Van az amerikai film és van Jarmusch. Előbbi lehet felszínes tömegáru vagy mélyebb rétegfilm, futó kaland vagy örök szerelem, blockbuster vagy indie, Spielberg vagy Korine. Utóbbi légies, álomszerű, mindenható. Szűk légterű, nem sokszereplős, mégis végtelenül értelmezhető. Valahogyan személyreszabott, csak neked szól és kizárólag akkor, ott. Cselekményt csupán nyomokban tartalmaz, s míg az agyad filmet lát, valahol a gyomrod táján utazol. Zsigeri. Lényegét a felszínről gyűjti, tudást hozzá a mélyből kapcsol. Stílusában európaibb az összes amerikainál, miközben tartalmi elemeit tekintve amerikaibb nem is lehetne. Egyfajta tölcsér, amelybe fent „beletöltődik” a legtöbb filmes hagyomány, mindenféle underground zene, az amerikai múlt, a mikrotörténetek szótlanul vagy mókásan hömpölygő folyama, a beatnemzedék nemesebb eszméi és a magasfilozófiák, alul pedig kicsöpög az összetéveszthetetlen jarmuschi massza. Mint gyökereit tisztelő bevándorlósarjat és örök hippit természetesen a sokszínű, idegenekkel benépesülő világ érdekli, különféle életeket és attitűdöket ütköztet történeteiben, számos filmes műfaj bejáratott kereteit is kissé szétfeszítő, de rögtön felismerhető alkotói kézjeggyel. Az utazást és felszabadulást, a katarzis érzetét keltő zenehasználat, a meghökkentő építészeti elemek beemelése, a néha  egzotikummal kevert utcai filozófia és a végtelenül egyszerű, minden művi hatást kerülő, de még így is mélyebb értelmet közvetítő párbeszédek sajátos légkört teremtenek. Legújabb filmjében a populáris vámpírzsánerre húzza rá meghatározó stílusjegyeit, alaposan újraalkotva és kiterjesztve az irodalomból minden egyéb médiumba beszivárgó halhatatlan vérszívók mitológiáját.

Ha tehát halhatatlan, miért is ne lehetne vámpír rögtön az első emberpár? A kiindulópont tehát bibliai, ám ezzel Jarmusch korántsem penget vallási húrokat, pusztán hermeneutikai könnyítésül választ ismerős karaktereket és alaphelyzetet. Ádám a posztapokaliptikus képet nyújtó Detroitban elektronikus gitáron gyászindulókat szerez, és a hatvanas évekből származó háztartási gépei mellé különféle gyártmányú hangszereket gyűjt. Éva a marokkói Tangerben él, szellemi táplálék gyanánt hatalmas könyvgyűjteménnyel. Huzamosabb ideig nemigen tudnak egymás nélkül élni, így hát Éva egy éjszakai járattal Detroitba érkezik, s a cselekmény javarészt párbeszédeik szintjén bontakozik ki. Humánusan és erőszakmentesen igyekeznek táplálékhoz jutni, ezért orvosi laborok véranyagát szerzik be tetemes áron, ám a mai, agyonfertőzött világban ez a módszer sem kockázatmentes. Jarmusch Ádám „bevásárlásai” kapcsán jókora adag humort is kever alkotásába, az irodalom- és filmtörténeti utalások fergetegesek. Éjszakánként beutazgatják Detroit lepusztult helyszíneit, és mintegy önmaguk porhüvelyének analógiáját találják meg a Michigan Színház eredetileg négyezer férőhelyes, gyönyörű neoreneszánsz, de ma sajnos fedett parkolóként működő épületében. 

Kettejük mellett még két vámpírt vezet fel a történet: a 16. századi drámazseni Christopher Marlowe-t, Shakespeare ellenlábasát, és az antivámpír rokont, a korral járó tapasztalati bölcsesség szikrányi jele nélkül, szertelen kamasz fruska gyanánt tébláboló Avát. Ők is, mint a legalább már négyszer házasságot kötött Ádám és Éva, egymást kiegészítő jellemek, habár egy pillanatra sem találkoznak. 

Jarmusch messze maga mögött hagyja legutóbbi alkotása, Az irányítás határai csendes és igencsak érdektelen utazását, a Hervadó virágok, az Éjszaka a Földön és más filmjeiben vizsgált kisemberi konfliktusait, a Törvénytől sújtva és a Florida, a paradicsom egzisztenciális határhelyzeteit, és ismét egy sok regiszterben értelmezhető alkotásban újít, amilyen a Halott ember és a Szellemkutya volt a maga idejében. A felszínen és alatta lüktető állandó kettősségek ábrázolásához remek színészi teljesítményt hoz ki mind a hollófeketén pesszimista Tom Hiddlestonból, mind a jégfehéren virító Tilda Swintonból, az agg John Hurt rövid jutalomjátéka pedig hab a tortán. Szövegkönyve mind filológiai szempontból, mind a tárgyi tudást tekintve meghökkentő, az abszurdig használt latin kifejezések és tudománytörténeti apróságok külön költői mázzal vonják be és kölcsönöznek már-már fantasyszerű szürrealitást a hősök számára voltaképpen banális társalkodásnak. Saját zenéje súlyosan és feketén gomolyog elő majdhogynem a középkorból, rémálomszerű, de az a fajta rémálom, amelyből a gótikus zenei stíluson edzett nézői elmék nem is igen kérnek ébresztést.

Ádám és Éva az egyik jelenetben sakkozik. A detroiti lakás posztmodern káosza közepén, könyvek és hangszerek között, többszáz esztendős háziköpenyben, rokokó karosszékben, pálcára fagyasztott nullás csoportú vért szopogatva. Jarmusch teremtette őket ide, életműve összes toposzából gyúrta ezeket az emberi természettől idegen és benne mégis tősgyökeres, kiirthatatlan antilényeket, önmaga – azaz művészete – képére és hasonlatosságára. Az őscsendből fakadnak, így hát állandóan zenére vágynak, és mivel a szótlanságban születtek s a szóval együtt fejlődtek, minden nyelven gondolatsebesen olvasnak. Sápadtak, gyönyörűek, bohémek, arisztokraták. A férfi alkot és szerel, gyűjt és harcol, praktikus, de kissé önpusztítő jellem, a nő határtalan memóriával és látnoki erővel megáldott szellemi lény. Semmi keresnivalójuk a divatban, és mégis, minden divat szülte hagyomány gyermekei ők. Egyfajta összkulturális ereklyék, és éppen emiatt minden pórusukkal érzik a jövőt. Ketten együtt tökéletesek, harmóniát alkotnak a jelenben. Nem voltak, vannak és lesznek, hanem abszolút értelemben léteznek, emlékeikből áll össze maga a történelem, habitusuk historizáló és anakronisztikus, kritikus helyzetben rögtön szaporodni vágynak. Ők maguk az emberiség.

Only Lovers Left Alive, színes amerikai-brit-német-francia-ciprusi film, 123 perc, 2013. Rendező és forgatókönyvíró: Jim Jarmusch. Operatőr: Yorick Le Saux. Vágó: Affonso Gonçalves. Zene: Jozef van Wissem. Szereplők: Tom Hiddleston, Tilda Swinton, John Hurt, Mia Wasikowska, Anton Yelchin, Jeffrey Wright.