MENHELY. A zárt osztály felől nézve Bukarest egyetlen nagy sivatag, utcái, házai csalóka délibábok, mind csupa látomás. A menhely a földbe csordogáló, fejtetőre állított forrásokkal teli oázis. A menhelyen annyira gyorsan repül az ember, hogy olyan, mintha a földnek mindig azon a féltekéjén lakna, ahol épp mindenki alszik. Jelzések mindenfelé: „- Mikor születtél, hogy hívják anyádat?” De nyilván hallgatunk, ezt a hétpecsétes titkot hogyan is árulhatnánk el? Hiszen akkor kiderülne minden! Újból létezni kezdene a világ. Feljönne a nap és partjai közt hullámzani kezdene a tenger. „- Mekkora sivatag fér a te fejedbe, mi?” Iszonyúan fájt. Bűzlött. Magas, lebarnult, szőke nővérek, szoknyáik alatt csillogó fecskendők. Azokból csöpög az álom. A bolondok nem kenyérből és borból, hanem kenyérből és verejtékből vétettek. A bolondokból savanyú bűz árad. A meleg, szinte forró kenyeret nem borban puhítják, hanem keményre sokkolják. És dagad és hólyagzik. A menhelyen. A zárt osztályon.
A POKOL. A 6-os számú kórteremben Csehov a következő szavakat adja egy szereplője szájába: „Amikor az embernek azt mondják, hogy rossz a veséje, vagy megnagyobbodott a szíve, és gyógyítani kezdik, vagy azt mondják, hogy őrült vagy bűnöző, azaz: amikor környezete valami okból hirtelen felfigyel az emberre, akkor az ember már tudja, hogy zsákutcába jutott, melyből nincs többé kivezető út. Keresi, keresi a kivezető utat, és egyre jobban belegabalyodik. És ebben az esetben az ember nem tehet egyebet, mint hogy megadja magát, mert semmiféle emberi erőfeszítés többé meg nem mentheti.” (Szőllősy Klára fordítása) Hogy föl ne adjam – ezért jegyzek le ide minél többet a betegségemről.
A szó szoros és cseppet sem átvitt értelmében bolond, lehetetlen az ördögi kört leírnom (a köztem és családom és barátaim közt szövődő szálakból állót, az általam többé vagy kevésbé birtokolt „beosztásokból” állót, az általam olvasott könyvekből, általam leírt sorokból állót, az általam hordott ruhákból állót stb.), az ördögi kört, amely a mások által „antiszociálisként” elkönyvelt diagnózisom óta életemben megjelent.
Hogy föl ne adjam. Amikor a zárt osztály 10-es számú kórterméből kijöttem (borzasztó állapotban volt), gondozó orvosnőm ezzel bocsátott el: „Gondoljon arra, hogy a legtöbb akadémikus megjárta ezt a helyet.” Akkor szarkasztikusnak tűntek e szavak, megsértődtem. De fogadásként is felfoghatjuk őket.
Szinte lehetetlen a környezetem által táplált gyanakvás ördögi körét leírnom, hogy ez és ez a cselekedetem, gesztusom, pillantásom vagy éppen hangszínem nem kizárólag általam, hanem betegségem hozzájárulásával jön létre. Képtelen vagyok úgy elemezni önmagam, hogy rájöjjek, annak, amit leírok, mekkora része ördöngösségem bizonyítéka, a bűn hányadéka, a tisztátalansággal való érintkezésé, és mennyi a sötétséggel folytatott küzdelemből gyötrődve facsart fény. Időnként arra gondolok, hogy ilyen körülmények között szövegeim „művészi értéke” már szinte számításba sem jön. De mit tehetek? A társadalom értéket követel, az őrült pedig értelemszerűen aszociális. Úgyhogy „gyerünk, Popescu, told az értéket.”
Azt hiszem, a normális, egészséges ember nehezen érti, mit jelent 10 napon és 10 éjszakán át nem aludni. Ahogyan az űrhajósok megláthatták a hold sötét oldalát, az agy ilyen mértékű fárasztása következtében az ember ugyanúgy akarva-akaratlanul az elme sötét oldalára kerül. A költők, hiteles gondolkodók esetében az agyunkból normális körülmények között (állandó elmélkedésre és gondolkodásra) használt 4 százalékot egy bizonyos módon keresztezi az általában kihasználatlanul maradt 86 százalék. A bolond esetében, az én esetemben, a két terület ellenőrizhetetlen módon keresztezi egymást. Ez különösen a rohamokra érvényes. (3 rohamom volt eddig: 1981-ben, 1991-ben és 1994-ben – bocsáss meg, Nagy és Jó és Szent Uram Istenem, háromszor megjártam a poklot. Könyörülj rajtam.) A Sátán velem akarta minden bűnét előszámlálni. Én voltam drótokra fűzött golyós kiszámolója, bűneinek számlálója. Én pedig egy dolgot nem tettem meg: nem öltem meg magam, bár az öngyilkosság a roham végső állomása.
A bolond saját elméje láthatatlan oldalának felfedezője, mint mondtam. Különös, hogy a ’91-es és ’94-es rohamok idején, minthogy emlékszem arra, ami velem akkor történt, és amire közben gondoltam, úgy érzem, „civilizáltam” az elme őserdejének ama részeit, melyek feltárására ítéltettem. Közhely közhely hátán: a betegség beavatás is, mondják. Az ördöngösség azonban rettenetes beavatás. Mennyire csábító, büszkén kijelenteni: én megjártam a poklot! Íme: élve, bántatlanul tértem vissza onnan. Bevallom, minél messzebb tűzzük le hódító zászlónk elménk fölfoghatatlan talaján, annál mélyebben hatol szívünkbe a tisztátalanság. És bibliai értelemben ez minden egyébnél rettenetesebb.
A roham, a betegség, az őrület nem hozhat mást, mint megalázkodást. Ez egyedüli értelmük. Az Úristen ilyenkor rámutat mélységes, bűnös jelentéktelenségünkre. Mi pedig behódolunk neki, Előtte a lehető legszebben, legigazabbul és legjobban fejet, térdet hajtunk.
LÁSZLÓ NOÉMI fordításai
Cristian Popescu: író, költő. Bukarestben született 1959. június 1-én. A Bukaresti Egyetem Bölcsészkarán végzett 1990-ben, szakdolgozatát I. L. Caragiale műveiből írta. A nyolcvanas generációt követő román írónemzedék vezéralakja. A Luceafărul irodalmi lap szerkesztője. Művei: Familia Popescu; Cuvânt înainte; Arta Popescu; Autoportret. Arta Popescu şi Cristian Popescu. 36 éves korában, 1995-ben hunyt el.
