MÁN VONDO KVAN DAHÓN RAZU MÍ TARÁZ

Ez a véset, a rajz, az intelem, a sziklán. Jól látták az alkonyi visszfényben, de inkább elfordultak, vagy elfordult bennük a szándék. Szórt ragyogásban nem jól vághat a penge, szembe törekszik a szikra. Kikezdik, mint sav, az elmét, méltatlan költemények. Eme lángrajzú, tűzbetűs kuruzst is minthacsak egy Arany magyarította volna baljós télelőn, este:

MONDD AHOGY TEREMTŐD

ADTA MONDANOD 

S látta bár időnk vasazott, tipró kerekét – rettegve szól a hunyász, így esküszik: 

VÍZ FOLYÁS SZÓ BESZÉD ÉRTELEM SEHOL 

Lám, odaát madárkönnyeden emelkednek ékes, mozdulatlan szárnnyal, csupán a titkos, felhajtó áramokra ügyelve, az átszellemültek. Magasra! ki!, a szétfolyó tömegből, mely oktalan s folyton oda reked sorompók színes zárjelei közé, ríva, a síneken. Ti, mi pedig: itt csak a lehetetlenben, egyszerre a falak mindkét oldalán, nagy történelmi tornaegylet, s ég felé vetett lándzsák köröttünk kék mezőben. Megcselekedtük amit… – a hihetetlent, eggyé keveredve, ostromlók és ostromlottak, halálig hűek s ferde árulók, kifosztottak s fosztogatóik, vizsla-szende visszakullogók. Viking, tolték, azték, ősmagyar, szókkal alig élő tunguz nyomvadász. Mi magunk – a vonzó hóban, roppanó tavaszban. Férfiak Ti! Hagyjátok hát el tétova röpterek kifutóit, szikrás, sistergő zivatarban, szabadon, Hírvivők! Bátran – eget szürkén szövő hálókon át – kell majd visszatérnünk, s vissza kell majd térnünk, mindahányszor, gyémánt tudással, sehonnanból is, haza felé. Légy hát boldog! – kiáltom! – Boldog vagy! – kiáltom. – Xanú! – kiáltom. – Meg ne add magad!

Itt a vakító sivatag, szikkasztó vágyakkal, fata morgana mentősereggel. Épp nekünk való! Kellesz ide, mint egy isten többesszámban, Vízlelő!