"mert létezik egy harmadik haza"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 6. (644.) SZÁM — MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
Sziklarajzok. Xanú
CSENDER LEVENTE
Elviselhető történeteket szeretnék írni - Beszélgetés Ferdinandy Györggyel
SÁNDOR ZOLTÁN
„Bennünk erénnyé magasztosul a gyalázat” – Sziveri János politikai költészetének társadalmi hátteréről
ANDRÉ FERENC
Mítoszok, Sziveri, Erdély
Cristian Popescu
Villanások
Szabó Róbert Csaba
Verhetetlenek
ZUDOR JÁNOS
Versei
Lovász Krisztina
Versei
Papp-Zakor Ilka
Ibolyák
Jobb Boróka
Szégyenfoltok
Szőcs István
„Élet kútja, Kancsó és Színésznő”
Borbély András
Születésnap
Bogdán László
Szerelem, színház, háború
Tari István
Világillatban
FERENCZI SZILÁRD
Vérjégkrém
Karácsonyi Zsolt
Bálhiány
Gál Andrea
A kecegányfióka, az IFET-ló és egyéb állatfajták
MOLNÁR ZSÓFIA
„mi EGY-nek összeállt”
„Ha egyáltalán van ilyen...”
Portik Blénessy Ágota
reKREÁCIÓ - Csíky Szabó S. Ágnes kiállítása
Jakabffy Tamás
A Bartók-hegedűduók – és forrásaik (újraalkotása)
Áprilisi évfordulók
 
Borbély András
Születésnap
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 6. (644.) SZÁM — MÁRCIUS 25.

Éppen egy éve történt. A városon koratéli nyálkás lepedék, beköszöntött a szürke évszak. A harmincadik év vége: minden s mindennek az ellenkezője is igaz. Örök hűségre lépni a terepjárós szomszéd sovány macskájával. Nem létező szakállamba gyümölcsfákat ültetni. Eladni a remetei házat vagy odaköltözni végleg. Derékra tekert kötélen lógni egy korhadt körtefáról.
Két könyv közé csúsztatva nagyalakú borítékot találok. Nem bontom ki rögtön, főzök inkább egy kávét. Arvo Pärt darabokat másolok a lejátszóba, majd elvonulok a fürdőszobába zuhanyozni, hogy ne halljam.
Kávézás közben óvatosan a borítékra sodrom a lenyesett szarudarabkákat. Egy érdesebb darabka beleesik a bakancsba, tudom, hogy szúrni fog, s majd útközben kell kiszednem belőle. Most azonban benne hagyom. Elcsábít ez a nehézkedés, azt képzelem, talaj lesz a lábam alatt.
A bánáti város mintha már délen volna. Az alizarin színű épületekről olyan magabiztosan hiányzik egy-egy vakolatfolt, mintha arra számítanának, évszázadok állnak még rendelkezésre a végleges pusztulásig.
Megisszuk a hajnali kávét a vonatállomás melletti lábszagú bisztróban, közben próbálok meglepettnek tűnni, ha nem sikerül, könnyedén az álmosságra fogom. Az egész éjszakán át tartó vonatút alatt egy vékonyka regényt olvastam, most az jár a fejemben. Egy nőről szólt, aki halálos betegsége ellenére túl sokáig élt, úgyszólván nem vett tudomást róla, hogy már halott. Az orvosok már két éve tartották halottnak, azután minden egyes nap csak ráadás.
Elgondolkodom, hogy az igazság számára végtelenül jobb lenne, ha soha nem derülne ki. 
Reggelizés közben beszélgetünk. Köz-ben épp olyan távol vagyok saját születésnapomtól, mintha már egy ideje halott lennék. De erről nem lehet mondani semmit E.-nek. Ráadásul nem is a saját ötletem, így semmi oka nem lenne rá, hogy komolyan vegye.
Az utolsó pillanatban fogunk taxit a repülőtér felé, pénzt váltok, átadom a jegyeket a borítékból, tudomásul veszem, hogy életemben először fogok a föld fölött repülni. S hogy jelenthetne ez bármit. A beléptetőnél le kell húznom a bakancsot is, a köröm még mindig benne van, árnyalatnyi izgalom, nehogy belénk kössenek. De nem tűnik föl senkinek: zavartalan becsekkolás. 
Kelet-európai turisták vagyunk, hát fölvezető akcióként rögtön lenyúlok egy Velence-térképet az első standról, mert túl drága. De még így is órákba telik, míg a kitartóan ruha alá szivárgó decemberi esőben megtaláljuk a szálláshelyet a Cannaregio egyik legszélső csücskében. S a kilátást a nyílt tengerre. 
Mikor belépek, az arab takarítónő pár másodpercre némán megdermed. Mereven engem néz, közben mégis a menekülő utat keresi a szemével, mint aki mindenre el van készülve. A terepjárós szomszéd macskája ilyen, mikor rajtakapom, hogy kibontotta a szemetes zacskót. 
De belép E. is, jelenléte valahogy megnyugtatja, átadja a kulcsot, majd elfátyolozott arccal és mint a por, szinte a kulcslyukon távozik. Számítottam talán titokban valami másfajta megérkezésre? Hogy valaki vagy valami vár majd itt ránk? Vajon melyik óvatlan pillanatban született meg ez az újabb illúzió? 
Velence szerencsére ebben a pillanatban nem több, mint unalom és mitológia halszagú keveréke. Otthonosabb, mint vártam. 
Rögtön az illúzió szétfoszlása után (gondolatban azonosítom egy döglött hallal) fölfedezem, hogy szobánk ablakáról hiányzik az egyik szárny, még így is maradt egy, de azért befúj a szél. Először mozdul meg bennem valamiféle sanda jókedv: itt kéne maradni örökre. A hiányzó ablakszárny helyett, esetleg érte. Miatta?
A mellettünk lévő szobában húszas évei elején járó kedves marosvásárhelyi pár lakik, kiket, ki tudja, miért, szintén idecsábított a téli Velence ötlete. A nevükre nem emlékszem. Egyébként nem olyan nehéz kitalálni, mit keresnek itt. Az ártatlanság és a szégyen, a félelem s hiúság váltóáramai, a fiú magabiztosnak szánt beszédkényszere több, mint árulkodó: épp csak megtörtént jól előszervezett díszletek közt a defloráció. 
A második estén, a szálláson javaslom E.-nek – nem épp alkalomhoz illő ötlet –, kínáljuk meg lakótársainkat Morbidóval, ez a Velencében legolcsóbban beszerezhető szeszes ital. Majd eldöntjük, együtt fogjuk élvezni a várost. Helyet kapunk egy kocsmában, bort rendelünk, a lány az első kortyok után szó nélkül kisiet, majd látjuk, hogy eszeveszetten hányik a Canal Grande-ba. 
Így aztán győz a szégyen. S menthetetlenné válik ez az este is. A sanda jókedv: kísértés és kegyelem, közöny és halszag eldöntetlenségében.
Napközben valamelyik templomban véletlenül rábukkanunk Szent Luca mintha fahéjdarabkákból összeállított, töpörödött múmiájára, arca helyén aranymaszkkal. A meglepetés itt is elmarad, de ez az élmény úgy kiszámítható, hogy mégis fölfejthetetlen. Ahogy a törékeny, maradandóvá lett tagok mozdulatlansága nem vár, sőt nem visel el semmilyen fölösleges hitet, kételyt, magyarázatot. Hozzáíródik a makacsság őstörténetéhez. 
Egyértelműsége és érthetetlensége ahhoz mérhető, ahogyan a néger koldusok arckifejezése nélkülöz mindenféle csodát vagy reménykedést. S épp ez lesz kihívó rajtuk, ahogy már-már lekezelő fölénnyel mondanak le előre a turisták adományairól. 
Vagy ahogyan a fej nélküli klasszikus szobrok márványerezete, az elmosódó sárgás vagy rózsaszín rétegek, az idő geológiai távlatai azok, amik pótolják az effajta művészet arányainak közhelyességét.
S minthogy nem felejtem el, az ilyen ünnep emlékezetes és intim tévedésekre is alkalom lehet, föltűnik, hogy E. valamilyen rejtett szándékkal közeledik felém. Épp csak megfordul a fejében, de tudom, a helyszín valószerűtlensége megerősíti, hogy engedjen kockázatos vágyálmának. Mert mintha nem tartoznánk most a valósághoz. S hogy azt mondhassa majd magának: az alkalom ereje, a kivételes pillanat… Nevetséges köhögési rohamok és váratlan megszakítások következnek, de sikerül jóvátenni az óvatlanságot, mikor gyanút fogok, hogy lenne kedve Velencében, harmincadik születésnapom alkalmából gyereket foganni tőlem. 
Hajnalban kelünk, otthonos, ahogy a reggeli verőfényben látszanak az Alpok hegyvonulatai és a szürke tenger, pedig ebből a nézetből először látom. Olcsó halkonzerv s a sirályok borotvaívei, varratok egy fehér és halott testen. És a varratok alatt felgyűlt valamennyi nyálka. 
Ó, én semmire sem vágyom. De most szeretnék pár évre itt maradni, egyedül egy félreeső szobában, ebben a nem élő és nem halott városban, ahol minden díszlet és percnyi pótboldogság ellenére azért érezhető az építőanyagként használt kopottas terméskő kevéske meghittsége. Amin megtörnek a tenger szennyes támadásai is. S hogy a szűkös utcák, sikátorok előbb vagy utóbb, de végül kivezetnek a tengerhez. Talán még ahhoz is elég messze van ez a hely, hogy általam szülessen meg itt valaki, a halál városában. 
De jobbnak látom, ha mindez nem derül ki. 
Mert mit jelenthet az, hogy valamit választani, ami talán el is rendeltetett, s mégis lemondani róla? Talán ez sem több, mint a kockáztatni tudók kényelme, biztonsága. Mint az eretnek hit, hogy nem nagyobb a tenger hatalma, mint egy hiányzó ablakszárnyé. 
S így aztán, talán puszta gyengeségből, örök hűségre lépni egy hiányzó ablakszárnnyal, miközben még egy ideig a tengerpart felett röpülünk, majd éles, ereszkedő ívben kanyarodunk rá a lehavazott bánsági város kifutópályájára. 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében