Napok óta újra Kazimierz Brandys világába merülök el. Kísérletet szeretnék tenni, a huszadik századi lengyel próza egyik nagy írójának megközelítésére. Mi más az esszé, mint idegen világok közelítése, vizsgálata, becserkészése, s a „talált tárgyak” felmutatása. Különösen három írására koncentrálok, az Oféliától Felicjáig című elbeszélésre (Nagyvilág, 1963. augusztus, fordította Fóti Judit), Az ötlet című kisregényre (Nagyvilág, 1974. július, fordította Murányi Beatrix) és a Rondó című regényre (Jelenkor Kiadó, 2002, fordította Pálfalvi Lajos). Óhatatlanul is feltolakszanak a lengyel íróval kapcsolatos, máig sugárzó, első élményeim! Először 1968-ban a Levelek Z. asszonynak című kultikus művét olvashattam, igen különös körülmények között. Katona voltam akkor, egy börtönt őriző alakulat tagjaként négyórás őrszolgálatot teljesítettem, 12 órás pihenő után, amikor persze feletteseink a kiképzésünkkel és az állandó zaklatásunkkal voltak elfoglalva, jött az újabb négy óra őrség, ami ilyen körülmények között a szabadság négy órája is volt, hiszen végre egyedül lehettem, olvashattam, gondolkodhattam kedvemre, nem zaklatott senki és semmi. Egy magas őrtoronyban állottam, a mellvéd derékig takart, előhúztam hát, amikor felértem, csizmámból az Utunkat, vagy egy könyvet, kizárólag vékonyabb kötetek jöhettek számításba, amelyek elfértek a csizmaszárban. Köröskörül zúgott a prahovai erdő, és én belefeledkeztem a levelekbe. Éjszakai szolgálataim idején is lehetett olvasni, az őrtoronyhoz természetesen tartozott reflektor is, élesen világította meg a homokkal felszórt területet és a börtönt, a külvilágtól elválasztó kerítést, egy egér sem szaladhatott volna át észrevétlenül, hát meg egy ember, de a foglyok, köztörvényes piti bűnözők nem is akartak megszökni. És egyébként is, hova a fenébe szökhettek volna Ceauşescu Romániájában?
Ilyenkor nézhettem kedvemre a csillagos eget, egy idő után az ég sötét bársonyára szórt pulzáló koporsószögek között megkerestem a hűvös tisztaságot és valami nyugalmat, meghatározatlan biztonságérzetet is sugárzó sarkcsillagot, és Z. asszonyon töprengtem, hol szőkének képzeltem és magasnak, karcsúnak, aki hosszú szipkából cigarettázva, félrehajtott fejjel az írót hosszasan elnézegeti, hol filigrán, alacsony, fekete nőnek, aki belepirul a Neki szóló intelmekbe. Megragadott a Neki szóló levelek közül egy mondat: „Az utazás lehet kaland, tapasztalás – de sohasem jelentheti az elvek feladását.” Ezt a mondatot már rajtam kívülálló okok miatt sem tudtam értelmezni, egyrészt, mert nem utazhattam, bizonyos értelemben én is rab voltam – ha a rabság azt jelenti, hogy korlátoznak mozgási szabadságomban és nem mehetek oda, ahova éppen akarok –, mint azok a balfácánok, akiket őriztem.
Hogy mért éppen az elvekét, meg miféle elvekét?
Nem értettem.
Ráadásul egy olyan országban éltem, egy olyan hazát szolgáltam katonaként, amelyikben éppen dühöngött a zsarnokság és a börtönt belülről ellenőrző, öregebb milicisták félrészegen, fejüket vakarva óbégattak: „Vine Ivan! Vine Ivan!” Hiszen éppen azokban a forró, elviselhetetlenül meleg augusztusi napokban dübörögtek fel a pszichopaták és a testvéri tankok Prága főterén, s a Haza Tölgye, a Kárpátok Géniusza, a palota erkélyéről nyilvánította ki a be nem avatkozás politikáját, megnyerve a nacionalista román értelmiségit, de másokat is, a másképp gondolkodók egy részét, a későbbi ellenzéki Paul Goma is ekkor lép be a pártba.
A retorzió, hogy a Vörös Hadsereg – a milicistáknak közvetlenül “Ivan” – ide is megérkezik, nem volt teljességgel kizárható és nekik, ezeknek a mindent megpróbált, dörzsölt milicistáknak az után igazán nem lehettek illúzióik afelől, hogy mi is történne, ha tényleg megjönnének? De a tiszteknek sem voltak. Egy kapitány kifejtette, hat egyszerre ledobott deszant egység (Jászvásár, Brassó, Bukarest, Konstanca, Kolozsvár, Temesvár) lövés nélkül foglalhatná el a védtelen hazát.
Miféle elveim lehettek volna ebben az országban, húszévesen, éppen nekem? Aztán eljött az idő, amikor utazhattam, s akkor lassan derengeni kezdett bennem, hogy a személyiség integritásáról lehetett szó, minden utazás kapcsán, hiszen az élmények általában felkészületlenül érnek, mint engem például a vlagyimiri Uszpenszkij székesegyházban, Rubljov töredékességükben is szívfájdítóan gyönyörű freskói, s ha ezek az emberre derült égből villámként lecsapó élmények intenzívek, valóban megváltoztathatják kapcsolatodat a világhoz, elvarázsolhatnak, átformálhatnak, átalakíthatnak.
De hogy miért kellene az ilyen, amúgy is elkerülhetetlen élmények ellen védekezni, és egyáltalán lehetne-e, már nyugtalanító kérdés.
Emlékszem a megrendülésre, noha nem vagyok különösebben vallásos, s láttam Tarkovszkij filmjét is, azt hittem, mindent tudok Rubljovról és fennmaradt műveiről, de közelről minden más, a hatás, amit rám tett ez az egész, egyszerűen bénító volt! Főként azután, miután megkértem az áhítatosan engem bámuló őrt, hogy oltaná el a villanyokat, hiszen a Mester idején sem volt villanyvilágítás a templomban, atyuska, s a gyertyák libegő fényénél, a lopakodó homályban hirtelen mintha felém fordultak volna az arcok, mintha feléledtek volna, mintha valamit közölni akartak volna velem, mintha az imagináriusan jelen lévő Krisztus mondani akart volna nekem valamit?
Mint ahogy a Brandys történetei, esszéi, levelei is üzenni akarnak valamit, a mondatok zegzugos átjáróiban bujkál ez az üzenet, a homályban ólálkodik körülöttem, a történet útvesztőiben settenkedik.
Brandys pályakezdő prózai műveivel, a szocreálhoz közel álló regényeivel itt, most nem foglalkozom, az egyiket Wajda filmesítette meg, Sámson címmel; tény, hogy a munkásságában központi helyet elfoglaló varsói felkelés után egy jó másfél évtizeddel radikális fordulatot hajtott végre, elbeszélései, regényei, esszékötetei egyre szabadabb, merészebb és hitelesebb írót mutatnak. Ugyanazt írja, amit eddig, csak éppen szabadon, semmifajta tekintettel nincs az ideológiai megkötöttségre, az állandóan változó pártelvárásokra. Az emigráció két nagy írója közül, egykori idősebb barátja, Gombrowicz – akiről egyik utolsó nagy művében, a még Lengyelországban megkezdett, de már Nyugaton befejezett Hónapok című négykötetes napló-regényében (1978-87) vitriolos, mégis szeretetteljes képet rajzol, s idézget leveleiből is, hiszen hosszasan leveleztek –, szeretetteljes érdeklődéssel figyeli pályája alakulását! S bizonyos műveiről nem átall véleményt is mondani, sokszor kedvező véleményt, ami Gombrowicznál egészen bizarr és egyáltalán nem megszokott! Másik mestere, Milosz viszont soha nem tudja megbocsátani neki az ötvenes évek elején írott, s egy emigráns művészről szóló Mielőtt elfelejtjük című pamfletjét – akinek hősében sokan, nem véletlenül, éppen rá ismertek –, s pálfordulását konjunkturális okokkal magyarázza, nem tartja hitelesnek! Noha ekkor már Brandys is emigráns, hiszen 1981 decemberében épp New Yorkban tartózkodik, feleségével együtt, s amikor Lengyelországban nem is olyan váratlanul kihirdetik az ostromállapotot, elhatározza: nem tér haza, sőt hazájával minden kapcsolatot megszakít, s ahogyan a Rondó fordítója, Pálfalvi Lajos írja kiváló, a lengyel emigráció prózairodalmáról szóló Tény és metafora című könyvében „… a Hónapok éppen ettől válik igazán különlegessé. A kényszerű szerepváltás átformálja az elbeszélőt, s a mű létrehozza az emigráns irodalom nagy toposzát, a homo viator, a hontalan vándor alakját. Mindezt meglehetősen önironikusan teszi, helyenként ahhoz hasonlítja ezt az állapotot, mintha jegy nélkül utazna a buszon vagy nem a helyén ülne a színházban.”
A hontalan vándor eleve nem idegen tőle, Az ötlet irodalomtörténész hőse szeme előtt is ez az utolsó szerep lebeg, aztán unalmában, egy amerikai egyetemen egy tizenhatodik századvégi nagy lengyel írót talál ki, és álmélkodó hallgatóinak újrakölti a lengyel irodalomtörténetet, és ezt a nem minden kockázatot nélkülöző játékot párizsi vendégtanársága idején is folytatja, noha itt már fennáll a lelepleződés kísértő veszélye.
De ne ugorjunk ennyire előre, tény az, hogy a talán nem véletlenül éppen Crusoe álnevű hős, később, magánéleti válságai után, ötletét hasznosítva színdarabot ír a titokzatos reneszánsz kori lengyel íróról és gondolkodóról, s a Krakkóból, lengyel királyságából megszökő Valois Henrikről, akinek afféle bizalmasa volt…
S már ott vagyunk, ahol mindég is voltunk: a színházban, Brandys történeteinek centrumában. Hősnői általában színésznők, akik menthetetlenül belekeverednek valamibe, a háborús Varsóban ez igazán nem nehéz, aztán hordják a keresztet, őrzik életük titkát, kisiklik, de nem fut zátonyra is az életük, mert maradt valami még belőlük fiatal és másokat elsodró vitalitásukból, küzdenek, mint a bokszoló, aki miután rászámolnak, nyolc után is tántorogva emelkedik fel a ring padlójáról és újabb reménytelen küzdelembe kezd, egyszerűen nem adhatja fel.
Nem véletlen, hogy Crusoe felesége is színésznő, és az sem, hogy két év után elhagyja őt. Hősünk így meditál, hosszabban idézek, mert jellegzetesen brandysi szöveg. Párizsban egy rejtélyes idegen kezdi hívogatni telefonon, rendszerint éjszaka, meg is fenyegeti, sejteti, hogy mindent tud róla, s egy beszélgetés végén váratlanul megkérdezi: mondja, boldog? „Ha ezt a kérdést beszélgetés közben teszik fel neki, Crusoe úgy tesz, mintha nem hallotta volna. Boldognak vagy boldogtalannak lenni – az efféle szókapcsolatokat már régen az olyan egyházi kifejezések lexikonba utalta, mint a mennybemenetel vagy a kiűzetés a paradicsomból. Pedig voltak hónapok, vagy napok, amikor boldognak érezte magát. Ha megpróbálta felidézi őket, arra meggyőződésre jutott, hogy ez hóbortos és kimerítő állapot volt. Akkori arca idegesítette rózsás színével és az egészségtelen izomgörccsel, melyet bizonyára a gyakori mosolygás okozott. A túlhevült motor forgásához hasonló erőfeszítés volt ebben, meg az a görcsös kényszer, hogy megbirkózzon az üzemanyag-túladagolással. A boldogság érzése kétségkívül elcsigázza a szervezetet.”
A szövevényesen bonyolított, izgalmas történet végén fény derül az igazságra: Crusoe a háborús Varsóban egy ellenállási szervezet tagja volt, s megbízták egyik társuk likvidálásával, de ő nem vállalta, sőt értesítette a férfit is, akit később mások mégis megöltek. Kiderült, hogy a színésznő feleség – akivel bizarr körülmények között ismerkedik meg, Wroclawban, ahova részegen repül el, hogy megnézzen az állatkertben egy majmot, a fehérkezű gibbont – ennek a meggyilkolt férfinak a lánya, s azt hiszi, férje követte el a gyilkosságot, szereti ugyan, de végtelenül aljasnak, perfidül cinikusnak tartja, hogy a férfi ennek tudatában pontosan áldozata lányát csábítja el és veszi feleségül. Látszat és valóság egymásba csúszik, az igazságra fölöttébb nehezen derül fény, ráadásul össze-vissza, előre-hátrasétáltat játékos kedvű írónk a történetek labirintusában.
Mielőtt rátérnénk a regény történetét előrevetítő Oféliára, mielőtt belemerülnénk abba az először reménytelenül és csüggesztően áttekinthetetlennek tűnő, mert összebonyolított történetszövevénybe, ami első olvasásra a Brandys-próza, mielőtt megpróbálnánk felfejteni a rejtvényt, mely, ha elég kitartóak vagyunk egy adott ponton, hirtelen világossá és áttekinthetővé válik és mint sebes folyó, sodor magával az elkerülhetetlennek tűnő végkifejlet felé! Hiszen ha az örök kételkedő írónk valamiben egyáltalán hisz, hihet, az éppen a racionalitás, nem az érdekli, mint a filozófust, hogy van-e a dolgoknak a priori rendje, hanem a dolgok érdeklik, a leírhatóságuk, a megjeleníthetőségük. Ide még annyit: Brandys szerint az „egészséges” történetbonyolításnak „… meseszövésnek négy eleme van: intrika, karrier, kaland és bűntény.” Azon országok – az idézett interjúban elsősorban Franciaországra és Angliára céloz –, melyeknek volt udvara, polgársága, gyarmata és rendőrsége, szinte felkínálják íróiknak a művet. „Az udvar az intrika iskolája volt, a polgárság a karrier iskolája, a gyarmat a kaland iskolája, a rendőrség pedig a bűntény rekonstruálásának az iskolája.” Lengyelországban sem udvar, sem gyarmat, Scotland Yard típusú fejlett bűnügyi rendőrség sem volt, a polgárság is gyötrelmesen lassan fejlődött. Itt a meseszövést kizárólag „a csoda és pletyka” alakíthatta. „A csoda az egyházi liturgiában rejlett, a katolikus istentisztelet már magában is bizonyos fajta fabuláris konstrukció, szürreális, irracionális. Ezen túlmenően egy olyan országban, melynek több mint száz évig nem voltak saját közintézményei, a pletyka lett a képzelet iskolája. Ez a kávéházi vagy szomszédasszonyi pletyka a szerkesztésnek nem épp a legjobb iskolája… Felment a gondolkodás fegyelme alól, az ember elveszti arányérzékét stb.”
Ezek után nem véletlen, hogy Brandys elbeszéléseiben és regényeiben központi helyet foglal el a pletyka, a művek mégsem folynak szét, az író kitűnően szerkeszt, mozaikszerű, az időben-előre hátra ugráló, lebilincselően izgalmas történeteket konstruál, felhasználva az egyik legrégibb prózaírói fogást: a késleltetést.
Mit tudunk meg a nőről az Oféliától Felicjáig elején? Hogy repülőn utazik Varsóból Párizsba és nem mer megszólalni, mert fél, hogy felismerik a hangját. Története a repülőút során pontról pontra merül fel a ködből és válik érthetővé, helyenként megrendítővé, noha erre az egyes szám első személyben meditáló egykori szépreményű, Ofélia szerepével kacérkodó színésznő igazán nem vágyik. Ha nem is Shakespeare hősnőjéig, de a sikerig eljutott, egy rádiójáték Felicja asszonyaként. Megejtő hangszínével, kissé rekedtes hangjával a fél országot elbűvölte, a családsorozatnak hatalmas sikere lett, naponta tízesével kapja hallgatói rajongó, tanácsokat kérő leveleit, sodródó élete megoldódni látszik! Pedig fénykorában már Ofélia szerepére készült, a bemutató dátuma is ki volt már tűzve: 1939. szeptember 3, „… sajnos a főpróbát megszakította a berepülés, Polonius megszökött – csak a németekkel tért vissza, és egy hónap múlva vodkát szolgáltam fel neki a „Művészben”. Érdekes lokál. (Közbevetőlegesen a Rondó egyik fontos színtere is lesz! – B.L.) Poloniust itt nem szúrták le, csak felpofozták. Másnap megtalálták a holttestét – az agyvelejét kiloccsantották – áruló volt…” A gyilkossággal akkori nagy szerelmét, a befutott színészt gyanúsítják. A nő évekig lakásában bújtatja, a férfi nem tudja feldolgozni az együtt töltött éveket, a háború után természetesen elhagyja, s jönnek a viták, a magányos esték, az egyre több vodka, amelytől oly meghitten rekedtes hangszínét is kapja, melynek váratlan rádiójátékbeli nagy sikerét is köszönheti. Gyanakszik, a dolgokban mégiscsak van valami rendszer, még akkor is, ha nem fedi fel azonnal a legbenső lényegét, de a véletlen szerepét, hiszi, akkor sem lehet kiküszöbölni.
A véletlen – vagy amit akartok? – kulcsfontosságú szerepet játszik Brandys történeteiben.
Itt már-már összeér a kör, de még nincs vége, a szintén elzüllő és lecsúszó színész végül is visszatér hozzá, de aztán kiugrik az ablakon és nézheti egykor szép, imádott s most már italtól felpuffadt arcát, mint egy orosz hússalátát, a kövezeten. „Van egy mondás – meditál a nő, a repülőn –, amely szerint a férfi nőt választott magának, hogy vereségeinek arca és szeme legyen. Ő még csak nem is választott engem, én estem a nyakába, mint vörös macska a tetőről. Annál inkább joga volt bosszút állni rajtam, tiszta sor, egyedüli nézője voltam öt éven keresztül…” Itt már együtt van minden, ami a Rondóban azután, mintha csak kaleidoszkópot rázogatnánk, újra és másképpen összeáll és ragyogni kezd, mint a kaleidoszkóp kövecskéi, ha belenézünk a csőben sugárzó fénybe.
A Rondó férfihőse, aki egy óriási, befejezetlen, mert befejezhetetlen mamut levélben meséli el a szerteágazó, összegabalyodó történetet, egy statiszta, aki joghallgatóként téved be a színházba, szerelmes lesz egy feltörő fiatal színésznőbe és statisztálni kezd, hogy állandóan szerelme közelében lehessen. A nővel együtt él ugyan, de az nem szereti, a társulat démonikus vezető színészébe szerelmes. Jön a háború, a színház megszűnik, a színészek egy a vezető komikusuk által gründolt vendéglőben kezdenek felszolgálóként dolgozni. Itt ruhatáros hősünk is, hogy felszolgáló szerelme közelében maradhasson. Tagja természetesen egy ellenállási szervezetnek is, de ebbe a kockázatos és életveszélyes kalandba nem akarja belekeverni szerelmét, aki nagy lengyel hazafi is, ezért „rondó” néven ellenállási szervezetet alapít, felesketi a nőt s feladatokat ad neki, ócska könyvtári könyveket kell vonaton szállítania vidékre. Úgy véli, így óvhatja meg, de rajtaveszít, a dolog kitudódik, a jelölt és önjelölt tagok száma nő, a megálmodott szervezet váratlanul életre kel, kinövi magát, álmodója fölé nő, végzetesen és végletesen önállósulni kezd. A levél is a „rondó” történetét akarja feltárni, ezért is íródik egyébként nagyban is kecses rondó formában… A végén el kell mondania a nőnek az igazságot, hogy csak játszottak, erre az beleőrül és elhagyja. A „rondó” miatt végül is 1950-ben letartóztatják, öt és fél évig tartják börtönben. S újra meg újra kihallgatják, hiszen a „rondóval” kapcsolatos igazság meseszerű, s mindaz amit állítanak róla, mendemondák és pletykák alapján, mindaz, amit az amúgy is mindent tudó lengyel titkosszolgálat tud vagy tudni vél róla, hitelesnek és hátborzongatóan valóságosnak tűnik.
Újra, mint Az ötletben, vészesen összekeveredik a látszat és a valóság, szerepet is cserélnek, a valóság tűnik látszatnak s a látszatot fogadják el valóságnak. „Nehezen megfogható az a pillanat – meditál a hős, hosszú levelében – amikor a hihetetlen magától értetődővé válik.”
De vannak ilyen pillanatok, mint az Oféliában, mint Az ötletben, mint a Rondóban, és ezek lesznek azután a kusza történetek centrális pontjai, ahonnan előre-hátra belátható az egész, és megtaláljuk a kiutat az önellentmondások és látszatok útvesztőjéből.
A Levelek Z. asszonynak szerzője mindent tud, vagy tudni vél, mindenről pontos és körülhatárolt véleménye van. A történetek hősei sokat tudnak, azt is, hogy nem tudnak mindent, ezért visszahúzódóak inkább, nem magabiztosak, s azonossági zavaraik miatt is depresszió, sűrű hálószövésű depresszió ejti csapdába őket, ami a Z. asszonynak bölcs, melankolikus és ironikus leveleit írogató éntől teljességgel idegen. Ez a modor maradéktalanul meghódított és elbűvölt engem is az őrtoronyban, még fiatal voltam és tapasztalatlan, azt hittem, minden egyszerű, csak el kell indulni egy úton és életünk véletlenjei mindég jó irányba vezetnek majd, de aztán vége lett mindennek. A könyvnek is, a katonaságnak is, azóta, bizonyos megszorításokkal ugyan, de szabad vagyok, már amennyire egy kelet-európai egyáltalán szabad lehet. S hogy miért nem lehet teljesen az, milyen veszélyek nehezíthetik mámoros szabadságérzetét, nos, ezekről a „veszélyekről”, a ránk leselkedő csapdahelyzetekről és kényszerekről sokat elárulnak Brandys történetei. Álmomban újra az őrtoronyban állottam éjszaka, húszévesen, és a félhomályban kerestem a sarkcsillagot, de felhők takarták az égboltot, villámlott, dörgött, nyugtalan lettem, rossz előérzetem támadt, s a homokkal beszórt, vakítóan világos sávban hirtelen megjelent egy fogoly. „Stai!” – üvöltöttem lekapva vállamról a puskámat. Hogy lőttem-e vagy nem, kideríthetetlen, mert megszólalt a telefon, s Brandys történetei az én életemben folytatódtak tovább… Amikor egy, hozzám jelenleg legközelebb álló személynek elmeséltem az álmom, döbbenten nézett rám. „Le tudtál volna lőni egy embert, még ha álmodban is? Mégsem akart neked Krisztus, Vlagyimirben, semmit se mondani? Vagy én értettem volna félre valamit?”
