Lehetett-e könnyű annak az álma, akit mindig új tanúságra szólított a történelem? Aki nem tehette le a terhet, mondván, a munka elvégeztetett, jöhet az álom, megpihenhet az elme, megbékélhet a szív. Sütő András könnyű álmot remélt egykor, hiába: mindig emésztő gondokkal kellett viaskodnia. Az álmot elűzte a szorongás anyanyelvének jövendő sorsa miatt, és azoknak a sorsa miatt, akik e nyelv köréből, ha akarnának se tudnának szabadulni, mert általa kötődnek a családhoz és a barátokhoz, a múlthoz és hitük szerint a jövőhöz. Benne találták meg emberségüket, hogy aztán emberségükben legyenek társai a más nyelvet beszélőknek. Mindig nehéz gond volt az anyanyelv sorsa fölött virrasztani, és Sütő András, akitől most végső búcsút veszünk, vállalta ezt a gondot, végezte a nemegyszer kilátástalannak tetsző munkát, nem kímélve önmagát, minthogy jól tudta, hogy Erdélyben és egyáltalán a magyarság életében az írónak mindig a nemzet szellemi irányítását kell vállalnia. Munkásságával az erdélyi magyarság szellemisége szerzett magának polgárjogot az egyetemes magyar irodalomban és hitünk szerint az emberi egyetemesség színe előtt. Polgárjogot szerzett, minthogy alkotó személyisége és önként vállalt közösségi szolgálata erejével, a műveiben testet öltő erkölcsi és esztétikai értékek egyetemes igazságával szól népéhez és a nagyvilághoz. Egy történelmi pillanatra Sütő András írásaiban kapott hangot mindaz, amit az erdélyi magyarság tapasztalt és átélt, amit emlékezetében és álmaiban őriz, amire törekvései irányulnak. Ritka irodalomtörténeti pillanat az, midőn egy kisebbségi sorsban élő írónak egyetemes mondanivalója van, és úgy beszél a körötte élő emberi közösség tapasztalatairól, felismeréseiről, hogy ezeket egyetemes távlatba tudja állítani. Az erdélyi magyar irodalomnak több ilyen nagy pillanata is volt: korábban Áprily Lajos, Reményik Sándor és Dsida Jenő költészetében, Kós Károly, Tamási Áron és Nyírő József elbeszélő művészetében, később Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos lírájában, Sütő András és Szilágyi István prózájában, Sütő és Székely János drámai műveiben. Pusztakamarástól Kolozsvárig Sütő András 1927. június 17-én a mezőségi Pusztakamaráson született: abban a faluban, ahol Kemény Zsigmond töltötte hányatott életének végét, amelynek sírkertjében eltemették. 1940 őszén, mint tehetséges parasztfiú a történelmi levegőjű nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium növendéke lett, hogy majd kántortanítói oklevelet szerezzen. Itt, a hírneves református iskolában került közelebbi kapcsolatba az erdélyi hagyományokkal. A kollégium falai között olyan tudós tanárok oktattak valamikor, mint az erdélyi felvilágosodás neves filozófiai írója: Köteles Sámuel, a kiváló jogtudós: Szász Károly, és olyan nagynevű férfiak tanultak, mint Kőrösi Csoma Sándor, Bolyai Farkas vagy Kemény Zsigmond.. A régi hagyományokkal barátkozott az ifjú Sütő András is, akit szintén tudós tanárok: az irodalomtörténész Vita Zsigmond és a nyelvtudós Balázs János vezettek be a tudományok, elsősorban a magyar irodalom, a magyar nyelv és a nemzeti történelem rejtelmeibe. Tanárok és könyvek, hiszen a kollégiumnak hatalmas, még Bethlen Gábor alapította könyvtára volt. A fiatal diák itt ismerkedett meg Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Veres Péter, Illyés Gyula és általában a népi írók műveivel, a magyar és a román klasszikusok munkáival. Korán kezdett írogatni, először verseket. Ötödik osztályos korában jelent meg első verse a kolozsvári Világosságban: az Árva fiú dala. A hadifogságban sínylődő apáikra váró fiúk érzéseit szólaltatta meg ebben. Fiatalos fellépése egybeesett az erdélyi magyar irodalom 1945 utáni újjászervezésével és magára találásával. A meginduló szellemi élet fiatal tehetségeket várt, Sütő András sem maradhatott sokáig az iskolapadban. Hamarosan Kolozsvárra került, az erdélyi magyarság nemzeti törekvéseit szolgáló Világosság szerkesztőségébe, Balogh Edgár és Kacsó Sándor oltalmazó szárnyai és nevelő irányítása alá. Feladatokat és lehetőségeket kapott, riporterként járta a gyorsan változó erdélyi városokat és falvakat: akkor gyűjtötte későbbi elbeszéléseinek anyagát. Emberi és írói útja ahhoz volt hasonló, amelyen a hazai és az erdélyi magyar irodalom egy egész nemzedéke járt a második világháború után, a társadalmi átalakulások lázas eseményei között, midőn még nem lehetett pontosan látni azt, hogy ezek az átalakulások milyen gyötrelmeket eredményeznek. Az írói indulás konfliktusai
A fiatal Sütő András egy nagyszabású történelmi vállalkozás résztvevőjének és harcosának érezte magát: illetékesnek szülőhazája és benne élő népe ügyében. Akkor még nem sejtette, hogy néhány esztendő múltán milyen csalódásokkal kell megküzdenie. Első novelláját Gaál Gábor közölte az Utunk című kolozsvári hetilapban, 1948-ban. Ez a novella, a Hajnali győzelem azonnali sikert hozott. A fiatal író a földreform társadalmi összeütközéseit, izzó levegőjét idézte fel, midőn bemutatta, hogy a román és a magyar parasztok összefogása miként kényszerítette ki egy nagybirtok felosztását a földnélküli szegények között. Sütő ezzel az írással a forrongó falusi világ jellegzetes alakjait, ellentmondásait és szövetkezéseit mutatta be. Hamarosan következtek további művei: riportok, novellák, színdarabok, majd az első könyvek: 1953-ban az Emberek indulnak, 1954-ben Az új bocskor és az Egy pakli dohány, 1955-ben az Októberi cseresznye című elbeszéléskötetek. Szinte minden esztendőben megjelent egy-egy kötet novellája, majd 1959-ben Tártkarú világ címmel válogatott elbeszélései is napvilágot láttak. Az ifjú Sütő András jól ismerte a falu életét, a munkafolyamatokat, a családi közösséget, a paraszti észjárást és jellegzetes mezőségi anekdotákkal fűszerezte történeteit. A szociografikus és „falukutató” írók nyomában járt, a munka, a pihenés apró emlékeivel, jellegzetesen erdélyi, mezőségi motívumaival gazdagította elbeszéléseit. Igen jól ismerte a mezőségi parasztembereket, magyarokat és románokat egyaránt. Néhány vonással, egy-egy anekdotával ábrázolta őket, pár ecsetvonással is eleven és teljes emberi egyéniséget tudott teremteni. Igen változatos az a galéria, amely írásaiból kibontakozott. A korai novellák szerzője Móricz Zsigmond elbeszélő hagyományát folytatta, de tanult Illyéstől, Veres Pétertől, Tamási Árontól és az erdélyi Asztalos Istvántól is. Sütő a valóságábrázolás művészetének eszközeit használta, hiteles karaktereket festett, drámai párbeszédeket épített fel. A drámai összecsapásokat rendre szelíd líraisággal és humoros anekdotákkal csendesítette. Novellái általában anekdotikus történetekből születtek, a mezőségi világ mélyebb ábrázolását is anekdotikus epizódokból bontotta ki. Anekdotikusak voltak korai színdarabjai is. A Hajdú Zoltánnal közösen írott Mezítlábas menyasszony, majd a Fecskeszárnyú szemöldök, a Tékozló szerelem és a Pompás Gedeon. Jelentősebb színpadi művet csak ez utóbbiban alkotott. Maga is érzékelte már ekkor az anekdotikus realizmus határait. „Életünknek – állapította meg – mily nehéz, nagy kérdései oldódnak föl évtizedek óta az anekdota aranyvizében. Be nyugtalanul sürgő-forgó, folytonosan félre, az olvasóra kacsintgató teremtés ez a mi irodalmunk. S micsoda nehéz, itt-ott már rozsdás páncéllá merevedik rajta a stílusromantika hajdani könnyű tunikája...” Sütő András személyes írói gondjairól volt szó itt, és természetesen szó volt az ötvenes évek általánosabb írói gondjairól, kényszerű megtorpanásairól. Arról, hogy az erdélyi magyar irodalom, hasonlóan a magyarországi elbeszélő irodalom egy részéhez, a kommunista művelődéspolitika kényszerének hatására, egy leegyszerűsítő alkotási módszerben: az anekdotizmus és a stílusromantika eszközeivel próbálta elkerülni a társadalom nehezebb konfliktusainak megjelenítését. Ezeket a konfliktusokat nem kívánta ábrázolni, elzárkózott felfedezésük elől, nemcsak az irodalompolitika tiltásai miatt, hanem személyes meggyőződést követve is, mivel úgy gondolta, hogy az új társadalom hamarosan le fogja küzdeni az általa keltett konfliktusokat. Ebben a hiedelmében persze keservesen csalódnia kellett.
Tájékozódás és megújulás A pályakezdő Sütő András általában a valóságábrázolás kevésbé göröngyös útját kereste, következésképp gyakran váltott át anekdotára, máskor meg idillt rajzolva tért ki a valóság komolyabb kihívásai elől. A leegyszerűsítő sematizmus csapdáját mégis sikerült elkerülnie: mindig meg tudta őrizni írói szuverenitását, történeteinek belső logikáját, környezetábrázolásának aprólékos realizmusát. Úgy fogott ki az esztétikai recepteken és az irodalompolitikai követelményeken, hogy arról beszélt, amit a legjobban ismert: a mezőségi parasztok világáról, így elkerülhette a hamis hangokat. Majd mihelyt tehette, szóvá tette az erdélyi magyarság fájdalmas konfliktusait is. Ilyen összeütközésekről adott képet Félrejáró Salamon című 1956-ban megjelent kisregényében, derűs humorral beszélve el egy mezőségi parasztember egyszerre szomorú és vidám történetét. A történet voltaképpen az író édesapjának egyik keserves próbálkozását örökítette meg, s ennyiben az Anyám könnyű álmot ígér című regényt készítette elő. Egyszersmind Móricz Zsigmond egyik családi történetét is felidézte, minthogy a nagy író édesapja ugyancsak annak köszönhette nyomorúságát, hogy szerzett egy cséplőgépet, amely ahelyett, hogy a felemelkedés eszközévé vált volna, az anyagi csőd okozója lett. A szomorkás humorral írott kisregény és a nagysikerű „lírai szociográfia” közötti időben Sütő András mind kevesebb befejezett írói művel jelentkezett, inkább csak irodalmi publicisztikával foglalkozott s néhány tanulmányt, útirajzot adott közre. Egyetlen művészi értelemben súlyosabb elbeszélése: a Zászlós Demeter ajándék élete a múltban kalandozik. Az erőgyűjtésnek ezekben az éveiben általában olvasmányairól számolt be, és közben mind gyakrabban látogatott haza, engedve édesanyja, családja sürgető hívásának. Ezeknek az erőgyűjtő látogatásoknak, az írói élményvilág és az erkölcsi eszmények eredeti forrásait felkereső utaknak az eredménye Sütő András – és az új erdélyi magyar irodalom – mindmáig legnépszerűbb könyve, az Anyám könnyű álmot ígér, amely később színpadra alkalmazva is közönségsikert aratott. Lírai regény az erdélyi valóságról Sütő András talán legolvasottabb munkája, az Anyám könnyű álmot ígér című lírai szociográfia 1970-ben jelent meg a bukaresti Kriterion nemzetiségi könyvkiadó első kiadványaként. Korai vázlatai azonban régebbiek, néhány részletét a marosvásárhelyi Igaz Szó című folyóirat adta közre 1964–1965 folyamán. Sütő András akkor még „Tudósítás a szülőföldről” alcímmel jelölte meg a szöveg műfaját, ez az alcím a feljegyzések szociográfiai jellegére célzott, a megjelent könyv alcímeként azonban már a „Naplójegyzetek” meghatározás szerepelt, amely határozottabb epikai megformálásra utal. Valójában Sütő műve személyes vonatkozásokkal és vallomásokkal átszőtt szociográfiai dokumentumregény, amely egy erdélyi magyar falusi közösség sorsát beszéli el, s maga az író ennek a történetnek a narrátoraként szerepel. Ez a magyar közösség Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson él, s ott a román többség mellett a kisebbséget alkotja. Ebbe a faluba látogat el az író, hogy fél esztendőt szüleinél töltsön, és ez alatt az idő alatt ismeri meg közelebbről a kicsiny magyar szórvány múltját és jelenét. A történetnek kettős időszerkezete van: egyrészt Sütő András pusztakamarási tartózkodási ideje, másrészt az ottani magyarság félévszázados története szabja meg az epikai anyag elrendezését. Az író saját gyermekkorát, családjának viszontagságos sorsát beszéli el, a szöveget szüntelenül személyes emlékek és vallomások szövik át, elsősorban a közösségi hűség vallomásai. A személyes jellegű kerettörténet igen nagy valóságanyagot ölel magába: beszélgetéseket, emberi élettörténeteket, falusi életképeket, leveleket, a hatóságokhoz beadott kérvényeket, levéltári dokumentumokat, régebbi újságközleményeket, községi népgyűléseken elhangzott felszólalásokat, mindazt, amiből a szórványban élő magyarság egyéni és közösségi megpróbáltatásainak krónikája kibontakozik. A dokumentarista beszámolót epikai eszközökkel formált történetek egészítik ki, a hagyományosabb zsánerszerű életképek és humoros anekdoták mellett lírai színezetű riportok, riportokból fejlesztett szabályos novellák és jelképes értelmű jelenetek, párbeszédek. A dokumentarista hitelességgel megírt történeteknek általában ellenpontozó szerkezetük van: a kegyetlen tények nyomasztó hatását lírai humor enyhíti, a tárgyias szöveg alkalmanként versprózába vált át, a történet a balladaműfaj drámai szerkezete szerint alakul. Ezek a történetek a szórványmagyarság köznapi életének krónikáját beszélik el, arról adnak számot, hogy „mifajta gondok ülnek egy közösség homlokráncaiban”. Feleslegesen meggyötört emberekről, erőszakos és ostoba politikai mesterkedésekről, hosszú évtizedek szenvedéseiről, megaláztatásairól számolnak be: a pusztakamarási kis magyar szórvány életét nemcsak a sztálinista korszak kíméletlen parasztpolitikája sebzi meg, hanem az a folyamatosan antidemokratikus nemzetiségi politika is, amely anyanyelvétől, nemzeti kultúrájától és identitásától akarja megfosztani az 1920-as trianoni békeszerződés rendelkezései által Romániához csatolt közel kétmilliós erdélyi magyarságot. Mindezzel szemben a hagyományos erdélyi magyar önvédelem és reálpolitika próbál némi védelmet nyújtani, Sütő András is erre: „az óvatosság, a meggondoltság, a túlzásmentes lelkesedés, a gyeplőre fogott harag” nyomán kialakult reálpolitikára hivatkozik: „a fű lehajlik a szélben és megmarad.” (Befejező rész következik)
|
