"mert létezik egy harmadik haza"
Kereső  »
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 6. (644.) SZÁM — MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Király László
Sziklarajzok. Xanú
CSENDER LEVENTE
Elviselhető történeteket szeretnék írni - Beszélgetés Ferdinandy Györggyel
SÁNDOR ZOLTÁN
„Bennünk erénnyé magasztosul a gyalázat” – Sziveri János politikai költészetének társadalmi hátteréről
ANDRÉ FERENC
Mítoszok, Sziveri, Erdély
Cristian Popescu
Villanások
Szabó Róbert Csaba
Verhetetlenek
ZUDOR JÁNOS
Versei
Lovász Krisztina
Versei
Papp-Zakor Ilka
Ibolyák
Jobb Boróka
Szégyenfoltok
Szőcs István
„Élet kútja, Kancsó és Színésznő”
Borbély András
Születésnap
Bogdán László
Szerelem, színház, háború
Tari István
Világillatban
FERENCZI SZILÁRD
Vérjégkrém
Karácsonyi Zsolt
Bálhiány
Gál Andrea
A kecegányfióka, az IFET-ló és egyéb állatfajták
MOLNÁR ZSÓFIA
„mi EGY-nek összeállt”
„Ha egyáltalán van ilyen...”
Portik Blénessy Ágota
reKREÁCIÓ - Csíky Szabó S. Ágnes kiállítása
Jakabffy Tamás
A Bartók-hegedűduók – és forrásaik (újraalkotása)
Áprilisi évfordulók
 
Karácsonyi Zsolt
Bálhiány
XXV. ÉVFOLYAM 2014. 6. (644.) SZÁM — MÁRCIUS 25.

Szép és tiszteletreméltó vállalkozás, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorra tűzte Miroslav Krleža, az egyik legismertebb horvát író, Léda című drámáját, hiszen a szerző a huszadik század irodalmának jeles alakja, ráadásul Ady verseit is kedvelte, szívesen üldögélt pesti kávéházakban – ennyi talán már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy bármely magyar társulat felvegye a darabot repertoárjára. És jó előadás is lehetne belőle, ahhoz azonban rendezői elképzelésre is szükség volna.
Adott egy dekadens, romlott erkölcsű világ, amelyben van helye a művészetnek is, de mégsem a művészeten lenne a hangsúly, hanem a bálon, az élvezeteken, a pénzszerzésen, a kábulaton, a kábítószereken. Aktuális lehetne ez az előadás. A fenti jelenségek napjainkban is megtalálhatóak, az előadásból azonban végletesen hiányzik a miértre adott válasz. A néző nem tudja, miért is mutatják fel neki e dekadenciát. Azért, hogy elszórakozzon a néha akár komikusnak is nevezhető jeleneteken? Vagy azért, hogy szembesüljön a korunkban és az előadásban is megjelenő komoly gondokkal, amelyeket az értékek devalválódása, elértéktelenedése jelent?
Robert Raponja nem először rendez a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. A Borisz Davidovics síremléke és a Dundo Maroje után akár régi ismerősként is üdvözölhetnénk, aki elismert színházi ember, többek között Magyarországon is rendezett már, Erdélyben a nagyszebeni Radu Stanca Színházban is, miközben az Eszéki Színművészeti Akadémia dékán-helyettese, egyszóval olyan színházi személyiség, akitől elvárhatnánk, hogy olyan előadást mutasson fel a közönségnek, ami több mint komédiázás, olyan előadást, amelynek tétje van.
Ehelyett valami egészen másban részesülünk. Mert komédia ez a darab, de feketébb színekben is játszódhatna; társadalomkritika is lehetne, de megmarad a helyzetjelentés szintjén; a dekadenciáról szól, de nem jut túl a helyzet, a romló világ felszínének bemutatásán.
Nagyszínpadi térben játszódik, sőt ki is tágítja a játékteret a nézőtér jobb és baloldalán elhelyezkedő kifutókkal, karzaton elhelyezett zenekarral, de ettől még nem erősödik meg a nézők és a színészek közötti kapcsolat, megjelenik a nyíltszini meztelenség, a nemi aktus sem marad el, de mit kezdjünk vele? A rendező és elsősorban a színészek becsületére legyen mondva, a jelenetek nem hajlanak át pornográfiába, mégis hiányzik belőlük a kellő mélység, amelyet éppen a (helyzet-)komikum mögött meglapuló komorság hozhatna létre. Látunk éjszakai pillangókat, hallgathatjuk az élő zenét, láthatunk egy újgazdag világot, amely mulatni akar, de nem áll össze egységes kép, nem tudjuk, miért is van az előadás. Ami szólhatna az ártatlanságról, az ártatlanság elvesztéséről, a bűnről, a családok, az emberi kapcsolatok szétzilálódásáról, de nem. Mindezekről csak beszél, csak társalog; a nézőnek pedig, különösen, ha a minőségi produkciók sorával elkényeztetett kolozsvári nézőről van szó, illik többet adni ennél. A más előadásokban emelt szinten teljesítő színművészek itt nem igazán találják a hangot. Ha sikerül is emlékezetes pillanatokat szerezni egy-egy jelenetben, mint Hatházi Andrásnak (Klanfar), aki édesanyja temetésére sietve vad „zabálásba” kezd, majd vidékies beszédmódra és hangsúlyozásra váltva mutatja meg az úri külső alatt lakozó paraszti stílust, a cselédlány, Fanny (Csutak Réka) kioktatása közepette.
Talán ez, a hangsúlyok váltogatása, sokkal árnyaltabbá tehette volna az előadás egészét is, amelynek egy másik minőségi csúcspontja Bogdán Zsolt (Aurel, a „nagy” festő) és Szűcs Ervin (Lovag Oliver Urban, a levitézlett airsztokrata) duettje; a beszélgetés a felszarvazott férj és a feleség szeretője között, mert a hangsúlyokban ott villódzik a titok felfedésének lehetősége, a veszély, hogy a mindig alkalmatlan igazság végül a felszínre tör. A felszínre, ami egyébként uralja az előadást. Az előadást, amit nem látni lett volna jobb. Mert a társulat legjobbjai sem igazán találják helyüket e produkcióban, még ha fel is villan, hogy többre képesek, az előadás egészét nem vihetik el a hátukon. Kibírják, ahogy a néző is kibírja, de Kató Emőke (Klara), vagy Szűcs Ervin, két egyre jobb alakításokat nyújtó, de mégiscsak a pálya első harmadát járó színész, például nem. Ami a közönség számára nem jó, de ifjabb színészek számára egyenesen káros.
Nem születik pergő ritmusú, érzelmektől túlfűtött, érzékiségtől párálló, karneváli komédia, de nem lesz belőle fekete humorú, a felszínt és a mögötte rejlő komor mélységeket egyszerre ábrázoló előadás sem.
Lehetett volna ez az előadás önfeledt karneváli forgatag, könnyed komédiázás (a komorabb hangvételű produkciók mellett helye van ennek is), az álarcok mögötti semmi felmutatása, egy olyan világé, ahol senki sem tudja megmutatni igazi önmagát, vagy egyszerűen csak képtelen a kiteljesedésre; a nagyvilági sekélyességet is elénk tárhatta volna, vagy azt, hogy „ami van, széthull darabokra”, hogy „minden egész eltörött” – de nem.
Kocsiút ez az éjszakában, de a rendező nem jelzi az útirányt, pedig már az is sokat javítana a produkción, ha egyértelművé válna: a semmi zajlik a szemünk előtt, az értelmetlenség. Pedig, ha karneváli köntösben jelenik is meg, ez a történet mégiscsak egy korszak, egy világ végéről szól, egy immáron működésképtelen, hajdani úri gesztusaiba kapaszkodó világ végéről. Ahol a festmények csak méreteikben nagyok, ahol az értéktelen alkotások csak anyagi haszon reményében értékelődnek fel.
Miközben ott lapul az előadásban a mélység lehetősége. Az éjszakai pillangók, vagy a lovag árnyai, a festők csapata, olyan mellékszereplő-csoportok, amelyek árnyalhatnák a történetet, komor tükörképei lehetnének a főbb szereplőknek. A tulajdonképpen amatőr festő mázolmányáról a valóságba is átkerülő majd szétguruló műanyag narancsok momentuma például átbillenthetné, átértelmezhetné az előadás egészét.
Felnevetünk néha, mégiscsak komédiát látunk, de nem dob fel, nem gondolkodtat el, csak a reményt ébresztgeti, hogy ilyen rendezést a sétatéri színpadon egyhamar nem láthatunk.


Kolozsvári Állami Magyar Színház. Miroslav Krleža: Léda. Szereplők: Szűcs Ervin, Hatházi András, Györgyjakab Enikő, Bogdán Zsolt, Kató Emőke, Orbán Attila, Csutak Réka, Vindis Andrea, Salanţă Vasile, Horváth Zoltán; valamint: Varga Csilla, Kántor Melinda, Sigmond Rita, Balla Szabolcs, Bodolai Balázs, Fogarasi Alpár. Zenekar: Jazzybirds. Rendező: Robert Raponja, dramaturg: Visky András, díszlet- és jellmeztervező: Carmencita Brojboiu, színpadi mozgás: Sinkó Ferenc, zeneszerző: Massimo Brajković, a rendező munkatársa: Molnár Róbert, ügyelő: Kerezsy Imola.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében