A mérnök berendezkedett az első szobában, a tárgyait félszegen, a táska közelébe pakolgatta szét, mintha nem érezte volna otthonosnak a helyet. Bár magyarul meglehetősen jól beszélt, megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a lány kiválóan tud románul. Éjszakára becsukta az ajtót, széket húzott a kilincs alá, úgy aludt. Bár sokat nem bírt aludni, inkább csak átfeküdte a sötétséget, a hajnal első jelére szenderedett el valamicskét. A pokoli sötétséget is meg kellett szoknia, mert Bukarestben mindig belevilágított valami az éjszakából. Meg aztán a neszek, azok is másak voltak itt kint, és idő kellett hozzá, hogy meg tudja különböztetni a lány meg az anyja lépteit, ahogy a túlsó szobában járkálnak, vagy az udvarra távoznak. A lány az udvaron könnyített kisdolgán, az anyja a szobában egy erre a célra szolgáló fazékba. A kutyát az első napokban rendszeresen szabadon engedték éjszakára, később megkérte a lányt, hogy inkább láncon tartsák, amibe könnyen bele is egyezett, úgy látszik, megnyugtatta, hogy férfi van a háznál. Persze, előfordult, hogy napokig nem aludt odahaza a mérnök, ilyenkor a kutyára is jobb világ köszöntött. De a jószág milyen, egy ízben, amikor a mérnök a tornácon olvasgatta papírjait, a kutya valahogy elszabadult, és a lába elé feküdt. Valahol hallotta, hogy a kutyák megadják magukat az idegen férfiaknak, ha az elég sokat tartózkodik a közelükben. Hogy az élet nem egyéb, mint behódolás, az a mérnök elveitől sem esett távol, és egy délután, amikor az almaszedésből hazaérkezett az anya meg a lánya, a mérnök látta, a fiatalabb nő úgy mosakszik a kútnál, mint közönség előtt. Pedig színházban sosem járt még az a lány, és ettől aztán hajnal felé sem tudott elaludni jó ideig. 

Azt mondta, Ovidiunak hívják. Az eligazításon kellett nevet választania, Brassóban, vagyis Sztálinvárosban. Nem mondhatni, hogy túlságosan lekötötte az irodalom, a Metamorfózisról is inkább hallomásból tudott, de járt már Konstancán, ezért választotta az Ovidiu nevet. Bár éppenséggel apja könyvtárában kezébe foghatta volna az átváltozások gyűjteményét, de hát nem csak most, hanem már kamaszkorától igyekezett nem hozzáérni apja tárgyaihoz. Míg apja életben volt, addig még csak-csak, nem kizárólag azért, mert nehezen kerülhette ki, hanem azért is, mert nyomokban élt még benne a megfelelési vágy. Ám irtózó természete nem engedte meg, hogy a tárgyak megérintésén túl nyilvánvalóbban, láthatóbban fejezze ki összetartozását nemzőjével. Legszívesebben az apja érintését is kerülte volna. Hazaérkezéskor, távozáskor két méternyi távolságból köszönt, rövid, de kihagyhatatlan beszélgetéseik a nap történéseiről kellő távolságból zajlottak le. Az apa kérdezett, a fia válaszolt, és így volt ez akkor is, amikor az apja a pályaválasztásról tett fel kérdést, de nem az irány felől érdeklődve, hanem azzal kezdve, hogy mit szólnál ahhoz, hogy. A lényeg, a kérdező mód álcája alatt kijelentett óhaj, az irányítás megfellebezhetetlen ténye az Antim utcai szobában fogalmazódott meg, és a fiú engedelmesen igennel válaszolt. 

Igen, katonai pályát választ, lehetőleg a belügyi kötelékben. 

Ezzel egyidőben meg is értette, hogy valamikor, valahogy az apja is a tárgyak közé keveredett, és talán már soha nem fog onnan előkerülni. Ez egy ideig megnyugtatta, és szokatlan változáson vitte keresztül, például olyasmi történt vele, hogy az alvó apját tanulmányozta délutánonként, vagy a bádogmosdó szélén felejtett borotvát vizsgálgatta, aminek pengéjére egyre fehérebb szőrszálak tapadtak. Azonban ez az időszak is elpárolgott, és pontosan tudta, hogy Mária, a magyar cseléd miatt esett így, akiről szintén megvilágosodva állapította meg, hogy elkallódhatott apja tárgyainak halmazában. Holott csupán az történt, hogy a fiú tizenhatodik születésnapja után elküldték, bár úgy rémlett neki, hogy Mária sem akart már maradni, hiszen a háború alatt, de még korábban is az Antim utcai házban szolgált, a számára valamikori homályos időkben és óta. 

Mária, a magyar cseléd, aki úgy könnyezett mindig, hogy azt csak a fiú tudta észrevenni. 

Könnyezett, amikor a bomba-károsult szomszédok elvonultak. És korábban a vasgárdista lázadás idején, 1941-ben is szüntelenül sírt. Úgy félt, hogy még két héttel később, a veszély elmúltával sem mert lemenni az utcára, mert mindenhol masírozó legionáriusokat látott. Azután meg a borzalmas hírek tartották fogva, a jilavai erdőben, a băneasai erdőben történt mészárlások, a vágóhídon kampókra akasztott emberek, és a fiút is úgy óvta, hogy ott, akkor gondolta először életében komolyan, hogy ez a nő az anyja. Az illegalitás emberei néha valósággal megszállták az Antim utcai házat, és Mária ilyenkor bezárkózott a fiúval a cselédszobába. Sokszor tehetetlenül figyelt, mert az apa gyakran előparancsolta a társaságba bemutatni a fiát. 

Aztán 1944-ben Mária egyszer csak eltűnt, ment a front után, vissza a medvék országába, ahonnét származott. Az eltűnt tárgyak listáját bővítette, amit már ha akart, sem tudott volna megérinteni. 

Bizonyos változások álltak be a házirendben. Mivel az apja befejezettnek tekintette a nő általi nevelését, többé nem alkalmaztak cselédet, valaki szólt is, hogy a mai megváltozott körülmények közepette a cselédtartás nem kívánatos. A kezdetektől az értelmiségi vonallal tartották a kapcsolatot, így azután nem csoda, hogy 1951-ben a fiúnak megfeneklett a karrierje. Voltak előjelek, de ezt csak később ismerte fel, mert noha az apák halála a sors beteljesítése, mélyebb értelemben a vetélytárs eltűnése, ám mivel Alex sosem tapasztalta meg az anyai szeretetet, a sorsszerűséget is igyekezett távoltartani magától. Életében ritkán, azon a három napon, apja halálától a temetésig egyáltalán nem érintette meg a sápadt testet, a koporsó lezárását is a szomszéd szobából hallgatta. A jogi tanulmányait apja sírba tételével együtt vetkőzte le magáról, de a belügyi szolgálattól nem szándékozott megválni. Kényelemből sem, de élvezetből sem. A jog mellett végzett belbiztonsági gyorstalpalón éltanulónak számított, káderlapja tökéletes volt, és 1949 januárjában, a hivatalosan is létrejövő Szekuritáté nem csak hogy a kötelékeibe emelte, de a szekuritátés tiszteket képző oktatási intézményben is alkalmazta segédtanárként. Az Alexandru Sanielevici-ügy után, fején a sértett értelmiségiek haragjával úgy érkezett meg Brassóba, hogy lehetőleg irodai munkára osztatja be magát. Az igazgatóságon azonban már kész tervek fogadták: a zágoni erdő környékéről visszavonni készültek a milíciát és a szekuritáté egységeit, hogy a megtisztított zónát titkos ügynökök fésüljék át. Arra számítottak, hogy Lupşa és társai, akik néhány hete kisebb felkelést robbantottak ki Putna járásban, elővigyázatlanabbakká válnak a folytonos őrjáratok hiányában. A lázadást követő letartóztatási hullám rengeteg ellenőrizhetetlen információval látta el az osztályt, az emberek csalódottak és dühösek voltak, mert az Ezredes elárulta őket. Jogosan gondolhatták így, mert miután a felkelést hosszú hónapok alapos szervezése előzte meg Lupşa Viktor részéről, a kérdéses napon és órában meggondolta magát, és társával együtt kámforrá vált. Csakhogy akkor már késő volt, néhány faluban az eredeti tervhez tartották magukat, és előszedték a padlásról a fegyvereket, és ártalmatlanná tették a helyi csendőröket. Csak másnap döbbentek rá, hogy Victor Lupsa, az Ezredes cserben hagyta őket. Akinek szerencséje volt, időben kereket oldhatott, de legtöbbjüket a bákói garnizon katonái összefogdosták, és azok után is hajtóvadászatot indítottak, akik a hegyekbe futottak. És lényegében senki sem úszta meg szárazon, egyedül Victor Lupşa, az Ezredes, aki azt terjeszti magáról, hogy a jugoszláv hadseregben képezték ki, és aki utálja a kommunistákat, a szovjeteket, és eltökélt célja, hogy a kollektivizálást, a román föld idegen kézbe jutattását, a haza elárulását fegyverrel gyengíti, míg a felszabadító amerikai csapatok meg nem érkeznek.

Micsoda kupleráj, foglalta össze Alex Perjovschi, mikor megérkezett.

Néhány nap felkészülés után felültették az Ocol teherautójára, és pár óra vontatott zötyögés után, naplementekor, ahogy az el volt tervezve, megérkezett szállásadójához egy isten háta mögötti hegyi faluba, a lányhoz meg az anyához. Ovidiu Balogh, bányamérnök. Ha azt a könyvet valóban elolvassa, talán más keresztnevet választ, őt azonban kizárólag az átváltozás érdekelte, a bestiáriumok valósága csak nagyon későre érintette meg. Nem elsősorban az, hogyan lesz Alex Perjovschiból valaki mássá, hanem az, hogyan lesz valakiből erdőben bujkáló, fegyveres partizán, terrorista, akinek kedvesebb a háború előtti és alatti rend, mint a mostani. 

Az egész talán már 1944-ben elkezdődött, a szovjet front mögé beékelődő, de inkább lemaradozó német és román egységekkel. Hiába nyíltak egyre másra az internáló táborok, ahová az ellenséges országok állampolgárait, elsősorban a németeket és a magyarokat zárták, hátramaradt vagy szökött katonák itt is, ott is bujkáltak. Szovjetellenes román alakulatok és magánzók, akikre a háború fináléjában az NKVD is vadászott. Aztán ahogy a front tovahaladt nyugat felé, a katonák eldugták a fegyvereket, lassan mindenki hazaszállingózott, családot alapított, ha pedig már családja volt, megpróbálta folytatni az életét a régi meder szerint. A legionáriusok tovább szervezkedtek, titokban fészekgyűléseket tartottak, új tagokat toboroztak, figyelték a politikai helyzet alakulását. A történelmi pártok igyekeztek lélegzethez jutni, a munkatáborok pedig szépen duzzadoztak. A politikai ellenfeleit lassan felmorzsoló, a szovjetek által támogatott Kommunista Párt nem csak a milíciát tartotta kézben, hanem a hadsereget is, a tisztogatások újabb és újabb hulláma tiszteket, magas rendfokozatú, a háborúban kitüntetéseket szerzett katonákat is kisöpört a hadsereg kötelékéből, némelyiküket háborús bűnökért a rendszer népbíróság elé állíttatta. 1948-ra, amikor törvény által is kimondatott a legionarista, vasgárdista mozgalomban való részvételért járó börtönbüntetés, meghatványozódott a hegyekben, erdőkben bujkáló emberek száma. Ki is cserélődött: az ellenséges országok katonáit összefogdosták, leöldösték, helyettük kulákok, a régi rendszer hivatalnokai és katonái, legionáriusok, a Maniu-párt hívei és a hatóságokkal így-úgy összetűzésbe keveredett vegyes társaság, egymástól elszigetelten, kisebb bandákba verődve, a front után hátrahagyott fegyverrel feleszerelkezve járta a hegyi ösvényeket. A nyugati Érchegységtől a Dobrudzsa öreg, szelektől koptatott hegyes-dombos vidékéig. Munkatáborokból meglógott fugárok, második háborús csaták helyszínéről fegyvert összeszedő vagányok. Mert azért volt különbség bujdosók között. Többségük nem csak fegyverrel, hanem kezdetben elképesztő naivitással felvértezve és a próféták ábrázatával járta titokban a falvakat, írta a röpcéduláit: Jönnek az amerikaiak! A légteret időről időre megsértő jugoszláv gépeket a felszabadító csapatok előhírnökeinek hitték, ledobott csomagokat, röplapokat, pénzt és fegyverutánpótlás után kutattak. Nem csak a bujdosó, hanem a belügyes katona is, fáradhatatlanul. Sokan hitték, hogy létezik egy közös hadtestparancsnokság, ami az egész ellenállási mozgalmat egyetlen bábként irányítja. Nem csak a bujdosó, hanem a belügyes tiszt, és a belügyes tiszt feljebbvalója is. Hitte, mert hinnie kellett. Életének és munkásságának csak így lehetett értelme. Sőt, a rendszernek, az osztályharcnak is kizárólag így lehetett értelme. És mivel a cél mindennél konkrétabban lebegett a rendszer szeme előtt, embert és pénzt nem sajnálva vetette bele magát egy képzelt háborúba, amely valós harcokat szült képzelt ellenségekkel, és amikor a képzelt ellenfelek nem akarták megadni magukat, akkor következtek a civilek, az ártatlanok, a bujdosók rokonai, segítői, ismerősei. 

Valójában sosem irányította szervezett parancsokság az ellenállókat, bármennyire is szerette volna ezt hinni a résztvevők tábora, mint ahogyan az amerikaiak sem jöttek, utóbb sokan belátták. A Szekuritáté, szovjet tanácsra a feltételezett segítők révén próbálta kézre keríteni a bujdosót, a szökevényt vagy banditát, ahogy ők nevezték. Egyetlen ember elfogására több százat állítottak mozgásba, katonákat, aztán meg ügynököket, akik besúgóhálózatot próbáltak létrehozni. A legközelebbi hozzátartozókat hetenként behívatták a verőszobákba, a nőket megerőszakolták, a gyerekeket kihajtották az erdőre, hátha sírásuk előcsalogatja a terrorista apát. Ha egy falunak volt szökevénye, akkor az egész falu szenvedett. Néhány helyen összefogdostak pár falustársat, akikről gyanították, hogy élelemmel látják el a szökevényt, majd az erdőszélen kivégezték őket, mondván, szökési kísérlet közben lőtték agyon. Felülről irányított parancsnokság helyett helyi szerveződésekről volt szó, amely nem nyúlt át három-négy falu határán. A szökevények a hegyek oldalába vájt odúkban vészelték át a telet, nyáron pedig igyekeztek mozgásban lenni. Vadásztak, vagy élelemért jártak le a falvakba. Segítőikkel kifinomult jelrendszerrel kommunikáltak. Jeleket hagytak hátra, megbeszélt találkozókat rögzítettek hetekkel korábban, de mindig napokkal előbb érkeztek biztosítani a találka helyszínét. Magányosak és nyomorultak voltak, néhányuk többszörös gyilkos, pedig ha tehették, kerülték a harcot a folyton a nyomukban lihegő katonákkal. Mivel kevesen voltak, éveken át kijátszották a karhatalmat. Hogy végül majdnem mindegyiküket elfogták vagy megölték, az éhség, a nélkülözés, továbbá a Szekuritáté elképesztő lakosságra gyakorolt nyomásának köszönhető. De ebben nem volt köszönet, szívta a fogát Perjovschi. 

Akkor már éjszakák óta szemhunyásnyit sem tudott aludni a kudarctól, mert nyomát sem lelte a hegyekben Victor Lupşának. Előírásszerűen, körkörösen, a kijelölt középpontok felé haladva fésülte át a hegyeket, és amikor elfogytak a térképszelvények, be kellett ismernie, hogy még egy árva, gyanús lábnyomot sem talált, nemhogy rejtekhelyeket. Ugyanakkor kétségek is gyötörték, mert hiába készítették föl, mire kell figyelnie, hogyan kell eljárnia, amikor a nyomokat keresi, be kellett látnia, néhány éve szerzett hegyvidéki tapasztalatait itt alig tudja hasznosítani. Nemcsak, hogy más évszakban jártak, hanem a hegyek is egészen különböztek. Ilyen sűrű, járatlan és járhatatlan erdővel soha nem találkozott. Az érintetlen, ember nem ismerte vadonban napokig is elidőzött, és nemhogy embert, állatot sem látott. Lejjebb látta a hat éve átvonult front után gyorsan kinövő, áthatolhatatlan csalitosokat, az aknatölcséreket mohón benövő növényzetet, repülőgéproncsot, elhagyott géppuskafészkeket, folytonosságában felaprózott védelmi vonalat. De Victor Lupşát és társát, Szarvast sehol sem találta.