyerekkor-világjárás tarka soraiból. A lírai hangra nagy érzékenységgel rímelnek rá Urbán Tibor illusztrációi: színes árnyékként idézik meg a versekben lakó kisfiú alakját, mely végigjárja a kötet lapjait, s meg-megáll a gyermeki lét felidézett pillanatai előtt. Valójában a hajdani boldogságba-teljességbe visszarévedő felnőtt sziluettje ez, ki kisfiú (árny)képében próbálja magát visszalopni a gyerekkor varázsos tájaira, kedves tárgyai és emlékei közé, s ki, bár gyereknyelven, gyerekekhez szól, egy-egy szavában lelepleződik. A kötetet lezáró, leginkább felnőttes sorok felerősítik ezt a hangot, és egyúttal kérlelhetetlenül meghatározzák a mesélő-emlékező pozícióját: „Gyerekkor, messziről nézlek./ Jönnék látogatóba, de hallom:/ kiabálsz a kutyának, / hogy közeledből elzavarjon.” A gyerekkor gyönyörűségei nem élhetők át többé, nem úgy, mint egykor, lehetetlen a visszatérés a hajdanvolt csodák földjére. Ha a kapu be is zárult örökre előttünk, a kötet olvasása közben mégis átkukucskálhatunk egy kicsit a kerítésen – és ki ne szeretné időnként újra látni, ahogy a nyár az égig ér!
