– Francia szakos voltam az egyetemen, és az volt az érzésem, hogy ha akkor nem nézek körül a „vadnyugaton”, talán soha nem lesz alkalmam, annyira véglegesnek tűnt ez a keleti blokk. Heten voltunk francia szakosok, ebből ketten, Víg Bandi barátommal, indultunk útnak, aztán mindketten Franciaországban fejeztük be a tanulmányainkat. Utána persze haza akartunk jönni.

– Először Bécsbe kerültünk 200 ezer honfitársunkkal együtt, onnan mentünk tovább. Minden befogadó országnak voltak kikötései. Például, akinek folt volt a tüdején, azt nem fogadták be, kivéve a skandináv államokat, akik kifejezetten keresték az ilyen betegeket. Befogadták és gyógyították őket. A franciák voltak tudtommal az egyetlenek, akiknél semmiféle kikötés nem volt. Csak bement az ember a követségre, kitöltötte a papírokat és kész.

– Két év alatt elvégeztem egy olyan tanárképzőt, amivel az ember mindenhol taníthat franciát a világban, kivéve Franciaországban. Hazajövetelemre 1958 júniusában került volna sor. Amikor megkaptam a diplomámat, bementem a diákkocsmába, a Victoire-ba, ott ültek a magyarok, mutattam nekik a friss papírt, kérdezték, hogy hazamegyek-e. Mondtam, hogy persze. Elém rakták az újságot, ahol Nagy Imre és társai kivégzése volt a vezető hír. Akkor döntöttem el, hogy egyelőre nem fogok hazajönni.

– Közben a Le Monde című napilap publicistája lettél, ahol elsősorban ’56-ról írtál. Miért kellett a franciáknak elmagyarázni a magyar forradalmat?

 

 – A francia sajtó jelentős része félreértette és félremagyarázta ’56-ot. Fasiszta megmozdulásként írtak róla. Mi voltunk a fasiszták, akik hátba támadták a szocialista Szovjetuniót. Minket, magyar diákokat emiatt néha nem akartak beengedni a diákétkezdébe sem. Ezért elkezdtem írni, hogy megmagyarázzam, mi is volt Magyarországon ’56-ban. Ezt saját magamnak is meg kellett magyaráznom. Én arról álmodtam, amit emberarcú szocializmusnak hívtunk. Nagy Imre a könyvének azt a címet adta, hogy Egy szocializmus, ami nem feledkezik meg az emberről. Na, ezt próbáltam elmagyarázni a franciáknak, hogy itt a szocializmus egy emberségesebb formájáról volt szó ’56-ban.

– Besétáltál a Le Monde szerkesztőségébe, hogy szeretnéd nekik elmagyarázni ’56-ot?

– A Denoёlnél, ami nagyon neves kiadó volt akkor is, Céline és Cendrars kiadója, már megjelent az első kötetem, Famine ou paradis címmel. A franciák azt értékelték, hogy egy magyar két-három évvel az érkezése után már franciául ír. A Le Monde vasárnapi számában volt az utolsó oldalon mindig, piros-fekete színekben kiemelve, egy-egy novella. Ráharaptak az írásaimra. 

– Most már világosan látom, hogy lehettem volna francia író, ha ütöm a vasat, de akkor már francia polgárlány feleségem volt, megszületett a második gyerek is, a feleségem nehezen viselte a kallódó írósorsot, hol volt pénzünk, hol nem, és igyekezett engem rávenni, hogy valami polgári foglakozás után nézzek.  

– Az egyetemen kockás papírra ki volt ragasztva, hogy trópusi egyetem diplomás európai tanerőt keres. Azt a cetlit én levettem, nehogy más jelentkezzen, bevittem az igazgatóhoz, hogy ez mi, megadták a puerto ricói egyetem címét. Én akkor még nem beszéltem spanyolul, úgyhogy bementem a diákkocsmába, ahol már húsz éve ült egy részeg spanyol, Ramon, megkértem, hogy írjon nekem spanyolul pár sort. Megadtam neki az adataimat, de azt mondta, hogy arra nincs szükség. Aznap feladtam a levelet, azt hittem, hogy azzal vége is, de alig két-három hónappal később megjött a meghívólevél és a hajójegyek. Volt öt hónapom, hogy megtanuljak spanyolul. Mindent eladtunk, kivéve a népautónkat, amibe beültünk a két gyerekkel, hogy lemegyünk Spanyolországba spanyolul tanulni. Útközben megálltunk Lyonban, ahol anyósom iskolaigazgató volt, és ő mondta, hogy az újság tele van azzal, hogy megnyertem a Saint-Exupéry-díjat. Ráadásul az Exupéry család Lyon környéki, tehát ott voltak az ünnepségek egész közel, de döntenem kellett, hogy megyünk spanyolt tanulni, vagy maradok és elmegyek az Exupéry családhoz. A feleségem meg az anyósom mondták akkor is, hogy azért egy egyetemi tanári állás más, mint egy díj, amiből pénz úgyse lesz, csak a dicsőség. Másnap reggel megvettem az összes újságot, és mentünk Spanyolországba spanyolt tanulni. Máig őrzöm ezeket a lapokat.

– Az előadásomat leírtam, a diákok papíron tették fel a kérdéseiket, én otthon lefordítottam magyarra szótárral, megírtam rá a válaszokat és a következő órán kiosztottam. Ez két-három hónapig ment, az első szemeszter végén már spanyolul beszélgettem mindenkivel. 

– Elvállaltam a Szabad Európa Rádiónál Az Ötágú síp című műsorban az akkori kortárs magyar irodalom ismertetését, s így majdnem minden héten kaptam egy csomagot, abban Csurkától kezdve Karinthy Ciniig mindenki benne volt, és én írtam róluk a Szabad Európában az ismertetéseket. Ez nagyon jó volt, mert amikor évtizedekkel később hazajöttem, mindenki tudta, hogy én írtam róluk, vagyis én nyitottam nekik ablakot a világra, és nagy szeretettel fogadtak. 

– ’86-ban a feleségem unszolására felvettem az amerikai állampolgárságot, és azzal már egyszerűen ment. Azelőtt harminc évig éltem genfi hontalan útlevéllel. Egyszer-kétszer azzal is beengedtek. Mikor édesapám nagybeteg volt, őt meg tudtam látogatni. 

– Ez a három házasság húsz évet vett el az életünkből… Mindig is írtam róla, de fájdalmas volt számomra ez a téma. Amikor a feleségem elment Puerto Ricóból a gyerekekkel együtt, ott maradtam egyedül, egy távoli szigeten, ahol még a családjával együtt is egyedül érezte magát az ember, nélkülük meg még inkább. De hát ezt ő akarta, ő mindig többre vágyott, másra, olyasmikre, amit én nem tudtam megadni neki.  A következő kötetem, a Fortuna szekerén két tucat rövidebb-hosszabb írása erről szól. Eddig a legfájdalmasabb részeiről nem tudtam írni, de most ebben a kötetben megírtam, hogy a feleségem kikkel és hogyan szarvazott fel. Ez ugye egy férfiember számára egyáltalán nem téma, de ebben a könyvben ez is benne van. Én már öregember vagyok, próbálok mindent megérteni. 

– Harmincnégy éve az én Tücsök Tódorom (a Pinokkióból), aki figyelmeztet állandóan, megró, egyenesben próbál tartani és szüntelenül meg akar változtatni. Mindez nehezen elviselhető, de nagyon szép. Szépen megtanult magyarul, együtt fordítunk, jó vele dolgozni is.

– A feleségem az Egyesült Államokban munkanélküli lett negyven év tanítás után, hatvanéves korban Amerikában nem kap állást egy tanár sem. Itt az ELTE Tanárképzőn lett állása, angol nyelvet és irodalmat tanít. Amíg a tanév tart, addig itt vagyunk, s ez most már egyre véglegesebbnek tűnik.

– Szerencsére elég sok helyre hívnak irodalmi estekre, felolvasásokra. Bártfától Nagyváradig, Zombortól Csíkszeredáig bejártuk Marival a Kárpát-medencét. Mikor megjelent a Trópusi szerelem kötetem a Pallas-Akadémiánál, beutaztuk a Székelyföldet. A feleségemnek annyira tetszett, hogy nem is akart visszajönni.

– A második. Az első 1943-ban volt. Nyolc éves lehettem, skarláton estem át, nem tudom, mennyire lehetett súlyos, de az orvos nagyapám kivett egy hónap szabadságot, hogy hegyi levegőre vigyen. Észak-Erdély visszacsatolása után voltunk, vonattal mentünk Óradnáig. A Radnai-havasokban egy kis faluban, Radnaborbereken kötöttünk ki. Ott voltunk egy hónapig. Nagyapámról már másnap mindenki tudta, hogy orvos, sorban álltak a kis szállodánk előtt a betegek, és mindenki egy tál puliszkával fizetett. Nagyapám úgy folytatta az orvosi tevékenységet, mintha Pesten lett volna. Ha jól emlékszem, mócok voltak, akik lejöttek az Ünőkőtől. Este meg néztük, hogy mit csináljunk a rengeteg puliszkával. Sokat sétáltunk a hegyekben, egyszer valaki eljött velünk, volt egy kiskutyája, ami előreszaladt, és hirtelen egy nagy árnyék repült át a fejünk felett, egy sas felkapta és elvitte a kiskutyát. Esténként a vendéglőben hallgatóztam a vásáros mulatók közt. Rengeteg szép dalt tanultam, némelyiket még ma is fújom… Idén májusban tervezünk egy felolvasókörutat. Félek is kicsit tőle, mert lehet, hogy Mari ezúttal tényleg ott marad. 

– Helyzeti előnyben vagyok, és szinte kötelességem, hogy a hazai írótársaimat, akiket elzártak az európai áramlatoktól, kivigyem a nagyvilágba. Eddig tizenkét könyv jelent meg, félszáz költőt fordítottunk spanyolra különböző antológiákba, olyan költőket, akiket ma senki nem rakna egymás mellé, de húsz éve még nem voltak olyan élesen elválaszthatók a szekértáborok (Kukorelly, Zalán Tibor, Kántor Péter, Takács Zsuzsa, Szentmártoni János, Csender Levente, Jenei Gyula stb.), a lefordított köteteket nemcsak kiadtuk, hanem a szerzőket meg is hívattuk és könyvbemutatókat szerveztünk nekik.

– Valóban így van. Még a saját feleségem is erre próbál rávenni, pedig egy fedél alatt élünk, egy ágyban alszunk, én azonban szigorúan tartom magam a kívülálláshoz. Úgy vagyok vele, hogy nekünk, íróknak egyfajta távlatba kell állítanunk ezt az egész csetepatét, ami a demokrácia gyermekbetegsége.

 

– A nyugati irodalom visszafogadása bizonyos szinten megvalósult, hiszen kiadják a könyveinket, de az irodalmi kánonba a nyugatiak nem kerültek be. Ez amúgy is fájdalmas, erre még néha a bürokrácia rátesz egy lapáttal. Én húsz éve hivatalosan hazatelepültem. A tisztikeresztemet Washingtonba küldték, az értesítő levelet meg ide a Sas-hegyre. Tudták, hogy itt vagyok, és mégis oda küldték, mert amerikai állampolgár vagyok. Én Washingtonban egyetlen egyszer jártam, és semmi kedvem még egyszer oda visszamenni. Aztán egy héttel később, mikor visszaküldték, Szőcs Géza külön fogadott és újságírók jelenlététben átadta a keresztet.

– Előző kötetednek Mélyebbre a címe. Több írás szól a hazatérés lehetetlenségéről. Miért lehetetlen a hazatérés?

– Aki kiszakadt, annak nem két hazája van, az itthon és a „választott” haza, hanem három, mert létezik egy harmadik haza, amit elhagyott itt, ami már csak az emlékeiben létezik, és ezt a harmadik hazát keresi, aki hazatért. Én is, hiába vagyok itthon húsz éve, az én világom az, amit fél évszázada itt hagytam.

– Ha „felütöd” az internetes lexikonokat, látható, hogy ott van mind a tizenkét francia kötetem, most hívtak meg Grenoble környékére, egy egyetemen lesz előadásom, és egyúttal Pedrazziniről is kell tartanom egy másik előadást, arról a francia újságíróról, akit ’56-ban a Köztársaság téren lelőttek. Hogy a köztudatban mennyire vagyok benne, azt nem tudom.

– Próbálok. Elviselhető történeteket szeretnék írni. Ez a kifejezés apámtól származik, aki egy elfekvőben volt harminc évig, miután a nyilasok majdnem agyonverték, ő mondta, hogy elviselhető történeteket írjál, fiam. Az ember egy bizonyos életkorban egészen régi dolgokra kezd emlékezni, mindig csak egy kis korszakra, aztán egy másik korszakra, de mind 60-70 évvel ezelőtti dolgokra. Nagyon sok mindent felfedezek ezekben a régi korokban, és úgy érzem, hogy sikerül még mélyebbre ásnom. 

Minden reggel hatkor nekilátok és délig dolgozom. Írok, nemcsak novellákat, hanem könyvismertetéseket is. Nem kér senki rá, a mai fiatal kritikusnemzedék egész másképp közelít az írásokhoz, de a folyóiratok szívesen közlik, amit írok. Talán érdekes, hogy mit tülköl egy vén mamut.

 

Író, költő, kritikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár. 1935. október 11-én született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a Budapesti Piarista Gimnáziumban végezte el. 1954-1956 között a Fővárosi Autóbuszüzemben dolgozott. 1956-ban felvették az ELTE BTK magyar-francia szakára, ahová csupán néhány hetet járt, majd kitört a forradalom. A forradalom leverése után elhagyta az országot és többedmagával Franciaországtól kért menedéket. 1956-1964 között Franciaországban kőműves, orosz fordító és könyveladó volt. 1957-1969 között a strasbourgi Dijoni Egyetem hallgatója, 1959-ben a Strasbourgi Egyetemen irodalomtörténeti doktori címet szerzett. 1964-1976 között a Puerto Ricó-i Egyetem tanára. 1964-1970 között a Szomorú Vasárnap című irodalmi lap kiadója. 1976-1985 között a Szabad Európa Rádió külső munkatársa volt. Számos rangos magyar és nemzetközi kitüntetés – többek közt a Saint-Exupéry-díj, a József Attila-díj és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje – birtokosa.