Az utóbbi időben rengeteget tűnődtem azon, hogy tulajdonképpen mikor is kezdtem el igazán furcsán érezni magam, pontosabban, hogy a szervezetem gyanította-e, mi vár rám. Néha arra a következtetésre jutok, hogy egyértelműen, hogy néhány héttel az első konkrét tünetek előtt már volt olyan érzésem, hogy valami új, idegen dolog sodródik a véráramomban, s hogy annak a valaminek jóval sürgősebb a dolga, mint az én vörösvérsejtjeimnek, fehérvértestjeimnek és trombocitáimnak általában lenni szokott. De az is lehet, hogy csak bebeszélem magamnak, hogy viszketegség gyötört, hogy a véredényeim falait feszegető, bennem rendíthetetlenül csírázó új erő nem hagyott nyugodni. Nem tudok ebben a helyzetben objektív lenni. Egyetlen dolgot tudok biztosan, és az megdönteni látszik elméletemet a betegség előérzetéről. Amikor az első kiütések megjelentek rajtam, egy percig sem kapcsoltam őket össze hajszálereim vélelmezett előzetes viszketésével.
Egyből hozzá kell tennem, hogy nem közönséges kiütésekről beszélek itt, mert közönséges kiütésekkel nem is járok bőrgyógyászhoz. Gyermekkorom óta allergiás vagyok mindenféle élelmiszerre, egész életemet különféle színű, a legelőreláthatatlanabb helyeken előbukkanó foltoktól, pöttyöktől és csíkoktól díszítve éltem le, mivel nem tudtam lemondani kedvenc ételeimről, melyek egytől egyig felháborodott reakciót váltottak ki szervezetemből. Felhámom konkrét kifejeződési tere volt emésztőrendszerem helytelenítésének. De ezekben a kiütésekben volt valami titokzatos, ami arra késztetett, hogy mégis figyelmet fordítsak rájuk, mélyek voltak, mintha a bőröm alatt raktározott (büszkén mondom: negyvenhét éves létemre igencsak vékony) zsírrétegben gyökereznének, kemények voltak és ragyogó pírjukkal a tavaszi pipacsmezőket idézték, melyekre még hónapokat kellett várnunk, hiszen amikor ez történt, éppencsak kilábaltunk a télből. Egész testemet elborították, a nagylábujjamtól a homlokomig mindenhol előtünedeztek. Az igazán nyugtalanító az egészben mégis a folytonos bizsergés volt, ami kísérte őket, amiből megértettem, hogy valami elejét vette bennem, hogy olyan eseményeknek vagyok tanúja, melyek hamarosan megváltoztatják az életemet. Ezért mentem el végül is az orvoshoz.
A bőrgyógyász valamit motyogott, hümmögött és csóválta a fejét, aztán felírt egy krémet, ami nem használt, de legalább nem is ártott, és elrendelte, hogy hetente járjak vissza kontrollra, aminek különösebben nem örültem, lévén, hogy nekem a kontroll csupa rossz dolgot juttat az eszembe. Egyébként ő sem repesett az örömtől, fojtott gyűlölettel nézett rám, mintha alattomos módon én magam ötlöttem volna ki ezt a rejtelmes kórságot, hogy éppen a nyugdíj előtt szerezzek még neki pár álmatlan éjszakát. Kaptam tőle egy nagy lapot, amelyre minden vizit alkalmával újabb (haszontalan) tanácsokat jegyzett fel, de a konkrét diagnózisra fentartott rubrika aggasztóan fehéren terpeszkedett a jobb margó mentén.
A kiütések egyre szaporodtak és hihetetlen iramban növekedtek, ami bizonyos szempontból még szórakoztatott is, hiszen eszembe juttatott egy régi, gyermekkori játékot, így esténtént a zuhany alatt végigvizsgáltam nyavalyamintás testemet és az izgalmas alakú foltokról próbáltam kitalálni, mire is emlékeztetnek leginkább. Gyermekkoromban felhőjátéknak hívtam ezt, habár, ha más nem volt, a kondenzcsík is megtette. Mint tulajdonképpen minden más, meghatározhatatlan alakú képződmény is. Infantilizmusom teljes tudatában örvendtem minden összetettebb formának. A legjobban persze az élőlényeknek. Azokat megmutattam B-nek is. Volt ott cseresznyevirág, szarvas, kobold.
Aztán a doktor úr egy napon mégis nevet adott a cseresznyevirágaimnak, szarvasaimnak és koboldjaimnak. Úgy hívták őket ezentúl: melanoma malignum, én pedig szófogadóan elkezdtem kemoterápiára járni, habár, mint azt volt szerencsém megtudni, ezzel a betegséggel kivételesen kevés esélyem volt a gyógyulásra.
Hogy igazán nagylelkűnek érezhessem magam, szakítottam B-vel, aki ezért kimondhatatlanul hálás volt, mert jó ideje tervezte ugyanezt, csak attól tartott, megbánt. Ha jól tudom, mindenesetre, nem a kiütéseim zavarták, egyszerűen talált magának valaki mást.
Igazság szerint nem voltam kifejezetten rosszul. Igyekeztem tárgyilagosan gondolkodni betegségemről. Legtöbbször hihetetlennek tűnt, hogy haldoklom, ilyenkor arra gondoltam, mégis kivételes eset leszek, és meggyógyítanak. Időnként természetesen meglehetősen irracionális módon rettegtem. Időnként tudatosult bennem, mi is vár rám valójában, ilyenkor biztos voltam a sorsomban, ami hideg közönnyel töltött el. A hideg közöny aztán pánikrohamba torkollt.
B-től kaptam egy kötött sapkát, hogy eltakarjam a kopasz foltokat a fejemen. Perverz örömmel hordtam, ahová csak mentem.
Reményt adott, hogy az én foltjaim, amelyeknek a lexikonok szerint feketéknek kellett volna lenniük, mint már mondtam, pipacspirosak voltak. Az alakjuk viszont teljes mértékben megegyezett a lexikonbeli képződmények alakjával.
Többet nem játszottam, a játéknak rossz mellékíze lett, de időnként eltűnődve méregettem rajzolataimat, melyekbe eddig nem tapasztalt babonarohamok eredményeképp hajlamos voltam eljövendő sorsomra utaló szimbólumokat belemagyarázni.
B. időnként meglátogatott, gyümölcsöt és újságot hozott, és bekapcsolta a konyhában a rádiót, én pedig nem mertem elárulni neki, hogy éppen ezt szerettem volna elkerülni, amikor nem vonultam kórházba, hanem tovább dolgoztam, rajta kívül senkinek egy szót sem ejtve arról, amit szakmai virágnyelven egészségügyi gondoknak neveznek. Egyébként az egészségemmel nem volt gond, csodálatosan éreztem magam, a kiütések által kiváltott fájdalmat leszámítva, amihez viszont már hozzászoktam. Egészséges voltam, egyszerűen nyomasztott, hogy éppen haldoklom. De még ebben sem voltam teljesen biztos. Habár, B-t idézve, minimum ugyanannyira biztosan haldoklottam, mint bárki más is.
Amellett, hogy aktuális állapotomat jól tűrtem, nem szívesen maradtam egyedül sajátmagammal. Ilyen szempontból még B. látogatásainak is örültem. Az esték voltak a legnehezebbek, olyankor kerestem az ismerősök társaságát, sörözni jártam, habár ellenjavallott volt, vendéglőbe, habár nem tellett rá, és egyszer moziztam is, habár azzal nem sokra mentem. Egy horror ment, amit untam, és a gondolataim nagyon hamar elkalandoztak a filmtől.
Azaz igazság szerint mégiscsak féltem.
B. idővel kimaradozott. Az állapotom stagnált; gyanúm szerint tehát eldöntötte, hogy ez az állapot a végtelenségig eltarthat, jobb tehát idejében abbahagyni a beteglátogatást, mert később, ha szokássá válik, még kevésbé fog illeni. Így még megjelenhet később, ha végre komolyra fordul a helyzet.
Továbbra sem éreztem volna magam különösebben rosszul, ha nem lettek volna egyrészt az időnkénti kínzó pánikrohamok, másrészt a kemoterápia, aminek köszönhetően bőszítően erőtlenné váltam.
Azt, hogy többnyire mégis kellemesen nyugodt voltam, cinikus hajlamaimnak köszönhettem. A létfenntartás ösztöne legtöbbször csak pihegett bennem, hörgésről, zihálásról alig esett szó. Azt is a sors iróniájának tudtam be, hogy a bennem feltámadt és megállíthatatlanul szaporodó sejteknek jóval több életkedvük van, mint nekem magamnak, bátran virágoznak fel szervezetemben, de fénypontjuk – elkerülhetetlenné váló halálom okán – egyúttal végzetük is lesz.
Aztán egy napon, amikor a foltok már teljes mértékben befedték a testemet – beleértve takaros kemoterápiás cezúrámat is, újra felkerestem bőrgyógyászomat, aki rövid habozás után belátta, hogy a rákos sejtek szaporodásának már nem lehet útját állni, és a legtöbb, amit tehetek, hogy szépen hazamegyek és igyekszem kihasználni a hátramaradt időt.
Úgyhogy hazamentem, és mi tagadás, kutyául éreztem magam, mert soha még a saját halálomban ilyen biztos nem voltam, úgyhogy az időmet nyilván nem használtam ki valami jól, ültem az ágy szélén és bámultam a szürke eget, és a szélcsipkézte igazi, formátlan felhőket, de tizenkettő után előbújt a nap, aminek én érthetetlen módon megörültem, ugyanakkor a foltjaimba éles fájdalom nyilallt, én meg már azt hittem, itt a vég, de nem, csak az első ibolya feje ütötte át a bőrt a tenyeremen. Ezt az elsőt pedig megállíthatatlanul követte a többi, egyre-másra jelentek meg újabb és újabb lédús, lila bimbók és méregzöld levélkezdemények a foltjaim közepén, és nemsokára már teljesen beborítottak. A bőröm továbbra is sajgott, de nem feszült már és piros se volt, azt hiszem, a növekvő virágok könnyű gyulladást okoztak a felhám szintjén, ami rögtön elmúlt, ahogy az érzékeny felületek nem voltak már nyomás alatt, én pedig hálát adtam a sorsnak, amiért a citosztatikus gyógyszerek nem hatottak – legfennebb elvétve találtam magamon porózus leveleket.
Ezek után még elgondolkodtam azon, honnan kerültek vajon a vérkeringésembe ezek az ibolyák, és a végén arra a következtetésre jutottam, hogy az azelőtt való tavasszal biztosan túl mélyen lélegeztem és felszippantottam néhány marék virágmagot, amit éppen a szél hordozott szerteszét, azok pedig a tüdőmből kezdték el vándorútjukat. Egyébként ez nem volt különösebben lényeges. Ettől a ponttól nem voltak lényegesek csak a gyakori séták a parkban, a napsütötte délelőttök és a frissítő, tápláló zuhanyok.
