Kisárgult a tankönyv lapja a sok forgatástól, minden sarka szamárfüles, pedig vigyázott rá a fiú. Bekötötte újságpapírba, megragasztgatta rózsaszín leukoplaszttal a kihulló lapokat és ki is egyengette őket. Hiába, nem újan kapta a könyvet, a borító lapjára rá van írva a tettesek neve: Kovács János, Kelemen Elza, Székely Mihály. Kujak Misin nem is lepődött meg Istvánka: ő az, akinek hamarabb jár a keze, mint az agya, olvasni sem tanult meg rendesen az iskolában.

Istvánka órák óta a tankönyv felett görnyed. Csak még egy verset kell megtanulnia, és tovább is adhatja a könyvet egy jövendőbeli nyolcadikosnak. Addig nem állhat fel az asztal mellől, amíg kívülről nem tudja. Senki nem akar szégyenkezni a családból, ha esetleg felsül. Ha őt választották az évzáró ünnepségre szavalni, akkor szavalni fog. Egyenes háttal, hangosan, ahogyan azt illik. Erre a nagynénje, aki egyébként is tanítónő az alsó tagozatban, külön garanciát vállalt. Ő sem kelt fel az asztal mellől órák óta. 

Istvánka reménytelenül préseli ki magából a verset: 

– Vágom a fát hűvös halomba, fényesül a görcse sikongva…

 Nagynénje szemében követelőző szikra villan:

– Zúzmara hull szárnyas hajamra… – Istvánka, minden erejét latba vetve sem tudja folytatni. 

A szoba sarkából vékony hang csendül fel: 

– Csiklándani benyúl nyakamba – bársonyon futnak perceim…. – Istvánka hat éves kishúga, Évike, a fásládán játszadozva, szórakozottan végigmondja a verset. Nem csoda, hogy a fülébe mászott, hisz rengeteg időt tölt a testvérével, ő vigyáz rá délutánonként, mialatt a szüleik dolgoznak. Az apjuk, Péter István fuvaros a kollektívnál. Estig dolgozik, de éjfél előtt ritkán ér haza. Pálinkaszezonban hajnalig is kimarad. Az anyjuk, Péter Márta, varrónő: sötétedés előtt általában hazaér, ha nem kell taggyűlésre rohannia. Ma este épp gyűlés van. Komoly fejtörést okoz a falunak az a húszhektárnyi kukoricás, amit már kapálni kellene, de az áprilisi vetés óta egy szálat sem hajtott. A mai gyűlésen azt próbálják kinyomozni, ki felelős azért, hogy a kukoricát el sem vetették.

Istvánka türelmetlenül morzsolja az orrából éppen kivájt takonydarabot, és komoly erőfeszítéseket tesz azért, hogy a nagynénjét eltávolítsa. Elméjét összeszedve késő délutánra sikerül elejétől a végéig elmondania a verset. Nagynénje igyekezve szedelőzködik az eredményes munka után. Nem hozhatja szégyenbe a gyerek a tanári kar előtt. Holnap reggel még benéz ismételni. Agyonbokszolt félcipőjének kopogása még halványan hallatszik a kapu fele kikövezett járdán, mikor a fiú óvatosan a kishúga mellé ül a fásládára.

Talán egy éve is van már annak, mikor Istvánka kis unokatestvére, Gézuka, nagy bizalmasan elmesélte diótörés közben a küszöbön, hogy Évikével a múltkor levetkőztek a szénában meztelenre, és azt csinálták. Istvánka megígérte, hogy senkinek sem fogja elárulni őket, és Gézuka is hallgasson erről ezentúl, mert ilyesmit a kisgyermekeknek nem szabad tenni, s nagy verést kaptak volna, ha észreveszik. Istvánka agyában sokáig motoszkált egy gondolat. Főleg hajnalonként, amikor izzadva ébredt fel és délutánonként, mikor elnézegette a kis Évikét játszadozni a kukoricacsutkákkal az udvaron. De esténként is, mikor közös szobájukba aludni tértek.

Ekkortájt érkezett hozzájuk apja legkisebb öccse, Józsi, aki épp a szomszéd városba járt udvarolni egy korosodó, de jó bőrben lévő özvegyasszonykához. István pálinkát töltött a testvérének, aki pár pohár után mindig előállt valami kétes történettel, amit jártában-keltében szedett fel. A fiának is töltött egy pohárral, hogy szokja, ha már úgyis kiserkent a bajsza azon a nyámnyila, pattanásos képén. Ezúttal arról mesélt Józsi, hogy a városban bevittek a kórházba egy menyecskét, akire úgy reá volt jőve, hogy nem bírta hazavárni az urát a bányából, elővette a füstölt kolbászt a hiúból, s azzal próbálta elintézni magát. Csakhogy a kolbász beletörött, ő pedig napokig nem mert szólni senkinek szégyenében. Félájultan vitték be a kórházba, de akkor sem merte megmondani, mi a baja. Úgy beleüszkösödött a kolbász, hogy az orvos a méhét is ki kellett vegye és így se biztos, hogy túléli. Istvánka nyugtalanul tért aludni aznap este. Évike még mesét mondott a babájának, amikor bátyja belépett a szobába. Leült a kishúga mellé és elmesélte neki, hogy tudja, hogy mit csináltak Gézukával a csűrben, és csak akkor nem fogja elárulni senkinek, ha neki is megmutatja, hogy csinálták.

Az évzáró ünnepség hajnalán Istvánka verejtéktől lucskosan forgolódik az ágyán. A nap még nem kelt fel, csak tolja maga előtt azt a hideg burkot, amitől hajnalban a legszívósabbak is nyakig felhúzzák magukra a takarót. A fiú nincs betakarózva, csurom vizesen küszködik az ébredéssel, rebegő szemhéja alatt villog a fehérség. Mintha valami túlvilági szellem kóstolgatná, mélyről feltörő tompa hörgéssel ébred, foltot hagyva a lepedőn már megint. A szomszéd ágyban homályos alak mozdul. A fiú ködös tekintette kishúga békés álmán tisztul ki. Percekig bámulja a kis testet, mely olyan sok örömet okoz neki délutánonként. Csak el ne mondja senkinek. Ha elárulná, őt biztosan agyonverik. De nem fogja, mert annál jobban fél ő is. A múltkor még hazudott is Évike, mikor majdnem rajtakapták őket. Különben is olyan kényes. Mindentől sírva fakad. El sem hinnék neki.  Istvánka minden reggel eldönti, hogy nem folytatja többé ezt a húgával, de nem tudja megállni, amikor kettesben maradnak. Majd ha ősztől iskolába megy, békén hagyja. Óvodás korukban még úgyis hamar felejtenek a gyerekek. Istvánka gondosan ágyat vet, megkeményedett pizsamáját a paplan alá rejti. Csak azóta teszi ezt, mióta a szégyenfoltok vannak. Az anyjának nem szabad látnia a lepedőt. Nem tudná, mit mondjon neki, ha számon kéri. Az előre előkészített egyenruha ingről leszakadt felülről a második gomb. Úgy köti az úttörőnyakkendőt, hogy ne látszódjon ez a hiányosság. Közben próbál lélekben felkészülni az ünnepségre. Az első soron töri a fejét, ami ismét kiment a fejéből.  

Istvánka helyett kislányt várt az apja. A gyereke születésekor, órákon át járkált fel-alá a korház udvarán. Kínjában az orvosnak hozott szilvapálinkát is megbontotta. Jócskán az üveg aljánál tartott, mikor jött a sógorasszonya a hírrel, hogy megszületett a lánya. Életében nem volt olyan boldog, mint amikor a szülészet ablakában meglátta azt a pucér kislányt a felesége karjaiban. Tíz másodpercig ő volt a környék legbüszkébb apukája. Amikor kacagva szóltak, hogy csak tréfa volt, örüljön, mert fiú az elsőszülött gyereke, Péter István a pálinkásüveget úgy a kórház oldalához vágta, hogy rögtön behívta a milícia egy kisebb elbeszélgetésre. Otthon sem volt hajlandó rápillantani. Ha sírt a fia, inkább hátrament a csűrbe aludni. Nem lett ez jobb később sem. Ahogy Istvánka cseperedett, a büntetések is egyre változatosabbak lettek. Ha rosszkedvvel jött haza, úgy elverte az apja, hogy taknya-nyála egybekeveredett, mindegy volt, hogy hibás volt-e vagy sem. Téli estéken, mikor hazalődörgött a nagy István, még a kapcát le sem rúgta a lábáról, a kicsi már sírva térdelt a kukoricaszemeken a sarokban. Ha nem a legjobb jegyet hozta haza, azért kapott ki, ha csúnyán írt a füzetbe, azért. Amikor már akkorára nőtt, hogy oda lehetett állítani lovat vezetni, szántáskor az apja mindig úgy intézte az eke szarva mögül, hogy az ostor hegye Istvánka füle tövét csiklandozza, ne a lovakét. Ezek után, ha fordulván a ló a gyerek lábfején vette be a kanyart, felszisszenni sem mert. Miután bekötötték a lovakat a kollektív-istállóba, hazafele menet még felcsavart egy nyaklevest az apjától, amiért nem tud rendesen járni. Sokszor belegondolt abba, hogy jobb lett volna, ha a fejsze beleáll a hátába, mikor az apja pálinkás dühében utána dobta a hátsó udvaron. Ha nem rántja magára az istállóajtót, eltalálja a szerszám. Az apja most legalább nyugodtan ülne a börtönben, ő meg akkor még talán a mennyországba is bejuthatott volna. 

Péter István a fiát nem tudta tizennégy év alatt az istenért sem megszeretni. Azóta enyhült kissé a lelke, amióta megszületett a kislánya. Sokszor fakadt sírva a nagy István részegen, ölében a lányával, hogy mi lesz ezzel a kis árvával, ha ő egyszer felakasztja magát az istállóban, mert ezt a nyomorú életet kibírni nem lehet. 

Istvánka bódultan andalog haza az ünnepségről. Sehogy sem tudja kiverni a fejéből nagynénje rémült tekintetét, amikor belesült a versbe. Pedig most már kívülről tudja. Nem érti, hogy nem jutott eszébe ez a sor: Fönn, fönn a fagy baltája villog. Már úgy is mindegy. Soha sem szeretett tanulni. A nagynénje mindig az ő régi füzeteivel dicsekedett szépírás órán. Elsős kora óta azt hajtogatja az anyja, hogy jegyzőt nevel a gyerekből. De ő mindig utálta az iskolát. A tanulás a verésre emlékeztette. Most, hogy végre letelt ez az év, a füzeteit mind felhordja a padlásra, az úttörőnyakkendőt átadja Gézukának, s ő ezzel befejezte. Kínlódjon, aki akar a líceumban. Minek tanuljon, amikor dolgozni is lehet? Istvánka úgy belázasodott estére, hogy még az apja is másnapra halasztotta a verést. Az anyja későre ért haza. A kukorica ügyét még mindig nem tudták tisztázni a gyűlésen. Márta benyitott a gyerekek szobájába, hogy rájuk pillantson. Amikor meglátta, hogy az ajtóval szemben lévő ágyban Évike nincs a helyén, megijedt egy kicsit, gyorsan a csempe mögé lépett, ahol a fia ágya volt. Ott feküdtek mindketten riadtan, állig betakarózva. A petróleumlámpa már rég kialudt, csak az utcai lámpa villantotta meg Márta döbbent arcát. 

– Mit csináltok ti ott ketten? 

– Évike rosszat álmodott, s átjött hezzám. – Istvánka arcáról a halálrémületet csak a petróleumlámpa fénye árulhatta volna el.

– Igen, igen, jött a farkas. – Évike meztelen kis testének hevülete meghaladta bátyja harminckilenc fokos lázát is. 

Mártában ez a fülledt forróság akkora zavart ébresztett, hogy bele is szédült egy kicsit. Hirtelen levertségében semmi másra nem tudott gondolni, csak a megvetett ágyra a másik szobában, amit már hat éve nem oszt meg a férjével. 

– Vacsoráztatok? – a megszeppent igenlő válaszokat meg sem várva kifordult az ajtón.

Márta gyors, mély álomba zuhant aznap este.