Amikor hetekkel ezelőtt Sigmond István gyászjelentését olvastam, megint csak az jutott eszembe, hogy a mai modernek közül a legvérbelibbek, pl. a szürrealisták mennyire közel állanak a XIX. század elejének nagy, sőt vadromantikusaihoz; s ami meglepőbb, még a klasszicistákhoz is, anélkül, hogy utánozták volna Hoffmann, Chamisso, Andersen, sőt akár Goethe és Schiller írásait. (Sőt, ki merem mondani, anélkül, hogy ismerték volna őket. Itt-ott, talán ha igen, másodkezekből.) Mégis, amikor éppen a „Változás” körül bemutatták a kolozsvári magyar színházban a Szerelemeső című regény dramatizált változatát, úgy éreztem, Sigmond úgy búcsúzik az intézmény első két évszázadától, hogy a „kezdetek” jellegzetes dísznövényeiből köt csokrot. Elég csak a női főalakra utalni: aki a kiváló férjet és hasonlóan derék szeretőt úgy csalja egymással, hogy közben a szenvedő anyóst, éppen annak a fia iránt érzett gyöngédsége által, arra kényszeríti, hogy segítségére legyen fia megcsalatásában! 

S noha a színpadi változat némi iskolás-vonalas ellaposítással a cselekmény tanulságát a „két szék közt a pad alatt” maradás irányába akarta összefoglalni, az első szereposztás művésznőjének, Szilágyi Enikőnek a játékintelligenciája túlemelte az alakot ezen a didakticizmuson, s ez az alak tudatunkban a túl jón és rosszon jelszavával vitorlázott tova a nagy kitudjahovába! S ami különösen izgalmas, ugyanez történt a színésznővel is; itt hagyott egyszerre két színtársulatot és másnap esti fellépést, nyugatra szökött, aztán hol olyasmiket hallani róla, hogy sanzonénekesnő volt Franciaországban, vagy éppen mesedélutánt tartott visszamaradt kicsinyeknek Nyíregyházán. Ilyenkor némi szorongás fogja el az embert, és régi színésznősorsokra gondol, azzal a kissé vizenyős képzelődéssel, hogy milyen jól eljátszhatná őket… Bár az ilyesmi sohse következik be…?

Pár évvel a hetvenes nagy árvíz után, a marosvásárhelyi római katolikus temető felső, déli szélén a sírok előtt vezető ösvényről letérve a közeli kerítés felé, néhány lépésnyi, de nagyon meredek lejtő alján szűk árokba csusszantam le; az árok másik oldalát a kerítéslécek képezték – ennél eldugottabb temető-sarok nem is létezhet; ez az a bizonyos szegénysor… „Valahol messze, valaha régen, megástak egy sírt, a temető szélén”… Ki nyugszik ottan? Nem hiszek a szememnek. A gazzal benőtt, megsüppedt sírhanton, a mohos kövön alig olvasható: Kántorné! A nagy színésznő. Akkoriban még nem tudtam volna villámgyorsan utánanézni interneten, de nem is lett volna szükséges: Kántorné nevét ismerte az ember, ha irodalom- vagy történelemórán hallott valamit az 1848 előtti évtizedekről, olyan régi beállítottságú, reakciós „vitézkötéses szemléletű” tanároktól, akikről később majd nem neveztek el termeket vagy irodalmi köröket, asztaltársaságokat… 

A szegény kis Engelhard Annácska Nagyszebenben született, 1794-ben, hamar árván maradt, ám akadt a rokonságban jótét lélek, aki a kis leánykát házába fogadta – cselédlánynak. És bár nem voltak akkoriban művészeti iskolák, dramaturgia tanszékvezető professzorok és drámai gyakorlatvezető adjunktusok, a művészetelméleti oktatás hihetetlenül fejletlen volt; a kis Anna egyszercsak híres magyar színésznő lett! Kassától Pestig, Miskolctól Kolozsvárig, Székesfehérvártól Enyed-ig ismerték és tapsolták; férjhez ment egy debreceni polgárhoz, Kántor Ger-zsonhoz, majd annak halála után is viselte nevét, így lett Kántorné, és 1837-ben, amikor megnyílni készült a Pesti Magyar Színház kőépülete, az első Nemzeti, benne volt abban az együttesben, amely az intézményt felavatandónak volt kijelölve. Azonban amikor az ünnepélyes megnyitón felhúzták a függönyt, ő mégsincs a színpadon: „törölték” a névsorból. Mi történt?... Nem tudjuk. Talán szórakozottságból mást fogadott ölelő karjaiba, mint akit kellett volna? Rejtély… Nagy zúgással visszarepül vidékre, és továbbra is ő a „híres nagy vándorszínésznő”. Később hívják megint Pestre, azért se megy! 

Hogy mi történt vele 1849 után?  Nem tudni. Élete utolsó éveiben Ma-rosvásárhelyen lakik, de már nem színésznő! Szakácsnő, bejárónő, házmesternő. Cseléd, ahogy annak idején a kis Engelhard Anna kezdte. A temető mély árkába nem mint a tegnapi híres művésznőt temették el, hanem mint ágrólszakadt jövevényt. Ám most megint meglepő fordulat következik: pár év múlva híres pályatársnője, Prielle Kornélia megkeresi a névtelen sírt a szegénysoron, és sírkövet emeltet neki. Pedig a kortárs híres színésznők többnyire gyűlölik egymást. És újabb nyolcvanöt év után, 1941-ben, Fedák Sári téteti még egyszer rendbe a sírt. S több mint 30 évre rá, egy kis sajtójegyzet szerint a vásárhelyi színifőiskola gondozásba vette a sírt. Most éppen az volna esedékes, hogy egy éppen működő színházi személyiség lépcsőt vágasson az ösvénytől a kerítés tövéig, s levigyen egy szál deszkát padnak. 

Hogy az egész mennyire Sigmondnak való témakör volt, akkor látja be az ember, ha elolvassa a kecskeméti Forrásban megjelent drámáját: az alakok sorsa, végzete folyton változtatható szerep; az események is felcserélhetőek, akár a szerepek a valósággal.

Egy férfiszínész – a dráma alakját adja és saját magát. A nagy színésznőnek ezen felül el kell játszania A Nőt is, úgy, ahogy elképzeli, de úgyis, ahogy a közönség képzeli el. És ahogy – a költészet is. Ez szakrális cselekedet, a virágünnepek után a megaláztatás lejtőjén is leereszkedni, és nem azonos azzal, amit ma millió szerző sztárkultusznak nevez. Ahogy „az öreg teve” fogalmazott. (VUIn*)

Minden mi múló, csupán hasonlat

Az el nem érhető itt létbe olvad

Mi le nem írható, itt téve vagyon

Az Örök Nőiség magasba von.

Ám hogy ne ily fennkölten zárjuk: megemlíthető, hogy a Szerelemeső hajdani szereposztásából egyedül Miske László vállalt azóta szerepet Sigmond-műből: Debrecenben, egy felvonásban vénasszonyt játszott, oly rémes volt, hogy azzal már a tökély csúcsait kerülgette. Annyira következetesen haladni a valóság erővonalai mentén, hogy azt már ne is átszellemítsük, hanem – átkísértetiesítsük! Ehhez csak annyi kell, hogy merjünk szembenézni magunkkal – és Sigmond Istvánnal.

*VUIn: villámgyorsan utána nézni inter-neten. szekelyhon.ro